II. Fejezet

Teltek a napok és az Álom nem jelentkezett, de a Srácban komoly nyomot hagyott. Agya, szüntelenül a körül forgott, folyton felidézte minden részletét és mozzanatát, míg végül az egészet természetesként látta, mert elfogadta, hogy saját lelkének egy szilánkjában volt jelen, mely kifejezte mindazokat az érzéseket – többnyire a gyötrő kínt – amit lelkébe a magány vájt. Rájött, ha le akarná írni az érzéseit, pontosan egy ilyen képet írt volna körbe, mint amit az Álomban tapasztalt. Mindazokat mesélte volna el, és mutatta volna be példaként, mint amit ott látott és tapasztalt.

De egy valami sehogyan sem illett a képbe, és minél többet törte rajta a fejét, annál nagyobb rejtély volt számára. Az oda nem illő rész, az az alak volt, akit egy villanásra látott, de utolérni már sehogyan sem tudott. Mit kereshetett ott? Mit kereshet az ő lelkében egy másik személy? Hogyan került oda?

Mikor mélyen magába nézett, nem látott mást csak saját magát. Ha a lelkét vizsgálta, csak a sötétséget, a mindent felemésztő tüzet, és a magány nemrég megismert, sivár tájait látta, de egyebet nem!

Második személyt, önálló tudatot nem fedezett fel saját magában, csupán ő volt és senki más.

Már kezdte azthinni, – legalább is az egyszerűség kedvéért szerette volna - hogy talán rosszul látta, vagy elméje tréfálta meg, míg az Álomban járt. De minden győzködése és okoskodása ellenére belül érezte, hogy igen is ott volt az a személy…

Ez feszítette belül, és újra és újra felhozta benne az eseményt a legapróbb részleteivel együtt, de úgy érezte magát, mintha egy ördögi körbe lenne zárva és megoldást, magyarázatot nem talált, csak újból nekirugaszkodott, és futotta a köröket, hátha valamit nem vett eddig észre, mely megoldást adhatna a rejtélyre. De a megoldás nem jött el…

Így teltek a napok, s az Álom nem jött elő, mintha azt mondta volna, elégedj meg ennyivel, oszd be, és jól jegyezd meg, mert nem lesz benne részed többé.

Ugyanakkor belül azt is érezte, hogy ami elkezdődött, annak valahogy folytatódnia is kell… Szinte sorsszerű…

*

Több mint egy hét telt el így. Minden a megszokott rendje és módja szerint zajlott. A Srác soha, egy percre sem esett ki szerepéből, valódi arcát, igazi énjét, ezután sem fedezte fel senki.

Telt az idő, igaz csigalassúsággal, de azért csak múlottak az órák, melyek napokká dagadtak s eltűntek az átlagos napok szürkeségében.

Egyik délután aztán kirobbant a családi perpatvar. Szinte indoka sem volt, csak magától jött, piciny apróságból indult, annyira jelentéktelen, hogy leírni is kár, de megszakította az egyhangú hétköznapokat.

Tudta mi következik; hosszú és fárasztó órákon keresztül hallgathatja apja dühödt ordibálását, aki szavaival a porig alázza őt, a jövőre nézve mindenféle sötét és keserű dolgot helyezve kilátásba. Beleveri a fejébe, hogy ő egy senki, élete semmit sem ér, és soha nem lesz belőle még ember sem...

Úgy, mint mindig, a szokásos és már annyira megunt dolgokat vágta a fejéhez. Oda sem kellett figyelnie, a lényeget betéve tudta, csak a körítés változott néha. A téma, amiből kirobbant a veszekedés talán az első öt perc után lényegét veszítve eltűnt, ahogyan apja egyre jobban és jobban belelovalta magát az őrjöngésbe.

Hosszú órák teltek el így, s mint ahogy a lassú víz is partot mos, kezdett lelkének védőburka, mely levédte ezeket a támadásokat, megrepedezni, az indokolatlanul erős düh, ami felé áradt, és a sok megalázó, fájó szó szívét kezdte facsarni. Mindemellett halálosan elfáradt, elméje zsibbadttá vált, s már bármit elfogadott volna, bármibe beletörődött volna, csak szabadulhasson.

Tehát a szokásos rendben zajlottak a dolgok. Több órás intenzív patália után az apja is elfáradt, s úgytűnt eléggé kidühöngte magát ahhoz, hogy további néhány, keresetlen szó után végre elbocsássa a Srácot. Végtelenül fáradtan és letörve indult el szobája viszonylagos biztonságot és nyugalmat nyújtó falai közé.

Szinte semmire sem emlékezett abból, amit az apja a szemére hányt, csak végtelen szomorúság töltötte el a szívét. Sötét gondolatai cikáztak agyában, de nem engedte őket szabadon, inkább mélyen, magába fordult, s saját belsejét vizsgálta.

Nézte, amint lelkének folyton égő tüze harcol a sötétséggel, hogy kikívánkozik, át akarván venni a vezető szerepet. Pusztítani akart, rombolni, és véget vetni az egész értelmetlen felhajtásnak. Le akarta tépni láncait, darabokra törni börtöne rácsait és kitölteni forró haragját mindenre és mindenkire.

Míg e két része viaskodott, lelkének szilánkja, melyet a magány uralt, újfent belesajdult, s szinte fizikai fájdalommal töltötte el. Ajkait torz grimasszá rántotta, és szokása szerint hangtalanul szenvedett.

Közben beesteledett, és az oly sokáig elhúzódó hangos ordítozás után, most viszonylagos béke és nyugalom költözött a lakásba, s úgy borult elméjére, mint a sötétség, mely a fények kihunytával, azonnal körbevette lényét. Tudata kikapcsolt, és átengedte testét lelke háborgásának.

Belsejében az a darab, melyet a magány uralt, szinte megdagadt, s fájó teherként nyomta lényét.

Végtelenül elfáradt. Agya zsibbadt ködben úszott, mely ellenőrizhetetlenné tette lelke háborgását. Talán a könnyei is megeredtek, de ebbe már nem volt biztos, mert álomba zuhant, s szobája falai eltűntek, valami mássá alakultak körülötte.

*

Újra az Álomban találta magát. Furcsa mód, nem az immáron megszokott haldokló Mezőn volt, ami kissé elbizonytalanította, viszont érezte, hogy ez sem egy egyszerű álom, hanem valami más. Ugyan úgy itt sem tudott befolyással lenni az őt körbevevő dolgokra, ami ugyan bosszantotta, de tudta, ez is annak az új dolognak a része, ami napokkal ezelőtt kezdődött vele. Kíváncsian, bár kissé félszegen várta, hogy mi fog következni.

Nagyon ismerős volt számára a hely ahová csöppent. Lombos fák alatt volt, lába alatt alacsony, zöld fű, melybe apró ösvényeket tapostak az előtte erre haladó lábak. Jobb és bal keze felől is kopott, pirosra pingált padok sorakoztak. Beton tartó lábaik alatt sóderes kavicságy. Kicsivel odébb egy ütött-kopott hinta, messzebb egy zöld tér, melyet három oldalról kerítés vett körül, úgy, mint ahogy az egész helyet is zöldellő sövény szegélyezte, melyek mögött középmagas panelházak álltak sorfalat.

Tudta, hogy járt már itt, s kisvártatva belé is hasított a felismerés. Ez az a park volt, ahová minden reggel kitért, mikor iskolába indult, kicsit üldögélni a padokon, mielőtt végleg elindulna azon az úton, mely az iskolánál ért véget.

A „C”. csak így hívták a parkot, mely kicsit lepukkant volt, kicsit szemetes, de mégis sok időt töltött itt, hisz ez volt a legelső állomás, melyen megnyugodhatott kicsit, amint reggelente kiszabadult kényszerű börtönnek érzett otthonából.

De valahogyan más volt, mint azt eddig megszokta. Valami zavarta, az őt körbevevő dolgok furcsamód másképpen hatottak, mint amit már annyira megszokott. Ő maga sem tudta volna pontosan meghatározni, hogy mi az, mi hiányzik, vagy miben más, de belül tudta, valami igazán nem stimmel a hellyel!

Alaposan körbenézett, jól megfigyelt mindent, az alacsony zöld gyomot a talpa alatt, a magas fák folytonosan hulló, megsárgult leveleit, mely puha buckákként gyűlt össze alattuk, a panelházakat, és úgy általában mindent.

Hirtelen rájött. Olyan mély és nyomasztó csönd ült meg mindent, hogy szinte tapintani lehetett a levegőben. Saját lélegzete volt az egyedüli, amely harsogó zihálásként hatott abban a mély szótlanságban. A szél lengedezett ugyan, de az is némán és hangtalanul, mintha a bokrok ágait és a száraz leveleket megrezegtető szellő is figyelt volna arra, hogy minden nesztelen maradjon. Se a lakásokból – melyek lehúzott redőnyükkel úgy tűntek, mintha sok tucat lezárt szemük volna – sem hallatszott nesz, se a közelben húzódó vasúti sínpályák felől, se a teret körbevevő utcák felől. Tökéletes volt a némaság.

Olyan érzése támadt, mintha egy üvegkalitka venné körbe, ahová nem szűrődik be egyetlen hangfoszlány sem.

S volt még valami. Először csak azt gondolta, hogy retináinak kell jobban hozzászokni a kinti világ fényviszonyaihoz, (főleg az után, hogy teljesen elsötétített szobájából csöppent ide) de ugyan az a szürkeség maradt, mint legelső pillantásánál. Minden fakó volt és szürke. Mintha homály ült volna mindenen, akár ha egy régi, fekete-fehér képernyős TV készüléken keresztül látná a tájat. De nem is igazán ez a leghelyesebb megfogalmazás. Hiszen voltak színek, de úgytűnt, hogy mindent a fekete és szürke vegyes keverékéből festettek meg.

Felnézett az égre, hogy megkeresse a napot, de amit ott látott hideg rémülettel töltötte el. Nem volt nap az égen, csupán felhők, mik elfátyolozták az ég – feltételezhetően – kék színét. És azok a felhők! Úgy érezte, lenéznek rá, őt figyelik, gúnyos vigyorral lesik minden mozdulatát. Arcokat látott bennük! Gonosz tekintetű, csúfondáros arcokat! Mintha az egész ég őt bámulná, s várná, hogy valami baj, valami veszély üsse fel a fejét, amin már jó előre kárörvendően mosolyogtak.

Mintha a szél is, ami eddig teljesen hangtalan volt, most az ő csúfondáros kacajukat szállította volna dobhártyáihoz.

A Srác rémült volt, de nem esett kétségbe. Valahol legbelül érezte, hogy nem eshet semmi baja. Még nem…

Elnyomhatatlan késztetés kerítette hatalmába, hogy elinduljon azon az úton, melyen minden reggel elindult, mikor iskolába tartott. Nem tudta, honnan ez erős vágy, de lábai szinte maguktól indultak el a helyes úton. Egyik láb a másik után, egyik lépés a másik után.

Folyamatosan a jólismert, mégis most annyira furcsa tájat figyelte. Ellépkedett a mogyoró fák mellett, és ráfordult az ösvényre, mely bal irányban indult el, s egy nagyon rövid földúthoz vezetett, mely visszavitte abba az utcába, ahol élt, csak annak másik oldalán lyukadt ki, s vezetett tovább egyenesen. Ez volt a legrövidebb út.

Ahogy ráfordult a rövid földútra – amely csak azért nem volt végigkövezve, mert az utolsó ház az utcában még nem épült fel – bal kéz felől a megszokott társasház udvara mellett haladt el. Ekkor olyan veszett, és idegtépően hangos kutyaugatást hallott, közvetlenül maga mellett, hogy csaknem felbukott ijedtében és meglepetésében. Szíve akkorát dobbant, mintha azután megállni készülne, s forró borzongás futott át a testén.

Dobhártyáját majd széttépte a tökéletes csendben ilyen hirtelen és veszettül támadt zaj, s fejét abba az irányba kapta amerről az jött. Meglátta a kutyát, melyet rögvest felismert, egy ittlakó németjuhásza volt, ami már számtalanszor megugatta. Köztük egy kerítés húzódott, és az állat is meg volt kötve, tehát biztonságban érezte magát. A kutya egészen más volt, mint a való világban. Ugyan németjuhász alakja volt, mégis olyan girhes volt, mintha hetek óta nem evett volna, csak hatalmas, csontos feje látszott, melyben nem egy kutya ábrázatát, hanem valami rémisztő, dühös lény képét vélte felfedezni. Mélyen ülő hatalmas szemei vörös dühtől izzottak, s mindenképpen meg akarta támadni a Srácot. Ha nincs közöttük a kerítés, bizonyosan meg is teszi.

A meglepetés és az ijedtség gyorsan elmúlt, de helyét a mélyről föltörő sötét düh töltötte el. A Srác dühös volt, istentelenül mérges! Dühös volt a kutyára, mert megijesztette és ocsmány volt, dühös volt az Álomra, mert életének ezt a nyugodt kis helyét is, mint a C, félelmetes, szürke szemetesvödörré változtatta. Dühös volt, mert nem értette, miért kell neki ezt látnia, és eszeveszetten dühös volt, a felhőkből rámeredő gúnyos arcok miatt, miket el nem érhetett.

Eszeveszett méreg fogta el, és maga sem értette, hogy miért pont most készül kitörni belőle, de szabad utat engedett neki. Fejét hátraszegte, szemeiben felparázslott a tűz, kezeit görcsösen teste mellé szorította, majd bal karja, mint a rugó, úgy pattant fel, s kinyújtott ujjal a dühtől fogcsikorgatva, rámutatott a bizarr kutyára, mintha meg akarná fenyegetni. Veszett ugatása még mindig ott tombolt körülötte, de ahogyan haragtól forgó szemével egyenesen megtalálta az állat szikrázó tekintetét, és rekedt, méregtől csöpögő hangon rámordult, a dög egyszeriben meghunyászkodott. Szemeiben kialudt a gyilkos láng, és kisvártatva elsomfordált.

A Srác megkönnyebbült kacajjal nevetett fel. Az idegeit kaparászó kutyaugatás megszűnt, s ismét halotti csend borult mindenre, csupán saját nevetése visszhangzott füleiben még egy jó darabig. Ugyanakkor mérge egy cseppet sem csillapodott, elméjén ott maradt a sötét köd, és olyan kemény, ingerült léptekkel indult tovább, hogy csak úgy csattogtak bakancsai a hideg földön.

Nézte az utat, és nézte a várost, közben foga csikorgott. Tudta, hogy az arcok az égen még mindig ugyanazzal a gonosz, önelégült vigyorral tekintenek le rá, s ez olyan érzéssel töltötte el, mint mikor egy fém tárgyal karcolnak végig egy táblán. Folyton csak az járt az eszében, hogy nem tudja elpusztítani ezeket az arcokat, mert olyan messze vannak tőle, ami tehetetlen dühöt fakasztott benne, mely méginkább felspannolta idegeit.

Ahogy átért a következő utcába, minden még félelmetesebbé vált, de ezt is csak kihívásnak tekintette, s felborzolt idegrendszerrel ide-oda kapkodta tekintetét, hogy mindent meglásson és védekezhessen a váratlan ellen.

Az útmentén tócsák gyűltek össze, talán egy előző eső maradékai voltak. A szél, apró hullámokat fodrozott rájuk, s hullámaik között dühödt arcok meredtek a Srácra, ki mindegyikkel szembe nézett, s kihívó tekintettel, gonosz mosollyal az ajkain nézett rájuk, míg el nem tűntek.

És ment tovább határozottan. Kétoldalt, az útmentén, a házak oszlopai mögül, faragott szobrocskáiról, a kerítésoszlopok árnyékából, s az ablakok üvegei mögül is, mindenhonnan gonosz tekintetek figyelték útját, de szárnyaló, tüzes haragjától mindegyikük meghátrált és semmivé foszlott.

Aztán elérkezett az utca végéhez, ahol jobbra kellett fordulnia. A két utat, apró árok választotta el, valamikor kerítés is volt itt, mely teljesen értelmetlen volt, csak az arra elhaladni kívánók bosszantására feszítette ki a terület tulajdonosa, de azt a kerítést folyamatosan kiszaggatták a srácok, így egy idő után maradt egy ösvény, amin át lehetett haladni. Ha az ember nem erre ment, akkor több száz métert kellett kerülnie, amihez senkinek sem volt túl nagy kedve korán reggel…

Ahogy befordult a sarkon, meglátta azt a bizonyos alakot. Haragja egy részét a döbbenet vette át. Újból itt van hát, megismerte, és biztosan tudta, hogy ő volt az, akit előzőleg a Magány Birodalmában is látott. Ugyan az a mezítlábas, szürke ruhás, nagyjából vele egymagas figura.

Amint az alak észrevette őt, már iszkolt is, és igen fürgén mozgott. A Srác eszeveszett kiabálásba kezdve megpróbálta utolérni, de amint futásnak eredt, az alak egyszerűen eltűnt, köddé vált. Felszívódott, mintha ott sem lett volna.

Újból csupán rövid ideig látta, most talán 15-20 másodpercre, ami persze több volt, mint az előző Álomban az a villanás, amiről alig sikerült eldöntenie, hogy valóság volt e vagy sem, de ennyi idővel éppúgy nem ért semmit, mintha csak egy fél másodpercre látta volna.

Ki akarta faggatni, meg akarta találni, s az sem érdekelte, hogy minden árnyékból azok a gonosz arcok lesik, szinte elfelejtkezett róluk, akkora volt benne a késztetés, hogy megtalálja ezt a különös ismeretlent.

Ekkor szél támadt, olyan erővel, hogy majd ledöntötte a lábáról, s hangos, gúnyos kacajt hozott magával. A Srác dühödten fúrta bele magát a hangokkal kísért viharos szélbe, de az falként állt előtte, s visszafelé nyomta, egy centit sem engedte előrehaladni.

Öklével csépelte a levegőt, amire csak még csúfondárosabb nevetés volt a válasz. Torkáról dühödt ordítás szakadt fel, aztán ugyanezzel a hanggal az ajkain ébredt fel szobája négy fala között…

*

Ahogyan erre rájött, gyorsan bezárta a száját, és kezét elé kapta. Gyorsan körbetekingetett, hogy nem kezdődött e el mocorgás a lakásban kiáltásának hatására, de minden nyugodt volt.

Fejét újra párnájára ejtette, és a plafont kezdte bámulni. Már semmit sem értett. Mik ezek az Álmok? Ki az az alak, aki mindenütt feltűnik néhány pillanatra?

És azok a felhők… Borzongva és még mindig dühösen gondolt rájuk. Gúnyos tekintetüket még mindig magán érezte, s ez bosszantotta. Kissé megrázta magát, hogy múljon az érzés, majd megpróbálta összeszedni a gondolatait.

Pár óra múltán, ahogyan a sötétség szűnni kezdett körülötte, és közelgett a reggel ideje, tompa aggyal ült fel fektéből, s mélyet sóhajtott. Nem jutott semmire gondolataival…