A gimnázium folyosóján már nem volt annyi diák, hiszen véget ért a tanítás. Az élénk narancsszínű falak és a sötét szekrények sora, tetézve néhány buzgón virágzó cserepes növénnyel visszaadta azt az igazi mediterrán hangulatot, ami iránt mindig vágyódtam. Most valahogy mégsem voltam oda és vissza a helyzetemért. Egy padon ülve, a térdemen könyökölve vártam az igazgatói iroda előtt, és hallgattam a számomra még ismeretlen gimnazisták kiabálását.
   Valaki kinyitott egy ablakot egy közeli tanteremben és éreztem a beáradó meleg fuvallatot. A folyosón hűvös volt és bár megszoktam a nem éppen meleg környezetet, kezdett zavarni. A szellő virágillatot is hozott magával és beleborzongtam a csodálatba. Egy pillanatra lehunytam a szemem és mélyen magamba szívtam az illatokat.
   - Ne már! - kiáltott fel valaki a folyosó végén. Három fiú közeledett, válltáskával és két könyvvel a kezükben. Az egyikőjük jól oldalba vágta a másikat, ez okozta a felkiáltást.
- Mondd Marcelo, neked nincs olyan érzésed, hogy betolakodó van errefelé? - kérdezte az egyikőjük, akinek felzselézett barna haja volt, és zöld szemei.
   - Ne csináld ezt! - szólt rá a barátja. Szőke rövid haja volt, és áttetsző kék szeme. Kedvesen rám mosolygott és leült mellém. Biztosan nagyon meglepett arcot vágtam, mert a többiek nagyot nevettek rajtam. - Szia, én Marcelo Greco vagyok, becenevemen a Villám. A suli atlétikacsapatának vagyok futója, távolugrója és néha még magasugrója is.
   - Egyszóval a tökély. - morogta a barátja, aki az előbb betolakodónak titulált. - Ha kiejted a nevét ezen a szent helyen ezer és ezer lány rohan és kezd el sipítozva áradozni róla.
   - Kösz Carlo a bemutatót, de nem kellett volna. Mesélj magadról!
A meglepettségem nem múlt el, sőt egyre nőtt. Azért ott motoszkált bennem egy érzés, miszerint ezek a srácok gúnyt űznek belőlem. Magamra mutattam, mintha nem tudnám, hogy kihez beszélt, erre a barátai ismét felnevettek.
   - Látod Villám itt az évezred első lánya, aki nem kezdett el ájuldozni tőled. - jegyezte meg cinikusan a másik fiú. Az órájára pillantott és sürgetően dobolt a lábával. - Fejezd be a jó pofizást és gyere, mert futnunk kell.
   - Hát, bocs, hogy itt hagyunk. - állt fel mellőlem Marcelo. - Talán még találkozunk, ha...
   - Addig nem rabolják el a csajok. - vágott a szavába Carlo. - Felejtsd el ezt a nagyképű majmot, kislány, és törődj azzal, amivel kell! Jó délutánt.
Magamra maradtam, még mindig extra magasra felhúzott szemöldökkel és gondolkoztam, hogy ez mi volt. Megigazítottam türkizkék spagetti pántos pólómat, és a faliórára pillantottam. Az édesanyám már negyed órája volt bent, és nem hívtak még be. Kezdtem aggódni: talán valami baj van, vagy nem felelek meg az iskola elvárásainak?
   Eddig Észak-Olaszországban éltem, a hegyeknél. Az iskolámban én voltam az leány focicsapat ünnepelt gól-királynője, akit mindenki imádott, aki után rohantak a fiúk. Tökéletes életem volt, első számú játékosként, egy olyan lányként, akinek a nevét, ha felemlegették egy lány foci meccsen, mindenki tudta kiről van szó. Ám egy hónapja minden megváltozott. Apa új munkahelyet kapott, bánatomra délen egy hajógyáránál, és így egy nap alatt a szüleim képesek voltak kiszakítani a gimnáziumomból, a barátim közül, a foci csapatból, az életemből...
   A tenyerembe temettem az arcomat és hallgattam az elhalkuló hangokat. Mindenki elment a délutáni programjára. Még meghallottam, ahogy két lány a következő reggeli edzésről beszélnek. Kirázott a hideg, ahogy arra gondoltam, hogy most a csapattal lehetnék. Valaki elment mellettem, és belépett az igazgatóiba, de nem nagyon érdekelt. Hirtelen annyira letört lettem, pedig még az előbb reménykedtem egy jobb jövőben.
   - Drágám! - nyílt ki az ajtó a közelemben, és anya kilépett rajta. - Gyere be, kérlek.
   Nem volt túl nagy kedvem, de felálltam. Végignéztem magamon, hogy minden rendben van-e, és lesöpörtem a fekete rövidnadrágomra hullott csillámport. Az igazgatói iroda egy félhomályos helység volt, plafonig érő szekrényekkel, három bőrfotellel, és egy sötét színű asztallal, ami roskadásig volt rakva papírokkal, csupán annyi hely volt, hogy le lehessen tenni a papírjaimat, és az igazgató úr le tudjon könyökölni.
   - Még mindig nem tudom mi ez a felhajtás, és miért kellek én ehhez? - panaszkodott egy fiú, aki az ablaknál volt. Egészen addig nem vettem észre, amíg meg nem szólalt. Kifelé nézett az ablakon, a keze zsebre volt vágva, és fekete, focista felszerelés volt rajta.
   - Már mondtam, hogy azért hívtalak, hogy tanácsot adj. Ugyan van megüresedett hely a kisasszony számára, és a tanulmányi eredményei kiválóak, csak akkor vennénk fel, ha ajánlod. - fordult oda hozzá a férfi.
   - És én mit tudok erről a lányról? - fordult oda hunyorogva. Fekete gondosan felzselézett haja volt, ég-kék szemekkel. Morcosnak nézett ki. - Kint kéne lennem a többiekkel, mert a szögletrúgást gyakoroljuk!
   - Nem hinném, hogy neked feladatod lenne ott. Fejelni szerintem biztos nem fogsz. - odafordult hozzánk. - Üljenek le kedveseim. Gyere már ide Lucio!
   A fiú odajött és leült mellém a harmadik fotelba. Egészen hozzám simult, miközben a papírjaimat nézegette, és ezzel bosszantotta az igazgatót. Végigolvasta az adatokat, aztán rám pillantott.
   - Bianca Russo... hm... - elvett egy üres lapot az egyik kupacból, fogott egy tollat és gyönyörű, dőlt betűkkel írni kezdett. Miután befejezte elém tolta.
   A lány fociedzés kedd reggel hét órakor, és pénteken este hatkor van. Holnap reggel találkozzunk a vendégcsapat kispadjánál, hogy bemutassalak a lányoknak, és addigra biztos megkapod a szerelésed is. További szép napot! Lucio Bianchi
   Már idegesen toporogva állt, amikor befejeztem és rámosolyogtam. Az igazgató úr elkérte tőlem a lapot és fejcsóválva elolvasta. A fiúra nézett aztán intett neki, hogy mehet. Anya is elolvasta a lapot és meglepett arcot vágott.
   - A fiam... - mondta a férfi és elvette az adatlapjaimat. - Amellett, hogy az iskola legfontosabb játékosa, határtalanul pimasz. Máris idehívom a helyettesemet, aki mellesleg az osztályfőnököd lesz Bianca, és ő felkísér a szobádba. Szólok neki, hogy adja oda neked a volt legjobb csatárunk mezét és nadrágját. Szemre úgy gondolom, hogy jó lesz rád.
   - Mi történt azzal a lánnyal? - kérdezte anya bizonytalanul.
   - Az utolsó évében ebben az iskolában egy olyan bandába került, ahol mindenki alkoholista volt. Mielőtt rájöttünk volna, hogy baj van, komoly függő lett belőle, és tavaly miatta nem került be a csapat a bajnokságba. Reméljük, hogy te be tudod tölteni a helyét. - mosolygott rám, miközben a telefon után nyúlt.