Az állat soha nem hagyja el jószántából akit szeret! Csak az ember az az állat, aki megteszi ezt! Tél volt! Hosszú, hideg és havas! Az istálló a háromholdas tanya hátsó kerítésénél állt, 5 lónak adott szállást. Az éjjel-nappal nyitva tartó, örökösen sok munkát adó csárda pedig a tanya másik végén a Ceglédre vezető 4-es főútnál. Az istállóban használatos vizet, a csárdától a föld alá fektetett vezeték biztosította.
De miután elég erősen-hideg napokat éltünk át, a vizet szállító, a föld alá fektetett csővezeték elfagyott! Akkortól kézben hordtuk hátra az 5 lónak a fejenként kijáró 2-2 vödör vizet, naponta háromszor. Nem részletezem, hogyan csúszkáltunk a 20 literes teli vödrökkel a 25-30 cm-es hóban, reggel, délben és este. Lassan lassan jött a tavasz! Mire megérkeztek az első fecskék,( akik szintén nálunk laktak már évek óta az istállóban, de szerencsére nem itták a vizet vödörszám) szóval addigra elhatároztuk, hogy eladjuk a lovakat, mert nem bírunk megbirkózni a feladattal, ami az ellátásukat illeti. Feladtam hát egy hirdetést. Jelentkezett is egy fiatalember, akinek lovas iskolája volt valahol a Balaton partjánál. Átjött megnézni a lovakat. Meg egyeztünk, előleget vettünk, és megbeszéltük a szállítás időpontját.
Jöttek is a megbeszélt időben, teherautóval, pokrócokkal felszerelkezve, viszonylag korán ebéd után, mert még mindig korán sötétedett.
Mindjárt hátra is álltak az istállóhoz. Láttam, ahogy a kocsi odagurul óvatosan arra a helyre, amit már előzőleg alkalmasnak ítéltünk arra, hogy az állatok a kocsira kerüljenek, baj nélkül. Én, hátra sem mentem! Úgy csináltam, mint akinek rengeteg dolga van éppen, mert sem lábatlankodni nem akartam, sem látni ahogyan elszállítják a lovakat. És nem utolsó sorban nem akartam, hogy az állatok azok között lássanak, akik ezt a kényszer - költöztetést összehozzák.
Mert időközben persze jól összenőttünk, maguktól, vagy önszántukból soha nem mentek volna el! Sokszor sokszor álltam közöttük etetéskor. Szerettem hallgatni ahogy ropog a zab a foguk alatt, és azt is szerettem ahogy felszívták a vödörből a vizet, amit pedig olyan nehezen cipeltem hátra. De miután már elég sok idő eltelt, és senki nem jött szólni, hogy készen lennének, elmentem hát megnézni. mi történik?4 ló már fent állt a platón. Szépen, rendben, csendben, pokróccal betakarva. De az ötödik, akit a termete és a színe miatt Zorrónak neveztünk, sehogy sem akarta alávetni magát a helyváltoztatásnak.

Mire én kimentem, már mindent megpróbáltak: -kérték szépen,-hívták és szidták,-húzták, és tolták,-biztatták és vezették száron,-felültek a hátára, és zsákot tettek a fejére hogy ne lássa mi történik körülötte. De bármit tettek is, az egyébként igen okos szófogadó ló ahogy megérezte, meglátta, vagy meghallotta a teherautóra felvezető deszkapalló hangját, megtorpant és az Atyaúristennek sem tett egyetlen egy lépést sem tovább.---(nekem, szépen csendesen kezdett a szívem megszakadni!)De még mielőtt mindenki minden ötletéből kifogyott volna, valakinek az jutott eszébe: van elöl a csárda háta mögött egy kis sóder rakás, az autó álljon úgy oda, ahogy rakodáskor szoktak a "rampára" tolatni, és akkor nem kell egy vékony - keskeny deszkalapon fel-léptetni a lovat.
Így is történt. A teherautó előreállt, a 4 lóval a fedélzetén, a hátramaradót a Zorrót pedig száron vezette a kis lovász. Az idő belenyúlt már a késő délutánba. Mindenki belefáradva a lópakolásba, bánatosan baktatott előre.
Láttál már? -lovat, Bánatosan-Baktatni,-ahogy Bólogat minden lépésnél?
Na ha láttál már,- tudnod kell, milyen szívet facsaró látvány a szomorú ló!
Az autó odafarolt a kőrakáshoz, mi is odaértünk. Zorró csendesen mögöttünk.
( én reszkettem! - a hidegtől persze!)És abban a pillanatban amikor lenyitották a vaslemezt, ami a feljárati lehetőséget biztosította a lovakhoz a teherautó platóján a fennállók olyan nyihogásba kezdtek, mintha azt akarták volna mondani a még lent állónak:
-" gyere már! Állunk, fázunk, menjünk! Értsd meg: muszáj mennünk!"
Na! Több se kellett a hatalmas fényes - feketére kefélt Zorró rántott egyet a fején( talán azt mondta: NEM!) -aminek következtében könnyedén szakította ki a vezetőszárat a gyanútlan lovász kezéből.-Aki, mire a meglepetéstől felocsúdva utánakaphatott volna addigra a ló, erős vágtában indult vissza az istálló irányába, és egy szempillantás alatt eltűnt a kora esti szürkületi ködbe!
Halálos nagy csend lett!
Miután hátul a vasút határolta a területet, mindegyikünk tudta, ha jön a vonat, a lónak vége! Úgyhogy mindannyian rohanva indultunk abba az irányba, amerre eltűnni láttuk. Addigra már erősen sötétedett, így valamelyikünk felkapcsolta az istállóban a világítást, és a következő pillanatban már ordította is:

" - itt van! itt van!"
Zorró bent állt a helyén! Nyugodtan csendesen.(tekintetében: én vagyok az első --fényt véltem felfedezni!) Még csak nem is fújtatott.
Talán a dicséretet és az esti etetést várta! Egyetlen egy ellenkező mozdulata nem volt, amikor a lovász újra fogta a vezető szárat, és indult vele újra előre! A teljes díszkíséret elérte a várakozó teherautót, és mi csodálkozva végignézhettük, ahogy az egész délután tartó ellenkezésbe belefáradt állat, elegánsan, emelt fővel, erőlködés nélkül fel-léptetett a társai mellé! Hang nélkül! Még csak ránk sem nézett! Mint aki most valóban megértette: azt akarjuk: menjen el!
Olyan csend volt, hogy a tücskök ciripelését is lehetett hallani. A többiek fent a kocsin egyszerre mozdultak, adtak helyet, és az utolsó pokróc is a helyére került. Készen álltak az útra! Az estének gyorsan vége lett.
Kézfogás, elköszöntünk, jó utat kívántunk és már indultak is, hiszen még hosszú út állt előttük. Kint álltam a csárda előtt, és néztem ahogy kifordulnak a főútra.
Folyt a könnyem! ( a hidegtől persze!)
Még akkor is néztem utánuk, amikor már régen nem lehetett látni semmit, és csak úgy magamban, hogy ne hallja senki mondogattam:
  " Ne haragudj! Ne haragudj!"