A kedd reggeli napsütés ébresztett fel. Egyenesen besütött az ágyam melletti ablakon, és kíméletlenül „megtámadott” engem. A szoba felé fordultam, és hunyorogni kezdtem. Abban a pillanatban hallottam meg a csengőt, és az álom azonnal kipattant a szememből. A második óra utáni jelzés volt, ezek szerint nagyon elaludtam. Miközben öltöztem, az foglalkoztatott, hogy a lányok miért nem ébresztettek fel, mikor tudták, hogy egy laza edzésünk is van kora reggel.

Lefelé a lépcsőn azon gondolkoztam, hogy kerültem a szobámba este. Az utolsó emlékem a néni volt a sarkon, mielőtt beléptem a kapun, de hogy azután mi történt, teljesen kiesett. Furcsa módon senki sem furcsállta, hogy elkéstem. Bent a tanteremben csak mosolyogtak rám, amikor leültem a helyemre. Miközben elrendeztem a könyveimet a pillantásom találkozott Marcelo tekintetével.

- Bianca! – Zita aggódva ült le előttem. – Jól érzed magad? Mi történt veled tegnap este?

- Nem tudom. Hogy kerültem a szobámba? – kérdeztem vissza.

- Összeesve találtunk meg az egyik pad előtt. Azt hittük, hogy valaki bántott.

- Nem emlékszem nagyon semmire. – behunytam a szemem és sóhajtottam. – Ugye csak álmodtam azt, ami tegnap este történt?

- Mire gondolsz?

- Az egész bulira a parton, a fiúk veszekedésére, és a történelem tanárra…

- Nem volt álom. – ment el mellettünk a tanár úr. – Figyelj a parton!

Kétségbe estem, hogy már megint mi fog történni. Elkezdtük az órát, és végig remegtem az egészet. Valójában egy dolog ragadt meg az egészből: Lucio és Marcelo sűrűn pillantgattak rám. Úgy telt el az egész tanítási nap, hogy őket kerültem. Próbáltam mindig megkeresni azt a helyet, ahová biztosan nem mentek. Egy probléma volt: az iskola mintha ketté lett volna osztva, ha az igazgató fia az egyik részben volt, akkor a másik részben a futó tartózkodott. A lányok is próbáltak segíteni, és megmutatták a régi öltözőket az iskola mögött. Oda rajtunk kívül nem ment senki: teljes biztonságban voltam.

Az utolsó órán megszólalt a suli rádió, és a lányok edzője kezdett beszélni: - Kérek szépen minden lány focistát, hogy jöjjön a pályára egy laza edzésre, amint vége a tanításnak. Nem kell a szerelést magatokra aggatni, csak legyetek úgy öltözve, hogy kényelmesen tudjatok futni.

Összenéztünk Zita-val, aki mosolygott. Tudta, hogy öt perc múlva mindenki „kidől” majd, az előző napi meccs miatt. Együtt kocogtunk ki az óra végén a pályához, könnyű pamutnadrágban, és egy rövid ujjú pólóban. Nem lepődtünk meg, amikor a minimális létszámra csökkent foci csapatot megláttuk. Aki tehette lemaradt erről a programról.

- Mivel összesen hatan vagytok az egész csapatból, halasztom ezt az edzést. – húzta el a száját a nő. – Viszont bejelentek nektek valamit. Eddig ugye nap sárga volt a hazai szerelés, és zebramintás az idegenbeli. Az a helyzet, hogy most változtatunk egy kicsit, mivel már tíz éve ez az összeállítás él. Az igazgató úr arra gondolt, hogy legyen mindkét mezetek fekete, csak a számotok és az iskola neve legyen rajta fehér. Egyébként minden ugyanolyan maradna, mint például a szponzor logója, és a címer.

- Miért kell változtatni? – tette fel a kíméletlen kérdést Marta. Ők tudták, hogy nem csak a jókedv vezérelte Lucio apját a változás bevezetésére.

- Az igazság az, hogy van egy csapat, ami előttünk végzett és magának követeli a hazai nap sárga színt. És mivel mi hátrébb végeztünk tavaly, ezért megkapják a színt, és nekünk felajánlották ezt. – sóhajtott. – Próbáltuk eltitkolni.

- Magunktól is rájöttünk. – jegyezte meg bosszúsan Zita. – Ez szemétség! Mindenki napsugárként emleget minket, és most hogy fog ez kinézni? Át kell változtatnunk a nevünket sötét napfényre?

- Nyugodj meg drágám. – nézett rá komolyan az edző. – Nem akartuk, nem a mi hibánk. Nyugodjunk bele, a változás egyébként sem árt.

Az ajkamat biggyesztve sétáltam be az iskola épületébe. Kezdett megtetszeni a sárga szerelés, és most ismét mást akartak. A lépcsőn fölfelé megláttam Vanda bandáját, ezért a falhoz lapulva megálltam. Csúnya dolog volt, de kihallgattam őket.

- Nekem elegem van abból, hogy Bianca ott teszi-veszi magát a pályán. Lucio-nak is teljesen elcsavarta a fejét. – mondta egy dühös hang, ami ismerősnek tűnt. – Én nem mondtam le teljesen. Meg kell akadályoznotok, hogy a rossz sráccal jöjjön össze. Márpedig a jó ebben az esetben Marcelo!

Kipillantottam… Luca állt a lányokkal szemben, és ő beszélt az előbb. Megijedtem, mert tudtam, hogy ezt nem kellett volna hallanom, és hogy nagy bajba kerülhetek. Egyelőre nem vetek észre, úgyhogy gondolkozhattam azon, hogy úszom meg ezt a kényes helyzetet.

- Mindent megteszünk Luca. – válaszolt Vanda. – Lucio hozzád van kirendelve, bár lehet, hogy most mélyponthoz ért a kapcsolatotok. Ha odafigyelsz, felépülhet, viszont Bianca tönkre teheti. Egyelőre vigyázz, hogy ne legyél útban, mert mi kezelés alá vesszük azt a sztárfocistát. Majd találkozunk a fagylaltosnál!

- Sziasztok!

A drukkerek szerencsére a másik irányba mentek, Luca viszont elment mellettem. Hatalmas szerencsém volt, hogy nem hallotta meg a felszisszenésem, amikor véletlenül a falhoz nyomtam a fájós kezem. Egy sereg diák rohant végig a folyosón, így észrevétlenül elvegyültem közöttük.

Annyira felzaklatott, amit hallottam, hogy nem bírtam a leckémre koncentrálni. Állandóan az járt a fejemben, hogy vajon a lányoknak igaza van-e, és Lucio-tól kell tartanom, vagy csak Luca féltékenykedik. Nem szórakoztam az agyalással, gyorsan kiszámoltam a matek példát számológéppel, aztán nekiláttam a fogalmazásnak.

- Indulhatunk? – szólt be egy óra múlva Marta. Lecsaptam a tollamat és felpattantam. Éppen ideje volt kiszellőztetni a fejem. Lekocogtunk a partra, és a szokásos találkozó helyünkről északra indultunk a tenger mellett. A barátnőm olyan helyet ígért, ahol biztos nem talál meg minket senki, de körülbelül félúton rossz érzésem támadt, mintha követnének.

A magas dűnék között és pici „öbölre” bukkantunk, ahol a víz nagyon sekély volt. Tetszett, mert megnyugtatott az első pillantásra. Leültem a homokba és sóhajtottam. Olyan hirtelen történtek a dolgok mostanában: a költözés, a barátkozások, a meccs, és a legenda…

- Hallottam ma beszélgetni Luca-t, a drukker lányokkal. – szólaltam meg kis hallgatás után.

- Luca? Nem nagyon barátkozik velük. Mit mondtak?

- Arra kérte őket, hogy akadályozzák meg, hogy véletlenül is összejöjjek Lucio-val. Azt mondták, hogy Marcelo a jó fiú.

Marta felállt mellőlem, és megrázta a fejét.

- Nem hiszem el, hogy azt hiszik, tudják! Ezt nem tudja senki! Annak kell megéreznie, akivel ez az egész történik! Ha bele mernek szólni ebbe az egészbe, szólok az edzőnek, hogy Luca mit művel. Ez puszta féltékenykedés, és semmi több. Miből tudnák, hogy Marcelo-val kell együtt lenned?

Soha nem hallottam még így kikelni magából. Láttam rajta, hogy kétségbe van esve, mert félt engem. Az égre pillantott és aztán leült nekem háttal, pár méterre.

- Jól vagy?

- Ne haragudj. – mentegetőzött. – Ez nem azért volt, mert féltékeny vagyok rád. Egyáltalán nem vagyok az. Muszáj volt valahogy kiengednem a gőzt, de ez nem sült el jól.

- Nincsen semmi baj. Esetleg visszafussak és hozzak neked valamit inni?

- Dehogy! Te nem mehetsz innen nélkülem. – felállt és lesöpörte magáról a homokot. – Hozok én innivalót. Addig nézd meg, hogy elég meleg-e a víz. Fürdeni jöttünk, nem?

- De…

- Akkor felejtsünk el mindent és kapcsoljunk ki. – elmosolyodott. – Azonnal itt vagyok. Nem kell megvárnod, ússz be nyugodtan.

Kaptam az alkalmon. A fürdőruhámat már felvettem az iskolában a ruhám alá, így csak le kellett kapnom a felsőmet és a nadrágomat. Jó öt métert kellett sétálnom a vízben, hogy elérjem a jó mélységet. Innen beláttam a partot és miközben még mélyebbre evickéltem, gyönyörködtem a tájban. Sajnos két nem várt jelenség felbukkant a parton…

Lucio ökölbe szorította a kezét, és úgy állt meg Marcelo-val szemben. Ide jöttek, hogy mások ne lássák őket. Még nem vették észre a közelben ledobott ruháimat és a törölközőmet, de tudtam, hogy nem úszom meg anélkül, hogy észrevesznek. Egyelőre azonban menedéket nyújtott egy bója a vízen, amit nem értettem, hogy miért raktak oda.

- Mit akarsz? – kérdezte az igazgató fia.

- Csupán elintézni azt a dolgot… Bianca soha nem lesz a tiéd!

- Jaj, ugyan miért nem?

- Nem te vagy az, akivel járnia kell, hanem én. És szerintem jobban teszed, ha eltűnsz az utamból!

- Annyira biztos vagy benne? Figyelj, nekem fogalmam sincs arról, hogy én melyik fiú vagyok a legendából, csak azt tudom, hogy beleszerettem abba a lányba, és nem akarom, hogy bármi baja essen.

- Nyálas szöveg egy focistától! Ha nem akarod, hogy baja essen, tartsd távol magad tőle.

- És ha nem teszem meg?

- Akkor tudod, hogy mi lesz. – fenyegetően felé ütött, de Lucio elkapta a karját, és kicsavarta. – Normális vagy? Engedj el!

- Egy feltétellel!

- Mondd már! Fáj!

- Gyenge vagy… a feltétel az, hogy nem próbálsz aljas módon kijátszani. Itt akkor van bármelyikünknek is esélye, ha Bianca szerelmes lesz. Attól függetlenül, hogy félelmetes hatással vagyunk rá. Ne próbáld meg rossz módon felhasználni ezt a… mit tudom én mit… az irodalomtanár valami „bűvkörről” hadovált. Ez az egyetlen dolog, ami tényleg tönkre teheti, és most tudod, hogy szüksége van rá az iskolának.

- Oké, oké! Engedj már el!

Felháborodva elrántotta a kezét, aztán felrohant a dűne tetejére. Visszanézett és köpött egyet a földre, ezzel el is intézte a dolgát. Miután elment, Lucio csípőre rakta a kezét és körbenézett. A pillantása megakadt a ruháimon a törölközőmön, és sajnos azonnal rá is jött, hogy az enyémek. Rémülten nézett ki a vízre, és észrevette, hogy hullámokat kavar, ahogy lebukom a víz alá.

- Bianca! Kérlek, gyere ki, és beszéljünk. Nem akarom, hogy állandóan kerüljük egymást! Ez számomra roppant zavaró!

Tőle távol jöttem ki a vízből, de megakadályozott az egyszerű távozásban, hiszen a ruháimat a kezébe vette. Könyörögve nézett rám, és a fejét oldalra billentette. Szükségem volt a törölközőmre, mert remegni kezdtem a hűvös szellőtől. Odasétáltam hozzá, de figyelmeztetően pillantottam rá, hogy ne merjen bármivel is próbálkozni.

- Lucio! – húzódtam el, és majdnem elsírtam magam, amikor meg akart érinteni. Gyengéd keze a vállamtól két centire megállt. Arrébb léptem, és a ruháimat leraktam a homokba. Kihajtogattam a kagyló mintás pamut anyagot, de olyan béna voltam, és annyira ideges, hogy kiejtettem a kezemből. Lucio azonnal felkapta, kirázta belőle a homokot, és rám terítette.

- Hallottál mindent. Igaz? – kérdezte csendesen. Bólintottam, és a szemébe néztem. Éreztem a könnycseppeket, amik kitörni készültek, de egyelőre tudtam magamon uralkodni. – Akkor hidd el, hogy minden, amit mondtam igaz!

Vettem egy mély levegőt és elfordultam, mert majdnem elkezdtem sírni. A törölközőt szorosan magamra fogva szaporáztam a lépteimet, és a dűne tetején visszanéztem.

Lucio lehajolt a földön hagyott ruháimért, és utánam jött. Annyira szerencsétlennek éreztem magam, bár egy pillanatig elhittem, hogy ez a sors. Összefonódott a tekintetünk, amikor elvettem volna a kezéből. Szinte megdermedtünk az egymásból áradó érzelmek miatt. Annyira nem figyeltem a szemén kívül semmire, hogy hagytam, hagy érintse meg a karomat.

Amikor közeledni próbált, már eszméltem. Magam elé kaptam a kezem és megállítottam. Nem tudtam, hogy miért cselekszem így, amikor vágyom rá. Elvettem a ruháimat, és visszaindultam. Marta nem messze figyelt minket, és döbbent arcot vágott. Miközben elmentem mellette, megragadtam a kezét, hogy jöjjön velem, és ne bámészkodjon tovább. Még utoljára visszanéztem.

Lucio magát ölelve állt ott, ahol hagytam. Kirázott a hideg a gyönyörtől, amikor visszagondoltam arra a pillanatra, amikor majdnem megcsókolt. Már olyan dühös voltam magamra, hogy a számba haraptam. Marta megkímélt a kérdéseitől addig, amíg a város szélére nem értünk, de amikor már kérdezett volna, egészen más csúszott ki a száján:

- Te jó ég. – megdermedt, miközben visszanézett. Én is odapillantottam, a fagylaltos standra. A történelem tanárunk állt ott és minket nézett…