IV / 1.

Szia! Újra a Léuw partján talált meg az ihlet. Mostanság már állandóan magamnál hurcolom a jegyzettömböt, minden pillanatban akad valamilyen részlet, valamilyen érzés, amit szeretnék megosztani veled. De ezek egyelőre a notesz hátuljában gyűlnek és várják, hogy elfoglalják méltó helyüket a kronologikus sorrendben. Nem szeretnék össze-vissza ugrálni, azzal csak zavaros lesz az egész. 

Ma jöttem rá, hogy sosem mondtam, mennyire szeretlek. Persze mondtam, mindenki mondja, de nem tudtam érzékeltetni a fokozatot, azt a hevességet, amivel szinte rajongód lettem. Annyira szerencsésnek tartottam magam és tartom még most is! Egyszer írtam neked egy verset, borzalmas let, oda sem mertem adni. Rájöttem, hogy nekem csak az epika megy, a líra könyörtelenül kizárt a világából, ezt már így kell elfogadnom. De azért nem adtam fel, csiszolgattam a verset, formáltam, újabb rímötletekkel gazdagodva fogtam neki, majd amikor késznek nyilvánítottam, hirtelen ötlettől vezérelve összetéptem, annyira erőltetettnek és mondvacsináltnak tűnt az egész. Hidd el, rémes volt. És én sem gondoltam már magam egy tizenhat éves suhancnak, aki vörösen nyújtja át barátnőjének borzalmas sorait. Inkább csak megcsókoltalak, és reméltem, érzed, amit én. Ma már tudom: érezted. És ezért boldog vagyok. Megvívtam a magam háborúit melletted és, pont úgy, ahogy a valódi háborút is megvívtam.

Azzal, hogy hazakerültem a kórházból még korántsem volt vége a háborúnak. Mindössze alkalmatlannak nyilvánítottak arra, hogy visszamenjek harcolni: annak, hogy mindent elfelejtettem, minden kiképzést, tapasztalatot, végzetes következményei lehettek volna, emellett a balesettől kezdve kínozott egy néha-néha fellépő, meglepően erős migrén. Emlékszel, mikor együtt voltunk a vidámparkban és az óriáskeréken hirtelen olyan rosszul lettem? A migrén volt az, de nem mertem elmondani, féltem, hogy gyerekesnek és gyengének tartottál volna miatta. Igen, ennyire hiú vagyok.

A háború még jó egy évig tartott, én pedig alig hittem a szememnek, mikor megérkeztem a városomba. Egy bombázás által megtépázott, fáradt emberekkel zsúfolt városba érkeztem haza, szinte fizikai fájdalom volt látni, hogy a régen szép, méltóságteljes, de egyúttal fiatalos, pörgős város miként lett háborús szintér és háborús romhalmaz.

A lakást hatalmas szerencsémre érintetlennek találtam, bár visszatértem után röviddel értesítettek: el kell hagynom, sok lakóház megsemmisült, családok vannak otthon nélkül, elképzelhetetlen, hogy egyedül éljek tovább egy két és félszobás lakásban. Én meg csak elgondolkodva lépegettem az ismerős, ujjnyi vastag porral borított bútorok között, és próbáltam megtalálni apám emlékét a lakásban. Nem sikerült. Egy levelet találtam tőle, egy olyan levelet, amelyet mindenbizonnyal nekem is illet volna írnom. Lehet, hogy írtam, de nem emlékszem rá? Ha így volt, akkor nagyon jó helyre tehettem el, mert sosem találtam meg.

A levél tartalma nem volt érzelgős, nem látott el a további életemre vonatkozó nagyvonalú tanácsokkal: apám sosem volt az érzelmek embere. Mindössze annyit közölt, hogy ha valamilyen szerencsétlen esemény következtében elhalálozna, a bútorok szükségtelen részét, a ruháit, és egyáltalán minden olyan tulajdonát, amire nincs szükségem, adjam el, ne tartogassak lomokat, mert nem azok őrzik az emlékeket. Ezzel a levéllel tudatosult bennem végleges érvénnyel, hogy apám nincs többé, nagyjából egyedül állok a világban, anyám rég elhagyta a várost: félt a bombázásoktól.

Később, már a költözés után - egy a külváros belső peremén fekvő garzonlakást utaltak ki nekem; nagyjából megfelelő volt, a legkisebb problémám azokban a napokban - felkeresett apám ügyvédje, elhozta nekem a szabályos, két tanú által aláírt, érvényes végrendeletét: mindenét rámhagyta, bár ettől nem lettem milliomos. Emlékszem: cigarettára gyújtottam kelletlenül írtam alá a szükséges papírokat, megvártam, amíg eltűnt az ügyvéd, majd én is leléptem a lakásból: nem bírtam a bezártságot. Újabb dolog jutott eszembe, amit meg kellett tennem: megkerestem Ashley-t.

Fogalmam sem volt, hogy hol keressem: bár mobiltelefonomat a kórházból lelépve visszakaptam, de a lány száma azóta megszűnt. Nem is tudom, miért gondoltam arra, hogy megkeresem, meg sem fordult bennem, hogy egy éven keresztül várt volna rám holmi keresetlen kamaszszerelem ürügyén. Fogalmam sincs, mit mondtam neki, mit mondtunk egymásnak, mikor elmentem, tanácstalanul álltam a hómezőn, és nem láttam semmit, mégcsak lábnyomokat se.

Betértem egy telefonfülkébe, próbáltam megkeresni: lehetetlen volt, még a szüleivel élt, a városban pedig százával éltek ugyanolyan vezetéknevű emberek. Ráadásul felfedeztem, hogy a telefonkönyv egy ritka régi kiadás: azóta a bombázások, újra felépített házak, lakáscserék, beköltözések annyira megváltoztatták a helyzetet, hogy egy régi telefonkönyvet már csak vécépapírnak lehetett volna használni.

Ashley nevére véletlenül figyeltem fel: egy plakáton szerepelt, amit sebtében ragaztottak fel egy omladozó ház falára. A plakát a háború ellenes tüntetésekre szólította fel a lakosságot, és hatalmas gyűlést hirdetett, ami arra a napra hárommal volt esedékes. Elmentem, találkozni akartam vele, persze fogalmam sem volt, hogy mekkora fába vágtam a fejszém. A tömegtüntetés a Le Guardiënen volt, ott, ahol később az emlékművet felállítottak. A tömeg alig fért el a téren és a körülötte lévő kis utcácskákban. A tér egyik szélé színpadszerűség terpeszkedett, rajta sorra váltották egymást a szónokok, akik dörgő hangon mind ugyanazt követelték: az azonnali békekötést és a harcok lezárását. Elvileg győztes pozícióból tárgyalhattunk volna az ellenfelekkel. Ashley a szervezők között volt, méltán várhattam volna, hogy előbb-utóbb ő is az emelvényre lép, de nem így történt. Teltek-szaladtak a negyedórák és csak további ismeretlen, bár úgy tűnt, hogy az akkori reakciós politikából ismert lángoló tekintetű nők-férfiak harsogták átkaikat a kormányra, a háborúra. Végül megelégeltem a dolgot, és elkezdtem furakodni a színpad felé. A tér dugig volt, de szerencsére nem voltam túl széles egyéniség, könnyen utat tudtam magamnak vágni. Különböző csoportok mellett vezetett el az utam: sírdogáló özvegyek, zokogó anyák, hangosan skandáló fiatalok. Kissé visszásak voltak az érzéseim: egyrészt magam sem kívántam volna egyebet, mint hogy fejezzük be végre ezt az őrültséget... másrészt kissé lehangoló volt látni, hogy ennyire nem értékelik azt, amit a többiek odakint a fronton tesznek. De végül lenyeltem mindent, amit gondoltam és mentem tovább a színpad felé, és reményeim szerint Ashley felé is.

......