III.

Most meg egy kávézóban ülök, képzeld. Kitalálod, melyikben? A Café l'eau-ban. Eljöttem ide, mert tudom, hogy mennyire szereted ezt a helyet. Itt volt az első randink, és igazából itt szerettünk egymásba. Itt meséltem neked Ashley-ről is, és még mindig emlékszem, mennyire próbáltad leplezni a féltékenységedet, nagyon jól esett. És itt is vesztünk össze először, valami kis apróságon, de ahogy belevágtunk, már utáltam. A háború után már az egyszerű veszekedéseket is utáltam.

A hadüzenetek voltak azok, amik teljesen kettéosztották a lakosságot. Az emberek egyik fejét lázas izgalommal töltötte el, mint annak idején a németeket: úgy érezték, itt az idő, hogy megmutassák a világnak, mire termett ez a nemzet. Vak bolondok, hülye, vak bolondok, nem látták, de miért nem látták, hogy ez az egész csak egy hajdan szép világ bukását hozza el?

A háború három évig tartott, de tönkrement bele majd' az egész ország, felőrölte a nemzetet. Megnyertük, de ez pirruszi győzelem volt, se haszna, se előnye semmi. Csak egy nemzet bőrén tépett mélly, sokáig vérző sebet. 

Tizenhét éves voltam, amikor kitört a háború, a küszöbén annak a kornak, amikor már behívhattak volna, hogy az ide-oda eltolt fronton ontsam a véremet - de nem a hazáért, hanem sosem definiált eszmékért, az arctalan politikai elitért, a mindent átszövő gazdasági érdekekért. Ki akar egy ilyen elcseszett világban még harcolni is valamiért? Persze mindig vannak, akkor is voltak bolondok, akik hazafias vezényszavakat kiáltozva rohantak a frontra, meggyőződve arról, hogy a háború a haza érdekét szolgálja. Hülyék, istenem, mekkora hülyék! Jól mondta da Vinci: a háború bestiális őrültség. 

Lehet, hogy az tűnik ki soraimból, hogy féltem. Ez nem igaz... vagyis nem teljesen. Persze, hogy féltem, ki nem félt! A vezényszavakat skandálók is féltek, csak félelmüket ordítozásuk, erőszakosságuk mögé rejtették. Olyan ez, mint amikor a kisgyerek fütyörészik a sötétben. Én is féltem, két hónap kellett, és már hulltak a bombák, ha nem is az összes ránk, de a főváros megszenvedte a harcokat. Nem attól féltem, hogy meghalok, hanem attól, hogy elveszítek mindent, ami fontos nekem, Ashley-t, apámat, anyámat, a barátaimat, és hogy azelőtt halok meg, hogy úgy igazán éltem volna.

Egy évig senkinek se volt különösebb panasza. A harcok váltakozó eredményekkel folytak, mást nem is várt senki. Aztán történt valami - egy törés, aminek nem volt különösebb oka, de az ellenség áttört a határon, az északi országrész pedig pánikhangulatba esett. Én is abba estem volna. Mintha visszatért volna minden, amit a második világháborúról beszélő könyvekben olvastam, az éjszakai légiriadók, az állandó nélkülözés. Egy jóléti társadalomban a nélkülözés a legnagyobb ellenség.

Eljött a háború második éve, betöltöttem a tizennyolcadik évemet, és az emberhiány a fronton akkora lett, hogy senki, már anyám se menthetett meg se engem, se apámat, se Pierre-t. 

Ugye emlékszel: sosem beszéltem Neked a háborúról. Ez nem véletlen, nem emlékszem semmire. Nem a sokk törölte ki az emlékeimet, hanem egy baleset. Az egyik pillanatban még a behívólevelet tartom a kezemben, majd egy kórházi ágyon fekszem, kicsit magasabban, kicsit vékonyabban, izmosabban, borostásan, a homlokomon vastag kötés fut körbe és egy nővérke a melleit az arcomba nyomva kíván jó reggelt. Egy év tűnt el az emlékezetemből, és jobb nem is lehetett volna: ha van év amit száműzni akarnék az életemből, hát az az volt. Szerencsés voltam, és csak forgattam a kezemben a fotókat az ágyon ülve, megtudtam, hogy jó barátok lettünk hárman: Nick Hartman, Roger Albeny és én. Roger három szobával odébb feküdt, belső sérülésekkel, lábadozva. Nicket az a gránát ölte meg, ami engem is kómába és amnéziába döntött. 

Később sokszor átjártam Rogerhez, bár sosem tudtam leplezni a zavartságomat és ő sem: mindent tudott rólam, de nekem ő teljesen ismeretlen volt. Mégis türelmes volt, segített összerakni az emlékeimet, és bár nagyon akartam emlékezni, de az agyam olyan volt, mint egy hatalmas hómező, amin egyedül botorkáltam mindenféle tájékozódási pont nélkül. Néha a hófüggönyön keresztül átsejlett egy-két kép. Egy romos ház, aminek a felét bomba vitte szét. Egy szőkehajú, halott ember, aki a lábam előtt fekszik. Egy kisgyerek, aki egy tank előtt átfut az úton. Ennyi. Roger sokat mesélt, állítólag egyszer megmentettem egy fiatal lányt Mount Ereniërben. Később bemutatta nekem, mint a menyasszonyát. Állítólag miután megmentettem, Roger segített neki elrejtőzni. Az ellenség üldözte, kémként járt náluk többször is. 

Két ember volt, akivel soha többé életemben nem találkoztam. Apám tőlem ötszáz kilométerre vesztette életét, mikor a hadsereg megpróbálta áttörni a frontvonalat. Majdhogynem egykedvűen fogadtam a halálát, csak legbelül volt olyan érzésem, mintha valami belőlem elkezdene zuhanni, és elhagyná a testemet, a bolygót, a naprendszert, és az univerzum hidegében jeges tömbbé fagy. A teste azóta is a tömegsírban nyugszik, eddig nem volt rá keret vagy kezdeményezés, hogy feltárják a sokszázezer katona holttesteit rejtő egyszerű gödröket. Így apámra az utókor csak a Le Guardiën téren felállított hatalmas márványtáblák előtt emlékezhet, amelybe apró betűkkel vannak belevésve az áldozatok nevei. A táblák hatalmasok, hatszög alakban vannak elhelyezve, a tetejük összefonódik, a csúcson rézgalamb száll nyugat felé, a szabadságot hirdetve. Egyszer színesfémtolvajok ellopták. Nem sajnáltam.

A másik, akit nem láttam többször, Pierre volt. Nem halt meg, de mindkét lábszárát elvesztette, mikor aknára lépett. Anyám egy távoli szanatóriumba szállíttatta, üzleti ügyeit átvette, védőszárnyai alatt a hatalmas birodalmak átvészelték a háború viszontagságait. Pierre ott is halt meg, a szanatóriumban, egy évig bírta a tétlenséget, az élet értelmetlenségét, majd pontosan egy évvel azután, hogy bevonult, a borotvapengéjével felvágta az ereit. De ezzel túlságosan előreszaladtam.

Emlékszem, talán az egész háborúból erre emlékszem a legjobbra: amikor a kórházi szobámhoz tartozó mosdóba lépve megpillantom saját magamat a tükörben. Az arcom sápadt volt, beesett, enyhén borostás, a hajam megnőve, szinte már a vállamig ért. Arcomon beforradt sebhelyek, lassan, de biztosan eltűnőben, és valahogy egész énemen, a kinézetemen, az aurámon érezhető volt A Háború. Hál'istennek azóta már eltűnt, te már nem láthattad. De akkor ott, annyira sokkolt a saját szellemképem látványa, hogy nekidőltem a falnak, lecsúsztam a padlóig, órákon keresztül üldögéltem ott a hideg kövön néha-néha cigarettára gyújtva, elvileg a szemközti falat de gyakorlatilag a semmit bámulva, és gondolkoztam, hogy hogy jutottam idáig, miért kellett ennek így lennie. Szörnyen szentimentális, ugye?

Mennem kell, a pincérnő vasvillaszemmel néz rám, csúcsidő van én meg csak ülök az asztalnál és firkálok. Fura az élet nem? Vigyázz magadra, kérlek. Ma délután elviszem a levelet feladni. 

N.