Voltál már tengerparton? Csak mereszted a szemed, de hiába, mer akármilyen messzire is látnál, csak víz és víz van mindenhol. Egy idő után ijesztő lesz. Ilyenkor csak hátrafordulsz, és máris a jó öreg szárazföldet látod. Na, most képzeld el, hogy akármerre fordulsz, mindenhol csak azt a rohadt vizet látod! Három teljes napja! Ennyi idő telt el azóta, hogy a kikötőben hajóra szálltunk, és „Á, ez hamar meglesz!” felkiáltással kihajóztunk. Arról nem szóltak, hogy ez a hamar jó esetben is öt-hat nap.

                Szóval, most itt ringatózunk, mert ugye hajózni jó. Ne tessék féreérteni, nem vagyok tengeribeteg, de…

                Messze meglátok egy fehér csíkot, ami megtöri a monoton kékséget. Nem is egy, három! Ahogy meresztem a szemem, valami jet-ski szerűségeket veszek észre, de tudom, hogy ebben a világban ez hülyeség. Habár… Láttam már nagyobb… Most nincs erre idő! leszaladok a kabinokhoz, és riasztom Sheravant. Öhh… Miért is? Három jets-skinek kinéző dolog közelít felénk. És?

                Sajnos megint az optimizmusom győz. Nem szólok. Hiába a baljós, két szavas mondat, a jet-skik (tényleg azok!) elzúgnak a hajó előtt, és eltűnnek a láthatáron. Hatalmas hullám rázza meg a hajót. Kinézek az egyik apró, kerek ablakon, és…

                Nem, nem egy hullám az. Egy óriási, minimum elefántcomb-vastagságú polipkart látok csak. Ki logikával kikövetkeztetem, hogy akkor a polip is itt van valahol. És, ha egy karja ekkora…

                Most rohanok be Sherevan kabinjába, de már ő is észrevette a veszélyt. Már köti fel kardját, és felém is nyújt egyet. A fejemet rázom rá; nem is tudom forgatni. Megvonja a vállát:

- Hát jó. Hozd fel Reneet a fedélközbe! Valami azt súgja, nem töltünk még egy éjszakát a hajón.

                Lélekszakadva rohanok a folyosó vége felé, pont neki Reneenek.

- Egy…polip! – lihegem.

- Tudom, nekem is feltűnt! – jegyzi meg gunyorosan és már fut is a lépcső felé.

                A fedélközben elég érdekes látvány fogad. A polip – vörös szemekkel és tüskékkel a hátán – már a hajókorlátnál tart és mászik felfelé. Eddig inkább ijesztő lenne, de távolról nézve pont olyan, mintha valaki egy nagy, szürkésbarna rágógumit köpött volna a hajóra, ami aztán életre kelt. Kikapcsolom a hiperaktív énemet, és egy hordó mögé guggolva felmérem a polipot. Nagyjából öt-hat méteres lehet, a tapadókorongjai simán letépnék a karomat. Kitátja a száját, és meglátom legalább alkarnyi hegyes, görbe fogait is. Legalább nem mérgező – gondolom keserűen, majd a hordók takarásában maradva mögé kerülök.

***

                Ilyen közelről már a szagát is megérzem. Nem különösebben undorító, arra a nyershal szagra emlékeztet, amit akkor éreztem, amikor elmentem a piacra. Azért akkor valahogy jobban éreztem magam.

                Közelebb merészkedek, annyira, hogy azért még ne szúrjon ki, és egy gyenge pontot keresek a hátán, ahova belemélyeszthetném… Á, még nem vagyok átalakulva! Gyorsan keresek az emlékezetemben valami hasznos lényt. Végül behunyom a szemem, magam elé képzelem a nagy bőrszárnyakat, a karmokat és az izzó tekintetet. A bizsergés szétfut a testemben, érzem, ahogy a bőr felreped a hátamon, de abban a pillanatban össze is forr, körülvéve a szárnyaimat.

                Daniel Craig a… hát, valami denevérféleség. Tussal rajzoltam, egész jó lett.

                Lehetséges, hogy ejtettem egypár zokszót, mert a polip most hátrafordul – nagyobb, mint gondoltam! –, és egyenesen a szemembe néz. Nem várom meg, hogy eldöntse, elhív-e randira, az újonnan szerzett szárnyaim hátán felkapok a levegőbe, és felszállok olyan magasra, hogy már ne érjen el a karjaival. Előremeresztem a karmaimat – közben odalent Renee és Sheravan akcióba lendül – megcélzom a lény szemét, és a gravitációra bízom magam.

                Egyre gyorsabban suhanok lefelé. A polip még mindig mereven néz rám. Kezdek reménykedni, hátha tényleg ilyen hülye, de nem! Az utolsó pillanatban a szeme elé rántja az egyik karját.

                Úgy hatolok át a húson, mintha csak vaj lenne. Csak reménykedni tudok, hogy nem porlad el rögtön, és csapódok neki a fedélzetnek. Ismét szerencsém van, és nem. Karmaim továbbhaladnak a szörny testében utat találva az agyához. Azt már nem várja meg, hogy azt átvágjam, inkább homokká válik, és én elterülök a hajódeszkán.

                De nem egészen. Nemcsak homok van a helyén. Valami zöldes lé csorog lefelé harcostársaimról és rólam. Valami, ami az egész hajót beteríti. Érzem, ahogyan lassan viszketni kezdek. Végül Renee mondja ki, amit már úgyis mind tudunk.

- Sav.