Sűrű füst gomolygott Budapest utcáin. Örök világosság uralkodott a városon és ágyuk dörgése süketítette a fülünket. Tél volt, hideg, fagyos tél. Dohos pincékben nyomorogva vártuk, hogy eljöjjön az édes, mindent újjáteremtő tavasz.

Az egyik pincében töltött estén, amit szokás szerint a szomszédos bérház lakóival töltöttem, egy hangra lettem figyelmes. Mély, megnyugtató férfihang volt az, amint mesébe kezdett a halálra rémült, didergő kisgyerekeknek. Nem is igazán a mesére figyeltem, csak hallgattam a halk búgást, amint beette magát a lelkembe. S egyszerre már nem éreztem félelmet, se háborút, se hideget, csak valami jóleső, reményteli vágyakozást a hang után.

Napok teltek el, vagy hetek talán. Minden este vártam, hogy megjelenjen ő és a kicsiknek szánt mesékből lopva én is részesüljek. Amikor belekezdett a kicsik és a nagyok egyaránt elcsendesedtek, s a vastag kőfalon keresztül is éreztem a várakozó feszültséget, amely betöltötte a levegőt. A képtelenebbnél képtelenebb meséket soha nem hitték neki, de olyan áhítattal hallgatták, amit a Szentatya is megirigyelne tőle vasárnaponként a templomban. Repült az idő, már szinte számolni sem tudtam, hány mesét hallgattam végig éjjelente a búvóhely falain át hallgatózva, máskor pedig a hokedliről az ablakon át leskelődve, amikor egy ismerős, nyugodt hang szólított meg.

- Figyeltelek. - mondta. - Hetek óta a meséimből élsz. – Összerezzentem. Nem szóltam, nem is néztem az idegenre, csak leültem némán és törtem a száraz kenyérből, amit Nusi néni a péknétől kapott. Lassan oszladozni kezdett a füst, és már biztonságosabban járhattunk az utcákon. Kevesebb időt töltöttünk a pincékben kuporogva és többet sétálgattunk a romos kis utcákban.

Egyik késő délutáni órán, amikor a nénitől ballagtam hazafelé a lámpa fényében feltűnt egy kopott, zöld kabát és hamarosan megpillantottam a hozzá tartozó arcot is. Ő volt az. Megigazítottam a hajam és lesöpörtem a régi szövetkabátom ujját. Amikor egymás mellé érve köszöntöttük egymást, így szóltam:

- Annának hívnak. – A férfi rám bámult, talán nem értette, amit mondtam – gondoltam – de jobb is így, ostobaság volt csak így… De a gondolataim közepette megszólalt, szép a nevem, azt mondta. A hópelyhek huncut táncra perdültek körülöttem és megcsillantak a hajamon.

- Biztosan fázol. – törte meg végül a csendet. – Ismerek egy helyet, ha gondolod, velem jöhetsz. – Nem szóltam egy szót sem, csak bólintottam. Az utcai lámpák fényei játszottak a szállingózó hópelyhekkel. Egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett, majd ezt kérdezte:

- Tetszenek a meséim?

- Tetszenek. – bólintottam. – Honnan tudsz ilyen sokat?

- Valamikor réges-régen, még a háború előtt sokat meséltem. Mindenkinek, aki csak kérte. Aztán már többet nem.

Egy ideig néztem a fiú hatalmas gesztenyebarna szemét, játékos volt, de valahogy mégis szomorú.

- Miért nem? – kérdeztem meg végül, minden bátorságomat összeszedve.

- Elárulok egy titkot. – felelte. – Nekem varázserőm volt. De a varázslat csak akkor működik, ha hisznek benne. Ismertem egy lányt, szép volt, de nem hitt benne.

Egy nehéz, vaskos kapuhoz értünk. Kinyitotta. Bent nyirkos, dohos levegő csapta meg az orromat, nem volt sokkal melegebb, mint odakint. Nagy kőlépcsőkön keresztül vezetett az út lefelé a pincehelyiségbe, ahol egy kis cukrászda bújt meg a külvilág elől. Leültünk egy kis fa asztalkához. Kopottas kis kockás terítővel volt letakarva, csak egy félig égett, hosszú, vékony gyertya díszítette. Ő egy doboz gyufát vett elő a kabátzsebéből és meggyújtotta.

               Ezután minden szombaton találkoztunk. Sétálni mentünk, meg néha moziba. Egyik alkalommal a szemembe nézett és azt mondta legyek a felesége. A háború után összeházasodtunk. Boldog voltam és szerelmes, de az ő nagy, kerek, barna szemeiben nem láttam ugyanezt a ragyogást. Tépelődtem, töprengtem magamban, míg egyik este, vacsoránál, végre megkérdeztem tőle. Azt válaszolta, hogy szeret, de én nem hittem neki. Hosszú ideig bántott a dolog, úgy fájt, hogy szinte meghasadt a szívem. Majd egyszer csak eszembe jutott a lány, akiről csak egyszer beszélt nekem és utána többé soha. Nem mertem kérdezni róla. Hamarosan azonban már meg is felejtkeztem erről, egészen elszállt az aggodalmam.

- Gyermeket várok. – mondtam neki egyik vasárnap, miután végeztünk az ebéddel. Ő nem válaszolt, csak meredten bámult maga előtt egy kiálló szöget a padlón. Megijedtem, talán nem is kívánja a kicsit. Aztán hirtelen rám nézett, felkapott a karjaiba, és úgy szorított, hogy kiabálnom kellett, eresszen, kinyomja a szuszt mindkettőnkből.

Miután megszületett Lilla, nagyon boldogok voltunk, minden olyan szép volt, sokat nevettünk, dajkáltuk a kicsit. Majd egyik éjjel ő ébredt fel előbb Lilla sírására, odament a kiságyhoz, ölbe vette és mesélni kezdett neki, egy kék fényű kicsike csillagról, aki a földre tévedt és soha többé nem jutott már vissza az égbe, tompa, lila kaviccsá vált. Elszomorodtam, nem értettem a mesét, csak annyit belőle, hogy a csillagocska meghalt, nem tündököl már az égen.