- Nem hiszem, el, hogy képtelenek vagytok túlélni ezt a hetet sérülés nélkül! Gondoljatok már arra, hogy szombaton meccsetek lesz, és nem akarom a tartalék játékosokat a pályára küldeni! – az edzőnk magából kikelve ordítozott. A földön fekve néztem a többieket, és a sípcsontomat dörzsölgettem. Luca odajött hozzám, hogy felsegítsen, bár nem látszott rajta, hogy megbánta volna a tettét. Felém nyújtotta a kezét, én pedig készségesen belekapaszkodtam. Éppen csak észrevettem fenyegető pillantását, mielőtt hátat fordítottam volna neki.

Lebicegtem a pályáról, leültem a fűbe, hogy megvárjam, amíg Lucio a másik oldalról megérkezik. Aggódva kocogott oda hozzám. Nem szerette volna, ha a csapatot nélkülem kell mérkőzésre küldenie hétvégén. Letérdelt mellém és mélyen a szemembe nézett.

- Fáj?

- Egyáltalán nem fáj – nyugtattam meg, és felálltam. – Visszamehetek?

- Persze, csak vigyázz magadra!

Visszarohantam, és éreztem a tekintetét magamon. Ez a péntek délutáni edzés cseppet sem volt kellemes egyikünknek sem. Lucio kezdett belezavarodni a dolgába, mi pedig túlságosan izgultunk. Arra gondolva, hogy másnap el kell utaznunk és idegenben kell játszanunk, az ellen a csapat ellen, ami előző évben komoly hátrányba kárhoztatta a napsugarakat, természetes, hogy összeszorult a gyomrunk. A délután lazának ígérkezett, és a szabadrúgásokat gyakoroltuk, egyre messzebbről. Renata és Marta felváltva álltak a kapuban, Noemi, Zita és én pedig felváltva rúgtuk el a labdát. Az előző lövés a kapufáról visszapattant, és mivel én a sorfalban álltam, megpróbáltam a hálóba segíteni, csak Luca közbelépett.

- Akkor próbáljuk meg még egyszer, most Zita rúgja el, és Renata áll a kapuba. Utána mindenki begyűr egy tizenegyest! – adta ki az utasítást Lucio. A barátnőm ideges volt, mert edzésen egyszer sem tudott még az első számú kapusunknak gólt rúgni.

Kicsit változtatott a szokásán, és nem átívelte a védők feje fölött, hanem egyenesen a sorfalba lőtte, és meg is találta a rést. Renata nem számított rá, és rossz felé indult el, így a labda gond nélkül célt ért.

- Hú! – az edzőnk mosolyogva megtapsolta a produkciót, és leült a kispadra. Így, hogy hagyta az igazgató fiát érvényesülni, alig akadt dolga, és ugyan nem ismerte el, de tudtuk, hogy örül a pihenésnek. Sorra mindenki betermelte a büntetőt, és végre én is sorra kerültem. Nem próbáltam trükközni, így bal lábbal teljes erőmből a jobb alsó sarokba irányítottam a játékszert, de az kapufát ért és visszapattant felém. Ugyanabban a pillanatban indultunk el Renata-val, hogy megkaparintsuk. A szuper-kapus viszont ahelyett, hogy a labdára vetette volna magát, teljes sebességgel, lendületből elkaszálta a lábaimat a kezeivel.

- Mit csinálsz? – ordított oda Lucio, miután végignézte, ahogy a levegőben bukfencet vetve elesek. Senki nem rohant oda hozzám, meglepve figyelték, ahogy az arcomat a fűbe nyomom, és csendesen nyögök fájdalmamban. Egy ember volt, aki képes volt odajönni, és megnézni nincs-e komoly bajom.

- Jól vagy? – érintette meg a vállam Marcelo. Megfordultam és felnéztem rá. Látszott rajta, hogy nagyon aggódik. Odanyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, de megérkezett Lucio is. Megálltak egymással szemben, és a farkasszemet néztek. Felálltam és kicsit távolabb újra leültem.

 - Ez egy zártkörű edzés. Mint észrevehetted, rajtunk, az edzőkön, és a játékosokon kívül nem tartózkodhat a pálya területén senki. Úgyhogy azt ajánlom, hogy húzz el innen, különben az apám tudomást szerez arról, hogy megszegted a sportolók edzéseivel kapcsolatban kiszabott harmadik szabályt!

- Melyiket is?

- Az edzések alatt illetéktelen személyek nem zavarhatják sem az edzőt, sem az edző diákokat, semmilyen esetben sem.

- Valóban? – tette csípőre a kezét Marcelo. – De mint vettem észre, nagyon törődtök azzal, hogy ki mennyire sérül le! Csupán figyelmes próbáltam lenni.

- Szerintem most azonnal menj el innen – maga mögé nézett. – Tiszta ideg tőled minden lány! Ha most elmész, nem szólok senkinek arról, hogy bemertél ide jönni.

- Tőlem szólhatsz bárkinek – mondta hetykén és elindult kifelé, de azonnal meg is fordult. – Bianca, majd beszélnünk kell. A portán találkozzunk, miután végeztél.

Leültem a földre, és megdörzsöltem a karomat. Lucio rám pillantott, aztán Renata-hoz fordult, és értetlenül az ég felé lendítette a karját.

- Mi a jóságos… mit művelsz? Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Még egy ilyen Renata, és Marta áll be helyetted a meccsre! Ezért élesben, piros lap jár! Mit akartál ezzel elérni? Vagyok olyan jóhiszemű, hogy nem képzelem, hogy direkt volt, hátsó szándékkal.

Odajött hozzám, és a kezét nyújtotta. Felálltam, és hagytam, hogy megmozgassa a karom, és megtapogassa a csontjaimat. Sóhajtott egyet, engem elküldött öltözni, a többiek pedig befejezték a pontrúgást. Gyorsan lezuhanyoztam, és átöltöztem, közben pedig végig azon járt az eszem, hogy mi fog történni. Aznap egyik tanárom sem szólalt meg sejtelmesen, és senki sem figyelmeztetett, hogy valami borzasztó, vagy nem pont jó dolog történik majd. Tehát elhitettem magammal, hogy minden rendben van, és mosolyogva elindultam a porta felé.

Marcelo egy padon ülve várt rám, már kijelentkezett a nevemben is. Elköszöntünk, és csendben gyalogolva egymás mellett elindultunk a fagylaltozó felé. Kezdtem furcsán érezni magam a szótlanságtól, de megtörte helyettem is a csendet.

- Bocs, hogy balhét csináltam a pályán.

- Ne kérj érte bocsánatot. Köszönöm, hogy bejöttél hozzám.

- Hogy van a karod?

- Túlélem. Nem estem ám akkorát, csak gyakoroltam, hogy élesben majd hogy adjam elő a nagyhalált, ha kell.

- Művészi volt, bár szerintem magadtól függetlenül és hatalmasat estél. Szerencse, hogy nem történt nagyobb bajod. Várod már a holnapi meccset?

- Persze. De egy kicsit félek, hogy megsérül valaki, és nehezebben boldogulunk miatta.

- Nem kell aggódni, mert ha nagyon akarjátok, bárki ellen tudtok nyerni. Kérsz fagyit, vagy csak valami innivalót hozzak?

- Csak egy pohár narancslevet kérek – leültem az egyik asztalhoz, és figyeltem, ahogy eltűnik az épületben. Körbenéztem, és észrevettem, hogy a drukker lányok az egyik közeli asztalnál ülnek, és az egyik közülük, gyanúsan sandított néha rám. Megigazítottam a székemet és próbáltam nem őket nézni. Marcelo nemsokára visszajött, és a lábával kihúzta a mellettem álló széket.

- Nos, beszélni szerettem volna veled – letette a két poharat az asztalra, aztán leült és szembe fordult velem. – Az a helyzet, hogy hallottam, hogy végighallgattad a beszélgetésünket Lucio-val a parton.

Nyeltem egyet és mélyen a szemébe néztem. Nyugalmat sugárzott, és azonnal elszállt minden aggodalmam. Viszont egy dolog miatt nagyon furcsán éreztem magam: egyszerűen rám tört a vágy, hogy megöleljem, még az után is, ami a dűne tetején történt Lucio-val.

- Nem akarom, hogy rosszul érezd magad, mert tudom, hogy Lucio miket mondott neked, és valószínűleg elhitted, de muszáj szólnom, mielőtt valami nagyon nagy butaságot csinálsz: lehet, hogy szépeket mondott, talán szebbet, mint eddig bárki, de hazudik! – olyan aggodalom csengett ki a hangjából, hogy egy percig sem kételkedtem abban, amit mondott. – Ne haragudj, hogy ezt így a nyakadba zúdítottam, de…

- Nincs semmi baj, csak… furcsa – az ajkamba haraptam, mert egyszerre minden kikívánkozott belőlem, de nem bírtam visszafogni magam. – Furcsa, mert…

- Mindkettőnk iránt ugyanazt érzed?

- Valahogy úgy…

- Figyelj… - megfogta az asztalon hagyott kezeimet. – Lehet, hogy én nem tudok olyan szépeket mondani, mint bizonyos üresfejű focisták, és lehet, hogy nem tudom őt úgy porig írni, mint ahogy ő szokott engem, de az érzéseim irántad nagyon mélyről jönnek. Ez egy megmagyarázhatatlan vonzalom, aminek a kezdetét nem lehet időponthoz kötni… Szeretlek, és szeretném, ha viszont szeretnél, de nem akarlak azonnal megtámadni. Szerintem most menj, és gondolkozz el azon, amit mondtam, én pedig elmegyek a partra. Hétfőn találkozunk, és megbeszéljük ezt az egészet.

Felálltunk, és betoltam a székemet a helyére. Még mindig ámuldoztam, és fojtogatott belülről egy érzés. Mielőtt elindult volna, megérintettem a karját, hogy visszatartsam. Letette az üres poharat az asztalra, és megfogta mindkét kezem, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Bizsergett minden porcikám, és mindent olyan forrónak éreztem.

- Azt hiszem, szeretlek… - súgtam a fülébe, majd elengedtem és a szemébe néztem. Boldogan elmosolyodott, és magához ölelt. Ott álltunk két hosszú percig, aztán kicsit elhúzódott és egy puszit nyomott az arcomra, majd a számra is.

A következő pillanatban, már ölni tudtam volna, ugyanis az egyik felszolgáló srác meglökte Marcelo-t, és elejtette a tálcáját. Kipirulva körbenéztem, miközben a két fiú összeszedegette a nagyobb üvegpohár darabokat, és a szemem két helyen is megakadt. Az első a drukker lányok bandája volt, ahol mindenki felénk fordulva, vigyorogva nézett engem, a másik pedig…

Lucio sápadtan, azt egyik fának támaszkodva állt tőlünk húsz méterre. Behunyta a szemét, de aztán szomorúan rám nézett. Muszáj volt elfordulnom, mert nem bírtam ki azt a megrovó, számon kérő tekintetet. Marcelo, gyorsan befejezte az összetört üvegek szedegetését, aztán gyorsan körbekémlelt. Ugyanott akadt meg a szeme ahol nekem is: a csajokon, és az igazgató fián.

A vállamra tette a kezét, és a fejével intett, hogy induljunk el. Felvettem a poharamat, és követtem, miközben meghallottam, hogy valamelyik lány a bandából megjegyzi: „Végre egyszer boldog véget érhet a történet!”. A pultnál letettük a maradék narancslevet, és elindultunk kifelé. Az ajtóban azonban Lucio elénk állt.

- Apa küldött utánad Bianca, mert üzeni, hogy gyere vissza, szedd össze a szobádból, amit haza akarsz vinni, aztán menj és ma este otthon készülj fel a holnapi utazásra – mondta remegő hangon, aztán borús tekintettel Marcelo-ra nézett. – Téged pedig az edződ keres, mert problémája van a délutáni, megbeszéletlen kiruccanásaiddal.

- Máris rohanok – Marcelo szembe fordult velem. – Ne haragudj, hogy itt hagylak. Sok sikert holnapra.

- Köszi – megöleltük egymást, aztán elsietett a belváros irányába. Szótlanul indultam el Lucio előtt a gimnázium felé, és a szívem repesett az örömtől. Gondoltam arra, hogy mi lesz ez után? Hogy vajon jól döntöttem-e? Dehogy! Csak mentem, lankadatlan örömmel, és felidéztem az elmúlt perceket. Észre sem vettem, hogy Lucio közben mellém ért és roppant ideges hangulatban pillantgatott rám. Mielőtt ráfordultunk volna a gimnázium utcájára, megragadta a vállamat, ezzel megállásra kényszerített.

- Baj van? – kérdeztem ártatlanul.

- Baj? Normális vagy? Neked hol vannak az érzékeid? Egyáltalán mit tudsz te a szerelemről? Nem vettem észre, hogy majdnem elsírtad volna magad mellette! De mindegy! – olyan volt, mint még soha. Kezdtem azon aggódni, hogy bántani fog. – Veszettül elegem van abból az eszement… Bianca kérlek… gondold meg még egy párszor, hogy ki mellett döntesz! Mivel nyűgözött le? Azzal hogy rád villantotta azt a „csodálatos” mosolyát?

Elfordult és mély levegőket vett, hogy megnyugodjon. Itt volt az alkalom, hogy meglógjak, így hát lassan elindultam. Csakhogy észrevette, és elkapott. A falhoz nyomott és mélyen a szemembe nézett.