Olyan sötét éjszaka volt, hogy az égbolt a horizonton szinte egybeolvadt az óceánnal. Csak a csillagok halvány derengése tükröződött a vízen. Az óceán felszínén úszó milliónyi fénypont közül csupán egy jelentett életet, a Nemesis.       A Nemesis a legnagyobb hajó volt, amit ember valaha épített, felszerelve minden elképzelhető luxussal és technikával. A 440 méter hosszú és 21 emelet magas úszó várost eredetileg 6.000 ember befogadására tervezték, de az utasok jelenlegi létszáma ezt jóval meghaladta, valamivel több, mint 7.100 ember utazott rajta és furcsamód az utaslétszám egyre emelkedett. A hihetetlen gazdagság és luxus nem egyenletesen oszlott el a hajón. A legfelső három emeleten utazott az elit, a legtehetősebb réteg. Itt valóban óriási volt a gazdagság, minden lakosztálynak saját pezsgőfürdője, hatalmas nappalija és hálószobája volt. Minden helyiségben volt televízió több száz műholdas csatornával. A széles folyosókon bársonyszőnyeg futott végig, ezek a folyosók pedig egy óriási bálterembe vezettek, amely a három elit-szintet összekötötte. Az alsóbb szintekre már nem jutott ennyi a gazdagságból, a 4-10. emelet (az emeleteket ugyanis felülről számozták) a középosztálynak adott otthont, akik jó körülmények között utazhattak, bár némileg szűkösebben, mint a felettük lévők. Csak egy tévé volt a kabinokban. A legalsó szinteken viszont már nyoma sem volt a jólétnek. Itt a legszegényebb réteg találhatott magának helyet, ők főleg folyamatos robotmunkával dolgozták le a hajójegy árát, viszont az ő munkájuk mindenképpen kellett a felsőbb rétegek jólétéhez. A Nemesis, a világ legnagyobb luxus-óceánjárója már régóta rótta a végtelen óceánt, de ha úgy tetszik, éppen ez volt az első útja.         A parancsnoki hídon ketten tartózkodtak; az első tiszt és a navigátor. Sok dolguk nem akadt azon az estén sem, hiszen egy intelligens számítógép vezette a hajót, amely csak különleges esetekben kért emberi beavatkozást. Az első tiszt egy bulvárlapot olvasott, miközben óriási mennyiségű chips és dobozos kóla vette körül. Az irányítópulton ételes dobozok és gyűrött papírzacskók hevetek szanaszét. A padlón is bokáig ért a szemét. A navigátor valami vígjátékot nézett a monitoron, ahol ritkábban a radarkép szokott megjelenni. A parancsnoki híd álmos közönyében egyszer csak csilingelő hang hallatszott, majd lágy, női hangon megszólalt a számítógép. -     Az útvonalon ismeretlen objektum tartózkodik, vezetői beavatkozás szükséges! Az első tiszt felemelte a fejét, majd lassan leeresztette a magazint, sóhajtott egyet és kelletlenül levette a lábát az irányítópultról. Lassú mozdulattal a padlóra söpörte az összegyűlt szemetet és csodálkozva a számítógép holografikus kijelzőjére pillantott. A navigátor a fejhallgatóval a fején még mindig a filmet nézte és semmit sem hallott a számítógép figyelmeztetéséből. Az első tiszt hátulról fejen dobta egy papírgalacsinnal. -     Na, mi van? – fordult hátra a navigátor miközben egyik füléről leemelte a hangszórót. -     Eva akar valamit. -     Csak végzi a dolgát, nem? Az a dolga, hogy vezesse a hajót. Mit akar? -     Szerinte van valami előttünk. Valami objektum. – válaszolt az első tiszt, majd a számítógéphez szólt. – Eva, határozd meg az objektum helyzetét és pontosítsd, hogy mi az! -     Az objektum egy sziget, a térképen Last Point néven azonosítható. Koordinátái: 32.5468, -40.2539. Méretei: hosszúság: 25 méter, szélesség: 12 méter, magasság: 3,2 méter. A Nemesis tervezett útvonalán fekszik. -     Nekiütközhetünk? -     Jelenlegi adatok alapján a Nemesis nekiütközik az objektumnak. -     Hihetetlen! – rázta a fejét a navigátor – Az egész nem nagyobb egy háznál. Tényleg foglalkoznunk kell vele? -     Ezt nem a mi dolgunk eldönteni. Értesítem a kapitányt.         Az első tiszt végigment a parancsnoki híd és a bálterem között húzódó hosszú, széles folyosón és élvezte, ahogy lépteit elnyeli a méregdrága szőnyeg. A bálterembe könnyű volt eljutni, ugyanis a legfelső néhány szint összes folyosója ebbe a terembe futott. Az első tiszt belépett az aranytól csillogó, zsúfolt terembe. A kapitány a legnagyobb asztalnál ült és éppen a desszert elfogyasztásával volt elfoglalva, miközben arról mesélt a vacsoravendégeinek, hogy mit érzett, amikor először látta meg az északi fényt. (Ha azt hisszük, hogy a kapitány egy ilyen hajóúton a szimpatikus utasokat invitálja az asztalához, hát tévedünk. Ezért is külön fizetni kell.) A kapitány arra számított, hogy a pincér hamarosan megérkezik a következő üveg, ideális hőmérsékletűre hűtött vörösborral, helyette azonban az első tiszt zavarta meg a kellemes estét. Az első tiszt udvariasan elnézést kért a vendégektől, majd a kapitány fülébe súgott valamit. A kapitány megrázta a fejét és szájához emelte borospoharát. Az első tiszt ismét a fülébe súgott, ekkor a kapitány letette a poharat és mérgesen nézett az első tisztre. Felállt és a vendégeihez fordult. -     Elnézést kérek, kedves hölgyeim és uraim, de legyen bár ez a hajó a legjobb és legmodernebb a világon, a kapitányra még neki is szüksége van néha. Azzal az első tisztet követve elhagyta a báltermet.   -     Miért kellett megszakítanom a vacsorámat? – kérdezte a kapitány a hídra lépve. -     Egy sziget fekszik a Nemesis útjában. Valójában nem több, egy sziklazátonynál. Alig nagyobb, mint egy ház. – felelt a navigátor és a koordinátákat próbálta a térképre helyezni. Mivel ez a művelet nem sikerült elvégeztette a számítógéppel. -     Egy darab szikla, amely eltörpül a hajó mellett. Mi dolgunk vele? – a kapitány gondolatban visszaült a vacsoraasztalhoz. -     Eva úgy gondolja, hogy nekiütközhetünk, Uram! – válaszolt az első tiszt. -     Akkor miért nem Eva oldja meg a dolgot, ha már problémát vélt felfedezni az útvonalon? -     Nem tudjuk, Uram. Vezetői beavatkozást kért. -     Hol a kormányos? -     Alszik Uram, de felébreszthetjük. -     Akkor rajta! Hamarosan megérkezett az álmos kormányos és a másodtiszt, akit a bárpult mellől rángattak el. Az italát nem hagyta ott, úgy gondolta, nem hagyja elrontani az estét. Néhány matróz is a hídra lépett, hogy kéznél legyenek, ha segítség kell. -     Milyen sziget? – kérdezte kormányos a halántékát dörzsölgetve. -     Last Point. Egy jelentéktelen szikla az óceán közepén. Csak pont az utunkban áll és a számítógép szerint nekiütközhetünk. – ismételte el a helyzet leírását az első tiszt. -     Mikor? – kérdezte a kormányos, az első tiszt pedig meglepve állapította meg magában, hogy ez a kérdés eddig fel sem merült. -     Eva, mikorra érhetjük el az objektumot? -     Jelenlegi sebességgel haladva az ütközés 6 óra és 27 perc múlva következik be. – válaszolt a számítógép, majd önszorgalomból hozzátette: – Jelenlegi sebességünk 18,5 csomó, távolság 120 tengeri mérföld. -     Ötleteket várok! – szólt a kapitány. -     Nekem lenne, Uram. – válaszolt a navigátor. – Ha a hajókormányt jobbra, vagy balra elfordítanánk akár csak egy fokkal, akkor a hajó elhaladna a sziklaszirt mellett és így elkerülhetnénk az ütközést. -     Az ötlet jó, de akkor a tervezett útvonaltól is eltérnénk, amiről az utasokat indulás előtt tájékoztattuk. -     Uram, mihelyt elhaladtunk a sziget mellett, ismét visszatérhetünk a tervezett útvonalra. -     Addig sem térhetünk el a megígért útvonaltól. A kikerülés nem megoldás. Más ötlet? -     Lenne még egy, Uram. – szólt ismét a navigátor. -     Ossza meg velünk! – sóhajtott a kapitány. -     Amennyiben a hajó sebességét a felére csökkentenénk, az ütközést késleltethetnénk. Ha felére csökkentjük a sebességet, közel 13 óránk maradna gondolkodni. -     Az utasok hozzászoktak ehhez a sebességhez, szükségük van erre a sebességre. Nem vennék jó néven, ha a hajó lelassulna. Sőt, inkább a folyamatos sebességnövelésre számítanak. Különben sem oldanánk meg vele a problémát. Ezt is elvetem. Más ötlet? Senki sem válaszolt. Pár percig senki sem szólt, majd újabb két emberrel bővült a hídon tartózkodók száma, megérkezett a hajó tervezője és tulajdonosa, akiket az egyik matróz értesített. Az első tiszt tájékoztatta őket a kialakult helyzetről. -     Uraim! – emelte fel kezét a tervező – Túlértékelik ezt a problémát. Ha most körbejárnák a hajót, találnának rajta egyetlen karcolást is? Nem, ugye? Ez a hajó szinte mindent kibír. Valószínűleg már tucatnyi ilyen sziklának nekiütköztünk anélkül, hogy észrevettük volna. És úgy tűnik, hogy eddig mindig a szikla vesztett. -     Tisztelettel megjegyezném, Uram, – szólt közbe a navigátor – a hajó útvonalát átnézve eddig egyetlen zátonnyal sem találkoztunk. Sőt, ami azt illeti meg sem közelítettünk egyet sem. -     Akkor azt hiszem le is zárhatjuk ezt a problémát! – szólt a tervező – Ha eddig soha nem ütköztünk zátonynak, ezután sem fogunk. Ennyi. -     De Uram, a számítógép szerint… -     Eva a jelenlegi helyzetből indul ki. Valószínűleg egy hibás modellfuttatás eredményét tudatta velünk. Valami úgyis történni fog, ami megakadályozza az ütközést. -     És ha mégis megtörténik? A tervező látványosan magasra emelte a poharát majd miután meggyőződött róla, hogy mindenki figyel, elengedte. A kristálypohár ezer darabra tört a márvány padlón. -     Amióta világ a világ, még soha nem történt meg, hogy egy összetört pohár szilánkjai újra összeugorjanak és visszaforrjanak pohárrá! – szónokolt, miközben lassan körbejárt a hídon. Talpa alatt ropogtak az üvegszilánkok. – Ez az esemény most sem fog bekövetkezni, bár ha akarják, megvárhatják. Továbbra is fenntartom; még soha nem ütköztünk és ezután sem fogunk! Ilyen esemény egyszerűen nem történik meg. Kapitány? A kapitány tűnődött és nem szólt semmit. A tulajdonos, aki eddig a szótlanul figyelte a monitoron megjelenő adatokat, most megszólalt: -     Nincs sziget! Eva téved! -     Ezt hogy érti, Uram? – kérdezte a navigátor. -     Nagyon egyszerű, barátom! Látta Ön valaha is ezt a Last Reef, vagy, hogy is hívják szigetet? -     Last Point és én még sosem láttam, Uram! -     Látta közülünk bárki is? Vagy az utasok közül? -     Nem hinném – válaszolt az első tiszt – Sem a navigátor, sem más nem látta. Csak Eva gondolja úgy, hogy ott van. -     Szóval eddig sosem találkoztunk vele? -     Megjegyezném Uram, hogy első alkalommal haladunk ezen az útvonalon! – szólt közbe ismét a navigátor. -     Ez nem jelent semmit. Eva téved. A sziget nincs ott. -     Eva a világ legmodernebb számítógépe, amely… -     …amelyet emberek terveztek. És mint tudjuk, tévedni emberi dolog. Ha az ember téved, téved a számítógép is. Egyszóval Uraim, sem a kikerülő manővert, sem a lassítást nem tartom szükségesnek. Kapitány? A kapitány a homlokát ráncolta. Előbb a tulajdonosra nézett, majd a navigátorra. Végül megszólalt: -     Hívjunk össze egy vezetői találkozót! Üljenek össze a nyolcak! -     Azonnal, Uram! – válaszolt az első tiszt, majd levezényelte a matrózokat a hídról és értesítette a többi vezetőt. A kapitánnyal együtt nyolcan tartoztak a vezetők közé, ezért hívták őket nyolcaknak. A kapitányon kívül tehát az első tiszt, a másod tiszt, a tervező, a tulajdonos, a fedélzeti mérnök, az ellátmányozási tiszt és a navigátor gyűltek össze a hídon. A kapitány megnyitotta a találkozót, az első tiszt pedig sokadszorra ismertette e helyzetet. -     Eva, hogy állunk jelenleg? Mennyi időnk van még? – kérdezte a kapitány a számítógépet. -     4 óra és 14 perc. Távolság 78,6 tengeri mérföld. -     Fogy az időnk! – szólt a navigátor – Véleményem szerint a legegyszerűbb lenne, ha kikerülnénk a szigetet. -     Ezt már mondta. – sóhajtott a tulajdonos – Én pedig már kifejtettem fél órája, hogy a sziget nem létezik. -     Ezzel nem tudok egyetérteni! – emelte fel hangját a navigátor. -     Ha most kimenne levegőzni – ami megjegyzem ráférne magára – látna a távcsövén bármilyen zátonyt előttünk? -     Éjjel fél tizenkettő van Uram és odakint koromsötét. Természetesen nem látnék semmit. -     Azt hiszem ezzel ki is mondta a lényeget. – tárta szét kezét a tulajdonos. Negyven percig tartott a tanácskozás, amelynek minden mozzanatát és az elhangzottakat rögzítették a számítógép merevlemezén. A megbeszélés végén a kapitány felállt. -     Összefoglalva tehát. Mire jutottunk? -     Voltaképpen semmire, Uram. Abban sem sikerült megegyeznünk, hogy szükséges-e foglalkoznunk a problémával. -     Szerintem szükséges lehet. – vélte a kapitány – Ártani biztosan nem árt! Azt javaslom, hozzunk létre most egy egyezményt, amelyben rögzítjük, hogy a probléma valós és foglalkoznunk kell vele. Az egyezményt mindnyájan hitelesítjük az aláírásunkkal. -     Én nem írom alá! – a tulajdonos keresztbe fonta karját. -     Van még valaki, aki nem kívánja aláírni? Rendben. Akkor heten mellette, egy ellene. Az egyezményben még azt is leszögezzük, hogy egy újabb találkozót hívunk össze a későbbiekben, amelyen majd lehetőség lesz felülvizsgálni a most született egyezményt. Javaslom, hogy találkozzunk egy óra múlva, addig talán jobban látjuk a helyzetünket. Az egyezményben rögzítésre került, hogy elméletileg létezhet akadály a Nemesis útjában és még az is lehet, hogy egy sziklazátony. Az egyezmény aláírói fontosnak tartották, hogy a problémával a jövőben is foglalkozzanak és amennyiben a jövő igazolja majd a félelmeket, megtesznek minden tőlük telhetőt a kockázat mérséklésére. Mindenki megígérte, hogy a következő találkozóig gondolkodik a lehetőségeken. A tulajdonoson kívül mindenki aláírta az egyezményt.   A következő órában csak a navigátor maradt a parancsnoki hídon, a többiek szétszéledtek. Az első tiszt és a kapitány visszatértek a díszterembe, a másod tiszt tovább ivott a bárpultnál. Eltelt egy óra, de senki sem akart megjelenni a parancsnoki hídon, így a navigátor néhány matrózt küldött, hogy szedje össze a vezetőséget. Fél óra késéssel sikerült a vezetőket a hídra terelni, többen közülük már erősen ittas állapotban voltak. -     Most akkor mi van? – kérdezte a kapitány dülöngélve. -     Én nem tudom… Uram. – válaszolt az első tiszt, aki már szintén nem volt józan. -     Uraim! – ált fel a navigátor – Azért hívtam össze önöket, mert egy másfél órával korábban kötött egyezményben rögzítettük, hogy ismételten megtárgyaljuk a hajónkra leselkedő veszély jelentőségét. -     Tényleg! – mosolygott a tulajdonos – Maga még mindig ezen agyal? -     Megbeszéltük, hogy gondolkodunk a dolgon. -     Én nem sokat izé… nem foglalkoztam vele. – ásított az első tiszt. -     Szerintem senki sem. – mondta a tulajdonos és leült. -     Pedig kellene… -     Már miért kellene? -     Azért, mert már csak… Eva, mennyi időnk van még? -     1 óra és 27 perc. Távolság 28 tengeri mérföld. -     Alig másfél óránk maradt. -     Jaj, navigátor úr! – sóhajtott a kapitány – Miért nem hagy bennünket élni? -     Na, ez az! – szólt a tulajdonos és töltött magának egy újabb italt. – Az elmúlt órákban sem történt az égvilágon semmi a hajóval. Haladunk, ahogy eddig is. Haladunk, ahogy az útvonaltervben szerepel. De gondolom maga mindenkinél okosabb akar lenni. -     Uram, én csak óvatos próbálok lenni. -     Akkor legyen továbbra is óvatos! – a tulajdonos felállt. – Jöjjenek urak! Mindenki a vendégem egy italra! Egy percen belül kiürült a terem és a navigátoron kívül senki sem maradt a parancsnoki hídon. Az ajtó becsukódott és szinte teljes csend telepedett köré, csupán a hajó motorjának halk duruzsolása hallatszott. A navigátor gondolkodott:  - Talán tényleg igaza van a többi tisztnek és ő túlreagálja ezt a dolgot. Még a végén hülyét csinál magából. Hiszen látszólag minden rendben. A hajó halad, ahogyan eddig is és még soha nagyobb gond nem volt, vele. Persze időnként viharos volt az óceán, de mindig sikerült kikeveredni a viharból és haladni tovább rendületlenül. A tervező bizonyára túlzott, amikor azt állította, hogy egy karcolás sincs a hajón, biztosan vannak rajta kisebb-nagyobb sérülések, horpadások, de ami tény, az tény; a Nemesis nagyon erős hajó. Szinte sérthetetlen. Nagyon régóta halad már előre egyenesen és megállíthatatlanul. A navigátor leült és olvasott egy kicsit. A filmhez, amit korábban nézett már nem volt kedve. Eltelt újabb fél óra, de megnyugodni nem tudott. Felállt és odalépett a képernyőhöz: - Eva, írd ki nekem az adatokat! A képernyőn számok jelentek meg. Hátralévő idő: 23 perc. Távolság: 7,9 tengeri mérföld. A navigátor határozottan a kormányhoz lépett és megfogta. Becsukta a szemét. Több, mint hétezer ember utazik a hajón. Férfiak, nők, gyerekek: az emberiség. Az ő kezében lenne a sorsuk? Hiszen ez nem az ő felelőssége. Az összes többi vezető magasabb tisztséget tölt be, mint ő. Nem cselekedhet parancs nélkül, pláne nem annak ellenében. Senki sem aggódik, mindenki jól érzi magát. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy elrohanjon a bárpultig, kikérje a legerősebb italt és mindenki máshoz hasonlóan alkoholmámorban töltse a következő órákat, ledobva magáról minden felelősséget. De ha mégis az ő megérzése helyes? Hiszen nem is megérzés, Eva konkrétan ismertette a helyzetet. Kissé haragudott a számítógépre, amiért belekeverte őt ebbe a dologba, ahelyett, hogy csendben megoldotta volna ezt a szituációt. A holografikus képernyőt nézte. Fogy az idő. Vajon mikor fogy el annyira, hogy már késő cselekedni? Elengedte a kormányt és idegesen járkált fel-alá a hídon, majd kiment a mosdóba és hideg vízzel locsolta az arcát. Amikor visszatért ismét a kormányhoz lépett és megfogta. A keze izzadt, szeme az ablakon túlra, a vaksötét éjszakába meredt. Nehezen kapott levegőt. Tennie kellene valamit? Nyugton kellene maradnia, bízván a többiekben? Tehet ő egyáltalán bármit is? Hiszen csak egy ember a hétezer-akárhányból! A képernyőre szegezte tekintetét és meredten bámulta. Távolság: még öt mérföld. Már csak három.