- Rendben, Russo! – fordult a kispad felé az edzőnk. Kétségbe esetten néztem fel rá, hiszen a csapat háromgólos hátrányban volt, és már csak húsz perc volt hátra a második félidőből. Ismételten az egy csatáros felállásban játszottak, és hiába mondta mindenki, hogy az ellenfél gyenge, mégis összetörték a védelmet. Még várnom kellett volna tíz percet az orvos szerint, de éreztem, hogy ha nem megyek fel, és nem kezdek valamit el, bajban leszünk.

Fejvesztett sebességgel kezdtem melegíteni, addig az edző és Lucio megbeszélték, hogy ki helyett menjek fel. Én voltam az utolsó cserelehetőség, mert az első félidőben megsérült Renata és Violetta is. Amikor úgy éreztem, hogy kész vagyok oda sprinteltem a kispadhoz.

- Figyelj, ha felmész, átveszed a csapatkapitányi karszalagot. – mondta gyorsan Lucio, mialatt a négyes számú játékvezető megvizsgált, nem viszek-e fel a pályára olyat, amit nem kéne. – Luca-t küldd hátra a védőkhöz, és Natale, Zita és Rosa lépjenek előre támadni. Sikerülhet, ha ott vagy legelöl. Sok szerencsét!

- Köszi. – bekocogtam és összepacsiztam Paola-val, akit váltottam. A csapat beállt a szerint, ahogy az edzőink parancsolták, és folytattuk a játékot. Az ellenfél úgy gondolta, hogy megnyerték…

Marta nagyot rúgott a labdába, és megtalált engem a pálya bal szélén. Körbenéztem, aztán elindultam, hogy játékba hozzam Zita-t. Pont a kapu előtt húsz méterrel átadtam neki a labdát, hogy cselezgetve bejusson a tizenhatoson belülre. A keleti partokról érkezett csapat védői kicsit eszméltek, és rémülten próbálták megállítani a barátnőmet, de mielőtt sikerült volna, visszakaptam a játékszert. Nem volt les, így nem kellett megállnom.

A kapus megpróbálta becsúszva elvenni tőlem a labdát, de átemeltem fölötte, és így lassan, komótosan bepattogott a gólvonalon túlra. A nézők őrjöngve ugrottak fel és bíztatni kezdtek minket. Én pacsit adtam Zita-nak és megöleltük egymást. Csodálatos összhangban voltunk, és mindketten ugyanazt akartuk: egyenlíteni.

Három perc múlva Luca megszerezte a labdát az egyik támadótól, és elindult a jobb oldalon. A felező vonalnál átadta Andrea-nak, aki kis trükközés után átrúgta az ellenfél játékosainak feje fölött. El sem tudom képzelni, hogy kerültem a jobb oldalra, de hatalmas előnnyel elindulhattam. Zita kérte középen, de lesen volt, így megpróbáltam a védők között átmenni az első csel sikerült, a másodiknál rendesen belerúgtak a bokámba.

Húsz méterről járt a szabadrúgás, és hárman álltunk a labda mögé. Noemi, a szabadrúgások hazai zsenije, Zita, hogy majd átlépjen a labda felett, és én. A kispad felé néztem, és láttam, hogy mindenki áll. Rajtam volt a világ szeme, mert hiába volt annyira jó a csapat középpályása, nem tudta ilyen távolságról berúgni. Elhangzott a sípszó, és a barátnőim sorban átléptek a labda felett, én pedig bal lábbal akkorát rúgtam bele, hogy alig lehetett követni a játékszer mozgását.

Átrepült a védőfal között, és a levegőben csavarodva, éppen beakadt a bal alsó sarokba. A vendégek kapusa letérdelt és a földet kezdte verni az öklével, miközben a védők között lökdösődés támadt. Az ellenfél szurkolói kezdtek megijedni, és volt is okuk rá. Olyan lendületbe jöttünk, hogy nem bírtak velünk. A tempó, amit diktáltunk kemény volt számukra, hiszen elfáradtak.

Rosa a tizenhatos vonalánál szerzett labdát, és izomból ellőtte. Nem lehetett reagálni rá, csak az a baj, hogy kapufát ért a próbálkozás. A kipattanóra egy védő „vetette rá” magát, hogy felszabadítsa a csapatát, egy szöglettel, csak éppen rosszul találta el a játékszert, gólt rúgott. A kapus már tombolt idegességében, és magából kikelve ordibált a barátnőivel. Az egyenlítés azonban hatalmas reményekkel kecsegtetett.

Három perc volt hátra, és tartottuk a sebességet. Elképesztő erőt adott nekünk az ünneplő tömeg a pálya szélén. Az egész gimnázium valami vad mámorban úszott, és győzelmet várt. Én már dupláztam, úgyhogy hagyni akartam a többieket érvényesülni. Ám, most nem jött a helyzet, az egyetlen lehetőséget szögletre rúgta egy visszaérkező középpályás. Noemi állt a labda mögé, hogy becsavarja. Már csak ennyire volt idő, de ki akartuk használni. Amikor a játékszer fölénk ért már nem volt ember, aki fogott volna: befejeltem!

Szívecskét mutatva az ujjaimmal rohantam körbe, aztán a csapattal összegyűltünk egy csoportba. Az egész suli felrohant a pályára és ünnepelt minket. Megtaláltam anyát és apát, és megköszöntem nekik, hogy elköltöztünk. Már megbékéltem, és úgy éreztem ebbe a közösségbe tartozok.

- Russo! – kiáltotta Marcelo. Angyali mosoly ült az arcán, és pacsira emelte a kezét. Délután, amikor együtt sétáltunk a parton, bátorított és arra kért, hogy bármi történjen, ne adjam fel, tartsak ki az álmaimért. Belecsaptam a tenyerébe, aztán megkerestem Noemi-t, hogy megköszönjem a jó szögletet.

A győzelmi bulit este tartottuk a tengerparton. Pizza volt és rengeteg fagylalt, jó zenével és tökéletes hangulattal. Az igazgató úrnak olyan ötlete támadt, hogy mondjak beszédet az ünneplő gimnázium előtt. Nem voltam oda az ötletért, hiszen még nem voltam egy nagy kedvenc az iskolában, és nem is tudtam, hogy mit mondhatnék, de elvállaltam. Felmentem az emelvényre, és megkaptam egy mikrofont a suli bandájának egyik énekesétől.

- Köszöntök minden „napsugarat”, és a vendégeket. Bianca Russo vagyok, és egy hete érkeztem a gimnáziumba. Eleinte el voltam keseredve, amiért ott kellett hagynom a régi csapatomat, de ahogy teltek a napok, és megismertem a csapat szokásait, a játékosokat és ezt az egész különleges légteret, kezdtem úgy érezni, hogy ide rendelt a sors, hogy valami miatt vagyok itt. A pénteki edzésen volt egy balszerencsés esésem, és megsérült a jobb csuklóm, de nem tűnt súlyos esetnek. Szombaton azonban rá is sérültem egy kis szórakozás miatt. Az orvos azt mondta, hogy nem játszhatok, csak tíz percet, hogy ne erőltessem meg. Azonban mégsem úgy alakult a meccs, ahogy vártuk, mert el kell ismerni, hogy a keleti gimnázium lány csapata összeszedte magát az elmúlt év óta. Húsz percre álltam be, és teljesen megváltoztattuk a felállást, volt, aki hátra került, volt, aki előre. Mégsem az én játékba lépésem hozta a változást, bár nagyon úgy tűnik. Ha nincs jó kapusunk, bemennek a próbálkozások. Ha nincsen a védők között egy feltétlen életkedvvel játszó lány, Luca, akkor nem tudjuk megállítani őket. Ha nincsen ott a középpályán Noemi, Rosa és Andrea, akkor nem tudunk sűrűn labdát szerezni. És ha nincs ott Zita és Natale a támadók között, nincsenek helyzetek. Én nagyon hálás vagyok, hogy ez a csodálatos közösség befogadott, és alkalmat adott az érvényesülésre. Köszönöm mindenkinek a mai részvételét ezen a fontos alkalmon, akár játékos, akár edző, akár szurkoló volt! Éljen a Luce del Sole Liceo Classico!

Hatalmas tapsvihar kíséretében jöttem le, aztán folytatódott a zene. Csatlakoztam Zita-hoz és Matra-hoz, akik a kivilágított résztől egy kicsit távolabb ültek a homokban és fagyit ettek. Szótlanul néztük a tenger játékát és mélyen magunkba szívtuk a szabadság édes érzését. Nem volt mit megbeszélnünk, mind ugyanarra gondoltunk: ez a lány csapat így jó, ahogy van, a kritikák pedig jöhetnek és mehetnek is tovább, mert nem érdekel minket. Ez a győzelem valahogy még szorosabbá húzta a köteléket közöttem és közöttük.

- Sziasztok, csajok! – lépett mellénk Marcelo. A tengerre nézett, aztán leült mellém. – Hogy vagytok?

- Olyan jól, mint még soha. – sóhajtottam, és rá pillantottam. – Veled mi a helyzet?

- Megvagyok. Kicsit csalódottnak érzem magam, amiért nem mehettem a hétvégén a futó csapattal. Nem jött jól szombat reggel, az esés.

- Majd legközelebb. – szólt oda Marta. – Előtted az egész életed Marcelo! Nem kell egy kihagyott versenyen sírdogálni.

- Különben is ezzel csak erőt gyűjtöttél a szerdai futásra. – tettem hozzá. – Ott muszáj nyerned igaz?

- Persze. Elő van írva. – rám mosolygott, aztán finoman belebokszolt a vállamba. – Attól függetlenül, hogy ott volt az a tíz lány, akit említettél, magukban nem tudtak volna nyerni. Jó hogy itt vagy…

Elhallgattunk. Mindegyikünk érezte, hogy az utolsó mondat, nem csupán a csapat miatt hangzott el. Zavaromban változtattam az ülésemen, de mivel kényelmetlen volt, újra fészkelődni kezdtem. Egészen más volt vele, mintha Lucio lett volna mellettem. Elfogott egy szorongató érzés, mintha megkötöznének, és nem tudnék szabadulni a fiú „bűvköréből”.

- Elmegyek inni. – állt fel Zita és leporolta a nadrágját. – Hozzak valakinek valamit?

- Nem köszi. – ráztam a fejem, és a többiek sem kértek. Marta lefeküdt a homokba és behunyta a szemét. Követtem a példáját, és így kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Pár másodperc múlva felpillantottam: Marcelo mosolyogva figyelt.

- Hiszel a gimnázium legendájában? – kérdezte csendesen. Hallottam, hogy a csapat kapusa felénk fordítja a fejét.

- Azt hiszem igen… - nyeltem egyet és sóhajtottam. – Néha igen, néha pedig őrültségnek tartom.

- Én is így vagyok vele. Csak azt tudom ajánlani nektek, lányoknak, amit az édesanyám mondott mindig a nővéremnek. Legyetek óvatosak a közeledő fiúkkal, ne tárjátok ki magatokat előttük, csak ha úgy érzitek, megragad és megkötöz, ha a közeletekben van valamelyik.

 Összenéztem Marta-val. Olyan rettegés ült az arcán, mintha halállal fenyegetnék. Felült és idegesen lesöpörte a homokszemeket magáról. Én is azt tettem, amit ő, bár nem voltam ideges.

- Mennünk kell Bianca. – jelentette ki. – Elfelejtettem mondani Zita-nak, hogy mégis innék valamit. Elkísérnél?

Zavartan pislogtam rá, és felálltam. Elindulni azonban nem tudtam. Ismét ez az érzés kerített hatalmába. Lenéztem Marcelo-ra, aki hátra hajtotta a fejét, és behunyta a szemét, majd pár pásod perc múlva ártatlan tekintettel a szemembe nézett.

- Holnap találkozunk. – mondtam csendesen, aztán hagytam, hogy Marta maga után húzzon. A lámpák fényében kezdtem magamhoz térni abból a kábulatból, ami a szőke fiú mellett fogott el. Azonnal kérdőre voltam a barátnőmet, amint leültünk egy asztalhoz. – Miért hoztál el? Nem is keresed Zita-t!

- Muszáj volt! Úgy éreztem, hogy meg kell tennem, de nehogy azt hidd, hogy féltékenységből! Én sem értem, hogy miért…

Ijedten néztem körbe. Mi ütött hirtelen mindenkibe? Fogalmam sem volt, de a tanárok mind kétkedve néztek rám, és a diákok összesúgtak az orrom előtt. Zita odajött hozzánk, és leült.

- Megmagyarázná nekem valaki, hogy mi történt? – támadott meg minket.

- Mi történt?

- Marcelo totál feldúlva odament Lucio-hoz, és az orrára kötötte, hogy mennyire szánalmas, hogy belezúgott Bianca Russo-ba… - rám pillantott és oldalra billentette a fejét. – Utána folytatta is. Elkezdte lökdösni, és már majdnem összeverekedtek, amikor a történelem tanárunk közbelépett. Azt mondta, hogy ennek még nem jött el az ideje. Utána mindkét fiú itt hagyta a bulit.

- Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét Marta. Rám nézett és közben egy háromszöget rajzolt az ujjával, az asztalra. Rázni kezdtem a fejem, és felálltam. Olyan váratlanul ért ez az egész, hogy nem tudtam rendesen reagálni.

- Meg vagytok buggyanva? – kérdeztem kétségbe esve. – Ez marhaság! Ne szórakozzatok velem!

Éreztem, hogy a könnyeim marni kezdik a szemem. Ott hagytam őket, és átvágtam a szórakozók tömegén. Mielőtt kiléphettem volna a fényből, valaki megragadta a vállam. A történelem tanárunk volt az, és aggodalmasnak tűnt. Amíg összeszedte magát mélyen a szemembe nézett, ezzel elérte, hogy rettegni kezdjek.

- Nem kell megijedned Bianca. – mondta nyugtató hangon. – Ne hagyd, hogy elkábítsanak a jelenlétükkel. Mindig résen kell lenned, hogy ne tudjanak bántani. Hidd el, hogy nem lesz semmi baj, ha a szívedre hallgatsz!

- Maga is azt állítja, hogy én kerültem a szerelmi háromszögbe? – tettem fel a kérdésemet reszkető hangon. – Én nem akarom… segítsen! Mondja meg, hogy kitől kell félnem!

- Nem segíthetek. Legyél óvatos hazafelé. Ne hagyd, hogy átöleljen… - figyelmeztetett. Egyáltalán nem értettem, hogy mit ért ez alatt, de már hátat is fordított nekem, és eltűnt a többiek között. Futni kezdtem a város felé. Nem mertem visszanézni, csak minél hamarabb a szobámban akartam lenni. Csak néhányan sétálgattak az utcán, de nem érdekeltem őket különösebben. Az egyik sarkon meg kellett állnom, hogy levegőhöz jussak. A kőkerítésnek támaszkodtam, és behunytam a szemem.

- Jól vagy, kislány? – szólított meg egy öreg nénike. Kedvesen mosolygott rám, és megsimogatta a karom. – Mitől ijedtél ennyire meg? Árad belőled a félelem. Nem a parton kéne lenned?

- Nem… vissza kell mennem… - alig kaptam levegőt. – Gyorsan vissza kell mennem…

- A legenda. – mondta nyugodtan. – Gondolj arra, hogy az édesanyád mit mondott, miután beleszerettél az első fiúba, és vigyázz!

- Tessék? – kérdeztem remegve. A néni csak rám mosolygott és tovább sétált. Nem tudtam utána menni, nem hogy még megszólalni. Vettem egy mély lélegzetet és sétálva indultam a gimnázium felé, közben pedig elgondolkoztam azon, amit az idős nő mondott nekem. Anya azt mondta, miután megtudta, hogy életemben először szerelmes lettem, hogy ne hagyjam közeledni, ne hagyjam, hogy észrevegye, ha ránézek, hogy titokban figyeljem milyen is valójában. Nem pont ideillő tanácsnak tűnt… aztán eszembe jutott: „Vigyázz, mert van, aki angyalinak mutatja magát, de valójában csak hazudik.”

Már majdnem odaértem ahhoz a kanyarhoz, ahol összeütköztem Lucio-val szerdán, amikor megjelent az igazgató fia. Kicsit lelassítottam, mert nem vett észre, a földet figyelte és fájdalmas vonás ült az arcán. Minden igyekezetem ellenére meglátott. Felgyorsította a lépteit, majd megállt előttem, és ölelésre nyitotta a karjait. Magam elé tettem a kezem, hogy tudtára adjam, nem vagyok hajlandó átölelni, de nem érdekelte.

Elkaptam a kezét és eltoltam magamtól, aztán elmentem mellette. Fájt a szívem, de futni kezdtem. A gimnázium kapujában visszanéztem, de már elment. Helyette a néni állt ott, és bólogatott…