Egy nagy, fekete épület felé sétálunk a belvárosban. Felnézek rá és megszédülök. Láttam én már az Empire State-et is, de ehhez képest az semmi. A legmagasabb toronynak nem is látom a tetejét. És az egész fekete-fekete-fekete. Felmegyünk egy lépcsőn, és a pentagrammát mintázó üvegajtó előtt hirtelen visszafordulok. Csak most veszek észre valamit.

- Renee, hol van Gus? – kérdezem.

- Ó, bocsánat, nem is szóltam. – kezdi – Néha van olyan, hogy a Földre kell mennie.

- Minek? – mordulok föl.

- Tudod, vannak a „szerencsés véletlenek” – rajzolja a levegőbe a macskakarmot - ,na olyankor daemonok húzzák be a kéziféket, vagy hasonlók.

- Aha. – morgom magamban.

            Paladan közben az üvegajtóhoz ugrott – természetesen, fekete! – , és most a szintén ötágú csillagot mintázó kopogtatót használja rendeltetésszerűen. Döngő hang hallatszik, majd az ajtó szélesre tárul.

            Előttünk egy középmagas lány áll. A hosszú, vörös haja úgy úszik mögötte, mintha egy sebből csordogáló vércsík lenne. Végignézek rajta – a fekete csatos csizmán, a fekete csipkés, rövid szoknyán, a fekete mellények, és a feketére festett szemeken – és megértem, kik ezek. Vagy legalábbis, kicsodák a földön.

- Ezek emósok? – fordulok Reneehez – Akkor mehetünk is. – és már fordulok is meg a – na, milyen színű? – kövezeten.

- Nem emók vagyunk. – szólal meg a lány – Ghotok vagyunk, és a te érdekedben jobb lenne, ha visszafordulnál.

***

            Végigvezet minket egy hosszú, félhomályos folyosón. A napfény foltokban ömlik a gránitpadlóra – milyen hideg lehet itt télen! – az apró, kör alakú ablakokon keresztül. Ahogy haladunk előre, mintha a falak összemennének, és nem megyünk egymás mellett. Visszapillantok az eddig bejárt szakaszra, amelynek a vége a sötétbe veszik. Félelmetes. Előttünk ugyanez a helyzet, klausztrofóbiások kizárva.

            Húsz perc, de akár két óra is eltelhetett a folyosón ballagva. Az időérzékem nem működik ezen a fekete-fekete-fekete helyen. Csak most tűnik föl, hogy a ghot csaj meg se szólalt, mióta bejöttünk, és Paladant kint hagytuk. Igazából ő nem akart bejönni, inkább e…elment a ko…kocsmába. Egy hasonló ajtó előtt állunk meg, mint a bejárat volt, csak ez kisebb.

- Miért egy ekkora folyosón kell bejönni? – fordulok oda a ghot lányhoz.

- Ha valaki támadni akarna, merre jönne? – kérdez vissza – Ha a folyosón nem izgulná halálra magát, akkor az ajtó mögött – nyitja ki az említettet – mi várjuk.

            Hatalmas, körablakos terem. A padló márványból kirakva, közepén pentagramma-mozaik. Ez utóbbi az egyetlen fehér folt a fekete teremben. Lépteink koppanása visszhangot ver, ahogyan ez utóbbi felé közelítünk. Körülnézek. Sehol senki. Már éppen szóvá tenném megállapításomat, amikor a falak megelevenednek.

            Rengeteg ghot emberke lepi el a termet, kicsit vicces a helyzet, mert fekete ruháik miatt úgy tűnik, mintha a kőpadló kinövései mozognának. Ettől még nem nevetem el magam. Mindegyikük oldalán hosszú, egyenes kard lóg bőrszíjon. Csak most veszem észre a szemközti falon a – távolról nézve – vaskaput. Idegenvezető ghotunk elkáromkodja magát.

- Már megint nem jelentettek be minket!

            Odasétál a legjobban felfegyverzett ghothoz és fojtott hangon beszédbe merül vele. Amikor végez, visszasiet hozzánk, és a fekete-fekete-fekete sereg szétnyílik előttünk egyenes utat biztosítva az imént felfedezett kapuhoz. Semmi kedvem bemenni, de ezek a fiúk itt nem úgy festenek, mintha békeaktivisták lennének, úgyhogy két rossz közül…

            …a rosszabbat választom.

***

            Az előbbi terem ehhez képest seprűtárolónak tűnik. A plafont – hiába meresztgetem a szemem – nem is látom. A hátsó fal is sötétbe veszik. Gondolom, miért szeretik ezt a helyet a ghotok. Mondjuk, nem bújócskáznék velük. Csak megállna, és nem látszanak. Ami pedig helyzeti előny.

            Mélázásomból a terem közepén széknek nézett tárgy megmoccanása riaszt fel. Még egy ghot! Egyenesen felém jön, és kezet nyújt. Elfogadom.

- Elnézést a többiek udvariatlansága miatt. – int fejével az ajtó felé, amin az imént bejöttünk – Túl komolyan veszik ezt a feketeséget. – fog kezet társaimmal is – Szefil, elmehetsz.

            A ghot lány bólint, és elsiet egy rejtekajtón keresztül. Sheravan megszólal:
- Ki maga?
- A nevem nem érdekes. Legyen elég annyi, hogy a ghotok vezetője vagyok. Nem a legmagasabb rang, de nekem megteszi…

- Térjünk a tárgyra! – vág közbe Renee nem túl udvariasan - Miért hívott ide minket? Még sok dolgunk van!

- Tudok róla. – válaszolja a fekete ember nyugodtan – És ez az ittlétetek oka is. Réges-régen – egy messzi-messzi galaktikában, teszem hozzá magamban – meghallgattam egy próféciát. Akkor még nem értettem, és most sem teljesen, de néhány részlete világos számomra. A lényeg: háromszor kell megmentenem Daeri… Danielt, különben a ghotok társadalma bukásra lesz ítélve.

- Várj csak! Először nem Danielt mondtál! – szólok – Mi volt az a név? – ráncolom a homlokom.

- Talán nem is fontos. Ha mégis az lenne, időben megtudod a jelentését, ne aggódj! – nyugtat meg, de nem igazán hatásosan – Viszont, ha a helyzeted reménytelennek tűnik, ne feledd; egy ghot vigyáz rád.