I. Fejezet

Még mielőtt eljött volna a nap, a nap, amire egész életében várt, bár ő maga sem tudott róla, elkezdődtek az Álmok. Az Álmok, talán előjelek voltak, talán ezek készítették fel arra, ami utánuk következett.

Mindenki álmodik, kivétel nélkül, de álmainknak nagy általánosságban nem tulajdonítunk komolyabb jelentőséget, csupán hagyjuk, hogy végigfollyanak tudatunkon, aztán engedjük beleveszni őket a semmibe. Pedig sokszor, lehet, nagyobb figyelmet kellene szentelnünk nekik…

A Srác ezelőtt is álmodott, ahogy mindenki más is. Színes fantáziája olyan helyekre és eseményekbe sodorta sokszor, mely benső élménnyel szolgált kiéhezett képzeletének. Ő mindig is ura volt álmainak, sohasem csak maguktól történtek benne az események; mindent ő irányított. Ő volt az ura, mint ahogyan az elképzelt világoknak, melyeket unalmas, gyerekkori óráiban talált ki. Ő irányította őket, s álmait is hasonló képen, melyek során képzeletét ugyan az a benső tűz hajtotta, mint ami életében is megnyilvánult.

Teremtett és pusztított, sokszor több személy volt egyszerre, sokszor csak figyelte, mint külső személy, hogy az általa teremtett lények hogyan élik meg a kalandot, mit számukra talált ki.

A Srác sohasem sodródott az álmok szárnyain, mindet tudatosan és alaposan tervezte meg, sokszor több éjszakán át, mintha csak egy másik világot alkotna. Különleges képességét annyira természetesnek vette, hogy sosem beszélt róla senkinek, hisz abba a tudatban élt, hogy ezt bárki megteheti, így nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.

De egyik éjjel elkezdődött maga az Álom. Ezt nem ő irányította, nem az ő képzelete teremtett világában volt, és semmilyen befolyással sem volt az ott történtekre.

*

Mindez, miként átélte, megrémítette, hiszen soha azelőtt nem tapasztalt ilyet, úgy érezte, saját elméjének fogságába esett, ahonnan nem szabadulhat!

Már nem akkor ébredt fel, mikor csak akart, inkább hasonlított az egész egy látomáshoz, melynek ő maga volt a főszereplője, ezért rémült volt s kétségbeesett. Már azzal sem volt tisztában, hogy amibe belekerült az egy álom, s félt, hogy örökké tart majd, s soha nem lesz vége.

Ahogy tudata belépett e különös, számára félelmetes világba, ahol megszűntek a korábbi játékszabályok, melyek mentén bármire képes volt, első, amit érzett a teljes kiszolgáltatottság volt.

Egy sötét és sivár helyre került, mindent, amit látott szürke, ósdi és kopott lepel vett körül, a színek kifakultak, a nap homályba tűnt. A messzeséget köd fátyolozta el, látótere lecsökkent, de amit maga körül észlelt, pont elég félelmetes volt ahhoz, hogy ne is akarja belátni az egész horizontot.

Mindent az enyészet vett körül. Egy réten állt, de talpa alatt a fű kiszáradt, s haloványan, haldokolva kókadozott mindenfelé, s az örökkön egyirányba fújó, erős szél borzolta szálait. Alatta a föld szikes volt és kemény. Ha az égre nézett, félelmetes, szürke viharfelhőket látott, melyeken az örökkön lenyugodni készülő nap vérvörös sugarai szűrődtek át, félelmetesre festve az egész eget.

Nem volt igazi sötétség, csupán hosszúra nyúlt árnyak, melyek úgy lopóztak körülötte, mintha élnének. A kiszáradt fű a bokáját érintette, s érintése kellemetlen volt, szinte hideg, nem olyan, mint mikor egy valódi, száraz fűszál napszítta szára ér az ember bőréhez.

Távolabb kiégett, magas fenyőfák elszenesedett ágai lengedeztek a szélben, mely forrón perszelt, mégis borzongás futott tőle végig a Srác hátán, hisz halk, távoli, de annál határozottabb neszeket hozott magával, melyekre, ha erősen figyelt a szenvedés, és kín hangjait halotta ki belőle. Halk sikolyokat és fogcsikorgatást hozott magával…

Néhány méterre tőle bal keze felől, egy kidőlt-bedőlt léckerítés maradványai, melyen látszott, hogy az idő fogai már régen belemartak. Fája korhadt volt, s úgy nyiszogott rozsdás tartó csavarjain, mintha folyvást siratna valami rég elveszett dolgot…

El akart menni, el akart futni, de bármerre nézett, ugyan az az enyészet vette körbe, s rájött, nincs hová mennie. Lábai elnehezedtek, ahogy megtett előre néhány bizonytalan lépést, érezte, már ez is kifárasztotta, s hosszabb gyaloglást, esetleg futást lehetetlen lenne számára.

Szemeibe minduntalan belevágott a felkavarodott por, s száját a kiégett fenyőkről lefújt hamu íze töltötte meg.

Végtelen kétségbeesés költözött a szívébe, úgy érezte itt a vég, s ettől maradék erejét is elveszítette. Térdre esett a kemény talajon, szíve legmélyéből tört fel a kétségbeesés sikolya, mely félig torkán akadt, s csak halk nyöszörgés szüremlett elő belőle…

Ekkor ébredt fel, s szívét ugyan az a félelem mardosta még mindig, mint az Álom Mezején. Meg kellett nyugtatnia magát, keményen megmarkolta ágyán a takarót, hogy érezze, itt van. A sötétség ugyan úgy vette körül, mint minden éjjel, s ez mindinkább megnyugtatta.

Gondolatait összeszedve újra és újra végigpörgette maga előtt a történteket, mindent, amit látott és tapasztalt, és sehogyan sem értette. Mindez, s annak a lehetősége, hogy ilyesmi megtörténhet vele új volt számára. Tudta, hogy álom volt, de annyira valóságosnak tűnt számára, még többszöri visszaidézése után is, hogy szinte érezte a perzselő szelet, fülében csengtek a síron túli, borzalmas, szenvedő hangok, s bokáján érezte a kiszáradt fű hideg érintését.

Ezen az éjjelen már nem aludt többet, bármikor lehunyta a szemét, ugyan az a kép tárult elé, melyet az Álom Mezején először meglátott. Ugyan az a kép, ami a maga tökéletességével a teljes és visszavonhatatlan elmúlást idézte a Srác lelkébe.

Megborzongott, s sötét gondolataiba temetkezve nézett farkas szemet az őt körbeölelő, és szívében bujkáló sötétséggel.

Érezte, valami elkezdődött, s tudatában az a gondolat mocorgott, hogy valamiképpen még viszont látja e kietlen, kiszáradt mezőt…

*

A másnap ugyan úgy telt el, mint az azt megelőző összes többi. Reggel elindult, hogy elérjen az első órájára, pontosan azon az úton, ahol már két éve minden egyes iskolai napon elment, egy méterrel sem térve le róla. Nyugodtan, szinte lassan haladt, pont úgy, ahogy szokott, egyik lábát a másik után, egyik lépést a másik után.

Ősz volt, s ahogyan egyedül lépdelt a jól megszokott úton, a sárguló, s körülötte lehulló levek tegnap esti félelmetes álmát idézték vissza. Kissé megborzongott, ahogy eszébe jutott az élmény, és a látottak képe, de lerázta magáról, s újból a szokott módon, magába révedve ballagott iskolája felé…

Tulajdonképpen az egész napja úgy telt, ahogy eddig mindig, felöltötte magára a megszokott maszkot, melyet társai felé mutatott, s úgy beszélt, és mozgott, ahogy azt mindenki megszokta már tőle.

Semmi sem változott, kivéve azt az egyet, hogy valahol a tudatalattijában folyton az éjjel látottak képe mocorgott, s azok az érzések, melyeket az Álom előidézett benne. Az egyik unalomba süppedő órán kénytelen volt tudatosan elnyomni a képeket, mert kezdték elméjét úgy foglalkoztatni, mintha folyton előbukkanó lázálom lenne.

A nap további részében ezek után nem volt gondja vele, betemette elméje mélyebb rétegei alá, mint mikor a szőnyeg alá söpri a hanyag ifjú a port. De ahogyan a por is megmarad a szőnyeg alatt, az Álom emléke sem halványult meg a tudatos elnyomás ideje alatt sem…

Ahogy véget értek a tanórái, komótosan megebédelt a menzán. Nem volt kedve sehová sem menni, visszautasított minden meghívást osztálytársaitól, melyek megszokott törzshelyükre, egy közeli bárba invitálta őt. Csak ült még egy darabig, miután jóllakott, aztán kisebb sóhaj kíséretében – melyet ügyelt, hogy senki meg ne halljon – összeszedelőzködött, és elindult haza egyedül, ahogy általában tette.

Ugyanazon az úton tette meg aznap is a haza vezető utat, mint mindig, de ahogyan magányában egyedül maradt, felsejlettek előtte azok a bizonyos képek. Már annyiszor megforgatta elméjében az egészet, hogy fárasztotta, még a gondolata is, de nem volt mit tenni, szinte kényszert érzett arra, hogy újra és újra maga elé idézze az átélteket.

Furcsa volt, hiszen tudta, mi az a rémálom, tudta, hogy szinte mindennapi dolog, és hogy mindenkivel megesett már. De nem vele! Érezte, a tegnap este valami különleges alkalom volt, és azt is érezte – és ettől tartott leginkább – hogy ez valaminek a kezdetét jelentette számára. Valami új, és ismeretlen dolog kezdetét…

A nap különösebb balhé nélkül telt el, viszonylagos nyugalomban, így már napközben bezárkózhatott szobájába és saját, valódi énje sötét zugaiba révedhetett. Igaz, zavarta a fény, a sötétség jobban passzolt jelleméhez, s gondolatai is a fény kihunytával kezdtek szabad szárnyalásukba.

Olvasásba merült, mely mindenről elterelte a figyelmét, és sikerült is lekötnie vele magát. Még az Álom emlékképei sem zavarták fantáziájának szárnyalásában, így egy időre ennek a terhe is megszűnt a vállait nyomni.

Lassan, de biztosan eljött az éjjel, a napkorong lecsúszott a horizontról és áldott, nyugodt, puha sötétségbe burkolta a világot. Igaz itt-ott megtörték az utcai lámpák fényei, mely elől ugyan meghátrált, de a holdvilágtalan éjszaka mély sötétje viszonylagos csendbe burkolta a kisvárost.

Ahogyan a házban mindenki nyugovóra tért, és az összes lámpa lekapcsolódott, szobáját is betöltötte a feketeség, és a hozzá tartozó nyugalmas csend.

Egész nap erre várt, idegrendszere folytonos feszültsége most kikapcsolt, s ágyán fekve szinte itta magába az éjjel pulzáló feketeségét.

Hatalmas űrt érzett magában, s tudta, ma éjszaka is elő jön, mely már régóta kísérti: a magány, s a vele járó kín, mi sokszor szinte felperzselte lelkét, elnyomva még azt az örökké lángoló tüzet is, mely valódi személyének ugyanannyira része volt, mint a mindent elfedő sötétség.

S elő is jött. Ahogy szíve túlcsordult ezzel a keserű érzéssel, testét szinte elzsibbasztotta, megbénította a hangtalanul kitörni készülő kín. Minden ilyen éj, olyan volt, mint kicsit meghalni, úgy érezte, a hideg sírhant rejthet ehhez hasonló magányt, mint az, mi az ő lelkét tépi darabokra.

Agyára köd szállt, szemei könnyeztek. Némán, hangtalanul sírt, keserű-sós könnycseppjeiben a bánat szinte égette arcát, min keresztül csordogált, hogy végül párnáján állapodjon meg, s itassa át nedvességével.

Ebben a hangulatban nyomta el az álom.

Újra azon a kietlen s puszta helyen találta magát, ahová előző éjjel került. Talpa alatt a kiszáradt kóró rideg cirógatása a vad szélben szinte ismerősként üdvözölte. Ugyan úgy tekintett végig az egész tájon, mint előtte egy nappal, de szívét most nem a félelem és nem is a kétségbeesés facsarta.

Végtelen magányt érzett, szemét bármire vetette, ez rítt le az elszenesedett, csonka fenyők ágairól, ez búsult a romos kerítés lécei között, s a szél is ennek a kínját nyögte fülébe.

Szemeit bezárta, így nem látta, de minden porcikájával érezte az elhaló rétet, s eszébe jutott, olyan ez, mintha a természet maga lenne bezárva saját sírgödrébe. Magában érezte az elmúlás minden fájdalmát, az egyedüllétet, s tudta, nincsen senki, aki láthatná, s utolsó útjára elkísérhetné mindazt, mi itt haldoklott.

Nem! Cseppet sem volt már félelmetes az Álom Mezeje, inkább végtelenül szomorú. Újra, mint előbb ágyában fekve, eleredtek könnyei, és kicsit most e sírhantért is fájt a lelke. Úgy érezte, az, mi lelkének végtelen szenvedését okozza, most mind megtestesül szemei előtt.

Szívében ezzel az érzéssel közel érezte magához a tájat minden borzalmával együtt, s mikor erre ráébredt, hideg borzongással futott át gerincén a felismerés.

Saját magát látta, azt a részét, mely így öltött alakot, s mert valójában tehetetlen volt a magány ellen, így a Mező képét sem tudta saját belátása szerint formálni, mint egyszerű álmaiban ez természetes volt számára.

Lelkének sötétjét jobban ismerte már, mint tenyerének vonalait, de ez a Mező, ez a magány még szinte új volt számára. Sohasem boncolgatta, nem elemezgette, mint dühét és a sötétséget, mely valódi énjét képezte, csak átengedte magát neki, s hagyta, hogy mint hullám betakarja, s átcsapjon felette.

Hát itt volt a lehetőség számára, hogy megismerje lelkének ezt az ismeretlen oldalát. Miként a mezőt bejárhatta, s minden pontját megvizsgálhatta, tudta, hogy úgy vizsgálja magát, s belsejében a magányt.

Így hát elindult első felfedező útjára. Remegő térdekkel tette meg az első fárasztó lépést. Lábai, mintha ólomból lettek volna, de nem adta fel, szilárdan lépdelt, egyik lábát a másik után, egyik lépést a másik után, mintha csak a szokott úton indult volna el az iskola felé.

Léptei port kavartak a kiszáradt talajon, mely úgy ölelte körbe lábait térdmagasságig, mint ha köd ült volna rajtuk. A nap ugyan lemenőben volt, de érezte sosem fog lenyugodni, arra van kárhoztatva, hogy vörös fényével örökkön tartó, árnyat teremtő lepellel borítson mindent, s a színeket fakó, rozsdabarna és szürke árnnyá fakítsa.

A Srác fárasztó lépteit a kerítés mentén folytatta, s kezével, egyesével megérintette a korhadó deszkák puha, málladozó felszínét. A tartócsavarok úgy sírtak, mint kisgyerek eltiport homokvára után.

Miután elhaladt mellette, egy boltíves vaskapuhoz ért, mely magányosan és céltalanul, rozsdával borítva álldogált ott, ahol már a maradék deszkakerítés is eltűnt. Átment alatta, s kezével azt is megérintette. Ujjait vörösre festette, ami úgy tetszett, mintha vér kenődött volna el rajta, mi megszáradva elszínezte azt.

A szél forróságában melege lett, de nem volt kedvére kigombolkozni, nem akarta, hogy csupasz bőrét érje a kínok hangjaival vegyes fuvallat.

Tovább haladt, lába alatt a talaj egyenetlenné és kövessé vált. Észrevette, hogy régi veteményesben áll, melyben itt-ott előbujt egy-egy szál búza, de kalászos fejük szikkadtan, aszottan csüngött a föld felé.

Sehol egy élőlény, egyetlen állat sem, de még bogarak sem zümmögtek a levegőben, vagy mozogtak a földön. Ennél sivárabb nem is lehetett volna a táj. Tudta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy az egész elsivatagosodjék, és még az emléke is eltörlődjön annak, hogy itt valaha élet lehetett. Elhagyott és menthetetlen volt minden.

Torka kiszáradt, és száját, por és hamu furcsa elegye szikkasztotta mégtovább, de nézhetett bármerre, víznek még a nyomát sem látta.

Már nagyon elfáradt, térdei és bokái sajogtak a nehéz léptek hatására, de rendületlenül csak ment tovább, bár úgy érezte, a semmiben vándorol.

Egy meredélyhez ért, melynek széle kavicsokkal volt teleszórva, s alja cserepesre száradt. Valaha apró tó lehetett, de mostanra a víznek csupán az emlékei maradtak meg körülötte.

Minél tovább haladt, annál inkább belémart a bú, hiszen tudta, ez a táj, minden, amit lát, valójában saját maga. Így néz ki lelke ezen oldala, melyet a magány felmart, s kitikkasztott. Már ahhoz sem volt ereje, hogy további könnyeket hullajtson, csak lépdelt tovább rendületlenül. Egyik láb a másik után, egyik lépés a másik után…

Egy romos viskóhoz ért, úgy nézett ki, mintha egykor eszközöket, szerszámokat tároltak volna benne. Koszos ablakai betörve, bent homály uralkodott, s a kinti fényről nem lehetett látni mit rejt. Ajtaján lakat volt, de az idő megrágta anyagát, s rozsdásan, szétnyílva lógott a korhadt fába csavart záron. Olyan volt, mint ami magától leesni készül, hogy aztán a földön nyerjen végső nyugodalmat. A viskó teteje félig beszakadt, úgy rémlett, mintha elszenesedett gerendákat is látna, bár ebben nem volt biztos, mert éppen úgy álltak, hogy lehetetlen volt kivenni. Talán az is csak korhadás, vagy a szél fújta tele a fenyőkről származó hamuval. Ki tudja…

Azon gondolkozott a Srác, mennyire lenne biztonságos bemenni oda, és végül úgy is döntött, hogy megkockáztatja. A lakat, melyet óvatosan emelt ki ugyan a zárból, kezében mégis szinte teljesen szétmállott. Maradékát a földre ejtette, majd befelé megnyomta az ajtót. Az ajtó nyikordult egyet, mintha csak felsikoltott volna, aztán egyik zsanérja eltört, s féloldalasan fityegve kinyílt és úgy is maradt. A szél még himbálta egy kicsit, így korhadék és por szóródott róla szanaszét.

A Srác a küszöböt óvatosan lépve át beljebb haladt, de abban a fénykörben maradt, melyet az ajtónyílásból beáradó, vöröses napsugarak megvilágítottak.

Miután a szeme hozzászokott a homályhoz, a sűrű pókhálók és a mindent ellepő por alatt, régi, ócska tárgyak körvonalait vélte felfedezni. Mezőgazdasági eszközök voltak hajdanán, de első ránézésre is látszott, hogy mindegyiket megette már az idő és az elmúlás.

Nem is igazán akaródzott beljebb mennie, úgy döntött eleget lát onnan is, ahol éppen áll, így nem lépett ki a fénykörből, mely az egykori ajtó helyéről szűrődött be.

Maga előtt látta saját árnyékát hosszan, elnyúlva, ami messzebb beleveszett a viskó homályába.

Egyszer csak a sajátja mellet egy idegen árny állapodott meg, de ahogyan a felismeréstől összerezzent, az árny tovatűnt, s mintha meztelen lábak szapora lépteit vélte volna hallani a háta mögött. Mire megfordult, már csak egy, a viskó oldalánál eltűnő alakot látott egy villanásnyi időre, s picit tovább az árnyékot, mely követte azt.

Megrémült, hirtelen belémart a félelem, de az ijedelem gyorsan elmúlt, s helyét a kíváncsiság vette át. Ki lehet itt még őrajta kívül? Valóban látott egy elsuhanó alakot, vagy a képzelete játszik vele újfent?

Ezek a kérdések jutottak eszébe, s megpróbált hangot is adni gondolatainak egy egyszerű „Hé ki vagy te?” felkiáltással, de összeszorult, kiszáradt torkán csak rekedt suttogás jött ki. Elfintorodott, és amilyen gyorsan csak tudott kilépett az építmény árnyékából, s elindult azon oldala felé, ahol eltűnni látta az alakot.

Amint közelítette, egyre inkább izgult, ennek és a folyamatos száraz melegnek a hatására kövér izzadságcseppek indultak el a gerincén lefelé, de nem törődött csiklandozásukkal. Ahogy odaért, óvatosan kidugta fejét a házikó rejtekéből, de már senkit sem látott. Ha volt is ott valaki, az ugyan olyan gyorsan felszívódott, ahogyan ott termet mögötte.

Csalódást érzett, s gondolatait újra betöltötte a teljes és visszavonhatatlan magány…

*

Így ébredt fel másnap reggel, s elég nehezen hitte el mindazt, ami az éjjel megtörtént vele. Tudta, hogy nem tévedett, a zord hely, lelkének az a pontja, amin a magány uralkodik, s az, hogy felfedező utat tehetett benne, mintha enyhítette volna azt a kínt, mit eddig oly hevesen érzett.

Ébredése után még az Álom hatása alatt volt, és nagyon nem volt kedve, álarcát felöltve ma reggel is emberek közé indulni. Mintha retináját, picit kifakította volna az Álombeli nap fénye, mindent fakóbban, szürkébben látott, de az is lehet, hogy csak az ősz halványuló színeit vette észre.

A lényeg mégis az érzés volt, mely benne maradt a történtek után. Megborzongott, ha az Álmok Mezejére gondolt és megdermedt a tudattól, hogy mindez benne él, az ő lelkének része. Mégis kíváncsi vágy hajtotta, hogy újból visszatérhessen oda, és láthassa megint szemtől szemben.

És az alak, akit a sufninál látott egy pillanatra, ki olyan gyorsan eltűnt és felszívódott mintha ott sem lett volna. Kezdett kételkedni abban, hogy valójában mit is látott, de legbelül tudta, hogy ugyan annyira valóságos volt az is, mint ahogyan ő, s mint ahogyan biztos abban, hogy tegnap éjjel lelkének egy ismeretlen, megtestesült táján járt.

El se tudta képzelni, hogy mi vezetett mindehhez, hogy miért tudja bebarangolni lelkének rejtett zugait, honnan ez az új képessége, és miért pont most jött elő, de érezte, mindenre választ fog adni az idő.

Így hát magára öltötte ruháit, s a „maszkot”, majd elindult a megszokott útvonalon, az iskola felé. Egyik láb a másik után, egyik lépés a másik után…