- Nos, akkor kéretek mindenkit délután fél 5-re a gimnázium udvarára, a pályára – Lucio hangja határozott volt, akár az edzőnké, és cseppet sem hallatszott ki belőle, mennyire megrendítette a vereség idegenben. Először el sem jutott a tudatomig, hogy mit mondott, már éppen elindultam volna hazafelé, de út közben megdermedtem.

A következő pillanatban már átvergődtem magam a busz körül álldogáló morcos csapattársaim táborán és megálltam az igazgató fia előtt. Az arckifejezése nem árulta el pontosan, hogy mit érez. Egyszerre láttam csalódottnak és dühösnek. Valószínűleg már sejtette, hogy ezzel csakis egy embernek akadhat problémája.

- Az a helyzet… - kezdtem, de kíméletlenül a szavamba vágott.

- Hogy programod van, de ez engem nem érdekel! Meg kell jelenned a megbeszélésen, különben jelentenem kell az apámnál, hogy gyenge okok miatt elmaradtál.

- Gyenge?

- Az erős ok az lenne, hogy az anyád éppen szül. De mivel tudtommal ez nem fordulhat pont most elő, ejtve van a kimaradás ügye!

- Akkor fél óra múlva? – kérdezett vissza Renata. A szája hamiskás mosolyra húzódott. Vajon most azon mulat, hogy bukik a randim? Elhúztam a szám és összefontam a karjaim.

- Igen. És legyél szíves kicsit nagyobb lelkesedéssel a helyzet elé állni – válaszolta Lucio, aztán visszafordult hozzám.

- Kérlek szépen! –könyörögtem.

- Nem – vágta rá és felvette ugyanazt a pózt, mint amiben én álltam. – Neked mi a fontosabb? Az, hogy a csapat egy kicsit azért továbbra is szeressen és bízzon benned, vagy az, hogy jót szórakozz, amíg mi próbálunk lecsillapodni?

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy nincs értelme ellenkezni. A kérdésre, amit feltett egyértelmű válaszom volt. Mindenem volt a csapat, és szerettem volna úgy beilleszkedni, hogy mindenkivel jóban legyek, de egyelőre még a barátnőim belém vetett hitét is csak megrengetni tudtam, nem hogy erősíteni.

Cseppet sem lelkesen bólintottam, aztán sarkon fordultam és elindultam hazafelé. Először elöntött a düh… összeszorítottam a számat, és ökölbe szorult a kezem. Aztán ürügyet próbáltam találni a hiányzásomra. Vajon mi lehetett volna? Elárulom: fogalmam sem volt. Azt már tényleg nem hazudhattam, hogy az anyám éppen szül! Csak egy utcányit mentem, és máris lehiggadtam. Elővettem a zsebemből a telefonomat, és a híváslistából előkerestem a legutóbbi bejövőt. Kis habozás után megnyomtam a zöld kis telefonkagyló jelet, és vártam. Sokáig kicsengett…

- Halló?

- Szia Marcelo én vagyok az – mondtam egy kicsit meglepődve, hogy nem tudta ki vagyok.

- Ja… - a hangja elnyűtt volt, és fáradt. – Bocsi, de még nem mentettem el a számod. Teljesen kiment a fejemből.

- Nincs semmi baj. Illetve van…

- Ugye nem karamboloztatok?

- Dehogy! Már itt sétálok pár utcányira a családom házától. Azért hívtalak, mert a ma délutáni program nem jöhet össze. Lucio megkért minket, hogy gyűljünk össze a sulinál, mert meg kell beszélnünk egy csomó mindent.

Bosszúsan morgott egyet, de bármennyire próbálta elkerülni, kihallottam, hogy Lucio-t átkozza. Elnézést kért, hogy nem válaszolt egyenesen és sóhajtott egyet.

- És előtte nem lehetne?

- Megígértem anyának, hogy elmegyek vele a cukrászdába. Tudod… olyan csajos délutánra…

Ismét morgott, de most nem hallottam, hogy mit mondott.

- Nos, akkor majd egyszer máskor – mondta megadóan. – Akkor pápá!

Olyan gyorsan tette le, hogy nem is tudtam elbúcsúzni. Újra rám tört az érzés, ami már a buszban is kerülgetett, csak most még erősebben, és a zene, amit hallgattam semmilyen hangerőn nem bírta elnyomni. A házunk kapujában megálltam, és a kerítés fehérre mázolt léceire tettem a kezem. A narancsszínű házfalak most meglehetősen ingereltek. Volt valami elrettentő a ház mögött magasodó sötét fák lombjában, de az épület előtt lengedező szomorúfűz sem volt valami bizalomgerjesztő ebben a szörnyű szürke időben.

Észre sem vettem, hogy öt perce állok ott, mozdulatlanul, és azon elmélkedem, hogy mi volt ez a zárkózott, nemtörődöm hozzáállás Marcelo részéről. Az eső közben ismét szemerkélni kezdett, és a szél is újra feltámadt, de még ezt sem érzékeltem.

- Bianca? – az anyám bizonytalan hangja visszarántott a való életbe. – Mi a csodát csinálsz ott?

- Semmi különöset, csak elgondolkoztam egy kicsit – néztem rá, és elmosolyodtam. Olyan aranyos volt az egyik földszinti ablakon kihajolva, ahogy egy konyharuhát szorongatott a bal kezében. A kilincsre csúsztattam a kezem, majd beléptem az udvarra. A kedvem percről percre fogyott mindentől, ami még aznap várt rám. Amint beértem a házba bedobtam a sport táskámat a sarokba, és elnyúltam a nappali közepén álló kanapén.

Az anyám hitetlenkedve nézett rám, de inkább nem szólt semmit. Nem gyakran látott ilyen kedvetlennek, de ha mégis az voltam, tudta, hogy csakis egy rossz meccs teheti így tönkre a kedélyállapotomat. Ilyenkor jól begyakorolt forgatókönyv szerint hagyja, hogy lenyugodjak, és rendszerint teletömi a fejem valamivel.

Nem kellett sokáig várnom: már jött is egy tálcával, amin a kedvenc sütim illatozott. Sóhajtva elvettem egyet, és beleharaptam. Egész jól esett ebben a letargikus állapotban. Egy dolog nem stimmelt: anya leült a dohányzóasztalra, és a szemembe nézett. Ez nem szokott így történni.

- Drágám, hallottam valamit, ami nagyon aggaszt – kezdte aggodalmas hangon. Nem néztem rá, nehogy meglássa az arckifejezésemet. – Egyes iskolatársaid szerint lógsz órákról, és nem írod meg rendesen a házi feladataid.

Erre már felültem, és döbbenten néztem rá. Volt egy sejtésem, hogy ki terjeszthet ilyen híreket rólam, de nem akartam elhinni magamnak.

- Ki mondott ilyet? – kérdeztem türelmetlenül.

- Renata, a csapatotok kapusa mondta az édesanyjának, aki persze azonnal rohant hozzám – mondta és zöldeskék szemével kitartóan fürkészte a tekintetemet. Nem tudtam erre mit válaszolni, egyszerűen ültem és vártam, hogy történjen valami. – Igaz ez?

- Ugye nem hiszed el? – fakadtam ki önkéntelenül. – Tudod rólam, hogy soha nem tennék ilyet! Soha nem volt rá alkalom, hogy bárki is panaszkodjon a tanulmányi teljesítményemért! Ha pedig nekem nem hiszel, menj be az iskolába, és beszélj a tanárokkal! Miért van az, hogy az a szerencsétlen liba mindenbe beleüti az orrát? Tönkre akarja tenni a jó híremet? Már így sem hibátlan!

- Drágám! – hőkölt hátra az anyám ijedten. Nem számított rá, hogy így kikelek magamból. – Kérlek, nyugodj meg, nincsen semmi baj. Én elhiszem neked…

A többit már nem hallottam. Felviharzottam az emeletre, és bevágtam magam mögött a szobám ajtaját. Az ajtónak támaszkodva behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Próbáltam lenyugodni, hogy normálisan átgondolhassak mindent, amit hallottam és tapasztaltam. Egy gondolat állandóan befurakodott a többi közé, és nem hagyott nyugodni: mindezek mögött Luca áll.

Az ágyamra dobtam magam, és felhívtam Marta-t. Ő mindent olyan könnyen átlátott, hogy csakis az ő véleményét kérhettem ki ez iránt. Nem csengett ki sokáig, és reméltem, hogy nem is azért kellett várakoznom, mert azon gondolkozott felvegye-e vagy sem. Végül megtette.

- Baj van? Mit mondjak Lucio-nak, miért nem jössz el?

- Eljövök! Beszélem Marcelo-val… - a hangom elakadt, amit nyilván furcsállt, én meg átkoztam érte mindent, hogy pont most jött rám a csuklás. – Bocs, csak csuklottam egyet. Szóval ott leszek. Nem ez a bajom.

- Marcelo mondott valamit?

- Am…

- Ki vele! Tudni akarom, hogy mi volt az!

- Hát, csak mondtam neki, hogy Lucio megkért minket, hogy gyűljünk össze a sulinál, ő meg elkezdte szidni őt, csendesen, de mégis hallottam, aztán mikor mondta, hogy előbbre hozhatjuk a találkát, mondtam neki, hogy anyával megyünk cukiba, ami persze lehet, hogy nem jön össze… akkor is mormogni kezdett, de azt már nem értettem. Aztán elköszönt és letette.

- Hm…

- Egyébként meg az a bajom, hogy Renata azt terjeszti rólam, hogy lógok órákról, és nem írok rendszeresen leckét!

- Tessék? Hogy pont te?

- Miért csinálja?

- Luca! Biztos, hogy ő készteti rá!

- De hát, már leszálltam Lucio-ról – nyavalyogtam. – Nincs értelme tovább bántaniuk!

- Csak az a baj, hogy Lucio nem szállt le rólad – vágta rá hirtelen. – Íme, még egy dolog, ami azt bizonyítja, hogy…

- Ezt ki se mondd! Nem akarom többet hallani! – ismét felment bennem a pumpa. – Hagyjuk most ezt a témát! Nincs értelme erről beszélni.

- Bianca, az életed múlhat rajta – a hangja könyörgő volt. Hallgattam egy darabig, aztán sóhajtottam.

- Szeretem Marcelo-t… - nyögtem erőtlenül.

- És Lucio? Emlékszel arra a délutánra? Amikor a dűnék tetején álltatok és majdnem…

Behunytam a szemem és ismét hallgattunk egy darabig. Hallgattam, ahogy az eső kopog az ablakomon, és odapillantottam. Az egyik fa lombja takarta a kilátást és beárnyékolta a kis szobát.

- Az már régen volt…

- Szeret téged! Jobban, mint Marcelo – győzködött, de megmakacsoltam magam, és nem válaszoltam. – Bianca! Figyelj ide rám! Ha bármi bajod esik, én megőrülök!

- Nem lesz semmi bajom!

- Honnan tudod? MI van, ha rájössz, hogy igazam volt, de már túl késő van?

- Miért vagy ezekben olyan biztos?

- Mert óvodás korom óta ismerem Marcelo Greco-t, és tudom róla, hogy egy alattomos, sunyi dög! Általános iskolásak voltunk, amikor rávett, hogy járjak vele, de egy idő után feltűnt, hogy túl sokat vagyunk a szponzorai társaságában. Akkor, abban a lánycsapatban sztárkapus voltam! És csak arra kellettem neki, hogy mindenkinek bemutassa mennyire nagymenő, és mennyire szuper lányokkal van együtt! Utánam jött Luca, az első gimnáziumi évben, aki egy fél év alatt kigyógyult belőle, és rávetette magát Lucio-ra. Szegény srác. Hozzám menekült, hogy lerázza a csajt. De szerencsére sikerült.

- Most ez, hogy jön ide?

- Marcelo eddig csak kihasználta a barátnőit! Akár hiszed, akár nem! – mondta határozottan. – És meg vagyok róla győződve, hogy rá fogsz jönni, te sem vagy különb náluk, habár megérdemelnéd a szeretetét, ugyanúgy, mint ők.

- Köszi. – mondtam szomorúan és letettem a telefont. Ezt nem akartam hallani, és hiába figyelmeztettem előre, nem törődött vele. Háromszor is csörgetett, de nem voltam hajlandó beszélni vele. Csak feküdtem az ágyamban és próbáltam pihenni.