Kora reggel a pálya szélén álltam, néztem, ahogy a többiek melegítenek és nevetgélnek. Nem nagyon foglalkoztak velem, pedig láttam azt a két lányt is, akikkel egy szobába kerültem. Még vigasztalni is próbáltak este, hogy ne szomorkodjak, amiért bentlakásos a középiskola. Észre sem vettem, és már én is felemeltem a lábamat, mintha a megszokott gyakorlatokat végezném.

- Szia, Russo. – érkezett meg kocogva Lucio. A haja ugyanolyan gondosan fel volt zselézve, mint előző nap. Először végignézett a zebramintás szerelésemen, aztán bólintott és elindult a lányok felé, de miután észrevette, hogy nem követem visszafordult. – Nem kell félni. Gyere már!

Nem tetszettek azok a gyanakvó tekintetek, de megpróbáltam mosolyogni annak ellenére is, hogy látszott rajtuk, hogy nem látnak szívesen. Az edző egy magas, karcsú nő volt, egyedül ő fogadott mosolyogva, de meghagyta a bemutatás „dicsőségét” az igazgató fiának.

- Ő itt Bianca Russo északról. Gondolom emlékszik rá a tanárnő, hogy az ő régi csapatától kaptak ki a lányok, a döntőn két éve, ha jól emlékszem nyolc nullára, és ebből négyet Bianca rúgott. Közkívánatra bekerül a csapatba, ugyanis mint értesültem, komoly hiányok jelentkeztek a csatársorban. – odapillantott az egyik lányra, aki megsértődve felhúzta az orrát. – Ne haragudj Luca, de valld be, hogy nem megy egyedül! Mikor nyert a csapat utoljára ezzel az egycsatáros felállással?

- Köszönjük Lucio, szerintem nem ezért kértelek fel beszélni. – állította meg az edző. – A lényeg az lányok, hogy fogadjátok szeretettel és nagy reménységgel Olaszország fiatal női labdarúgóinak egyik legjobbját. Kérek titeket, hogy legyetek vele barátságosak, és felejtsük el azt a négy gólt! – odanézett a kapusra, aki kerek szemekkel figyelt engem. – Csapatot fogtok húzni…

- Ne! – nyögte egyszerre mindenki. Még nem hallottam ilyesmiről, de reméltem, hogy azért mégsem olyan rossz, mint ahogy ők gondolják.

- A két kapus lesz a csapatkapitány, és ők választják ki a csapattagokat. – a nő levette a baseball sapkáját és a zsebéből kis papírokat vett elő, amiken számok voltak. – Gyere Marta, és válaszd ki az elsőt. De ne nézz ide.

Mindketten kihúztak hat-hat számot, és csak az után nézték meg, hogy kiket kaptak. Lucio mosolyogva leült a kispadra és figyelte, ahogy bemelegítek. A többi lány csoportokra oszolva állt tőlem távolabb.

- Nos, kíváncsi vagyok, hogy állt össze ez a két reméljük cseppet sem szokványos csapat. – mondta, és felállt, odasétált Marta mellé, és sorolni kezdte a számokat. – Kettessel Noemi, nyolcassal Natale, ötössel Rosa, tízessel Violetta, négyessel Zita és hetessel Bianca. A többiek a másik csapatban vannak, és felvesznek egy-egy megkülönböztetőt.

- Ó… - morogták. Örültem, hogy nem nekünk kellett az UV sárga trikókat felvenni, mert egyszerűen nem tudtam benne rendesen futni. Összegyűltünk, és a lányok bemutatkoztak nekem. Kiderült, hogy Marta-n kívül mindegyikünknek ugyanaz a kedvenc csapata, így máris szereztem egy jó pontot nálunk.

- Bianca és Zita menjetek csatárnak, Rosa, te Natale-val legyél középpályás, de ha kell, lépj vissza a védelembe. Az pedig egyértelmű, hogy Noemi és Violetta védők. – mondta a kapusunk. – Ha nagyon beragadna a játék a másik térfélre, akkor Natale felléphet támadó játékosnak. Sok szerencsét!

- Köszi. – válaszoltam automatikusan, és előrébb kocogtam, a baloldalra. Szerencsére Zita középen és jobboldalon volt jó, így nem kellett eldönteni, hogy melyikünk hol lesz. Miközben az edző még kiosztott néhány utasítást meghallottam Luca-t és a másik kapust Renata-t beszélgetni. A csatár nem volt túl boldog, és a barátnője próbálta vigasztalni.

- Fel se vedd. Csak azért mer szemétkedni veled, mert jártatok. – mondta a vörös hajú, magas lány. – Egyébként nem lenne ekkora a szája. Úgy beszél, mintha ő jó lenne egycsatáros felállásban.

- Szemét alak! Hogy mondhatott ilyet? Ezt megbeszélhette volna az edzővel. – forrongott a lány.

- Felejtsd el, és inkább foglalkozz a játékkal.

A kezdő rúgást ők végezték el, de még a kezdőkörben megszereztük a labdát. Zita nem tudta lepasszolni, mivel komolyan lehagyta az utolsó védőt és lesen voltam, de még időben észrevettem, és hátrébb léptem. Miután átvettem a labdát kicseleztem az egyik lányt és szemben a kapuval, tíz méterről rálőttem. Renata egyáltalán nem látott semmit az egyik csapattársától, és így a labda zavartalanul beakadt a felső sarokba.

Megköszöntem a passzt aztán az edzőre néztem, aki nem volt különösebben meglepve. Ahogy Marta gondolta, beragadtunk a másik térfélre, és a tízedik percben már öt - nullával vezettünk. Sajnos észre kellett vennem, hogy a lányok azonnal visszavettek, hogy „kipihenjék” magukat. Megpróbáltam szerelni Luca-t becsúszással, de művészien felvetette magát, és szabadrúgást ítéltek neki.

Miután ezt elrontotta a mi kapunk előtt passzolgattak, és rajtam kívül senki sem próbált labdát szerezni. A nagy igyekezetem eredménye az lett, hogy Andrea az ellenfél középpályása „véletlenül” felrúgott a tizenhatossal egy vonalban. Mielőtt hagytam volna Matra-t, hogy elvégezze a szabadrúgást, mindenkihez odamentem, és szóltam, hogy nem szabad visszavenni.

Ennek ellenére senki sem igyekezett tovább segíteni a differenciát a két csapat között, és az eredménye az lett, hogy Luca fergeteges gólt rúgott. Láttam a lányok arcán, hogy bosszankodnak, és megpróbáltam még egyszer lelkesíteni őket. Végtére is hatalmas szólóba kezdtem. Lehagytam a középpályán tartózkodókat, átvittem a labdát két védő között és tizenhat méterről rábombáztam.

Erre a gólra már leesett az edző álla. Felállt és úgy tapsolt meg. Nem élveztem kimondottan a játékot. Az előző csapatomban nem létezett az a lehetőség, hogy még nagy előnynél is visszaveszünk a lendületből. Tökéletes példa volt erre, amikor nyolc nullára megvertük ezeket a focistákat. Csak mentünk, és mentünk és minden helyzetet kihasználtunk.

Miután végeztünk Lucio csatlakozott hozzám és Zita-hoz befelé menet. Agyon dicsérte az igyekezetünket, pedig csak az elején volt belőle egy kicsi. Miután lezuhanyoztam és átöltöztem, a szobámban összeszedtem a tankönyveimet, és lementem az első órámra, kémiára…