II.

Azt hiszem, valamilyen módon segítesz nekem. Bár talán még meg sem kaptad az első levelet, engem mégis egyfolytában kerget a vágy, hogy folytassam a következővel... magamért és Érted. Már alkonyodik, a nyugati ég még a lemenő nap vörösétől izzik, de keleten már lilássá szelídült a lángolás. Most nem a Léuw partján ülök, hanem a lakásom erkélyén, fenn a huszonharmadik emeleten, alattam a városi élet simán és zökkenőmentesen fut át az éjszakába. Épp, mikor ezt a sort írom, csörömpöl el alattam messze egy villamos. Emlékszem, mennyire szerettél villamosozni, amíg itt laktál. A buszt és a taxit nem szeretted, de a villamost és a földalattit, azt igen. 

Gyerekkoromban folyton villamossal jártam, egy idő után a vérembe ivódott az anyám által rámkényszeríteni próbált enteriőrös viselkedésmód. Járhattam volna mindenhova autóval, nem is akármilyennel, sofőrrel, fehérrel, feketével, ahogy csak akartam. Pierre oda sem figyelt rám, neki tulajdonképpen mindegy volt, mit csinálok, csak ne legyek az útjában. Pierre nem szeretett, de nem is utált engem. Nem számítottam neki, ennyi az egész. Hamar felfogtam, hogy nem tekinthetek rá, mint apára, ezért első éveim a teljes zavar jegyében teltek el. Anyámat jóformán alig láttam, városról városra ugrált, konferenciákra, divatbemutatókra, koktélpartikra, építgette kapcsolatait és világát. 

Apámmal ritkán találkoztam, de mégis azonnal megkedveltem. Első emlékeimben még a főiskola éveit taposta, de mégis lenyűgözött, hogy olyan fiatal, és sokkal, sokkal inkább apaképnek számított, mint Pierre. Gyerektartást nem tudott fizetni - bár azt hiszem, anyám nem is hagyta volna - így viszont beleszólása sem volt az életembe, s bár mindig éreztem láthatatlan támogatását a hátam mögött, tudtam: nekem kell kiharcolnom mindent. 

Elsősikerem az volt, mikor a puccos magániskola helyett, ahová szántak, egy mezei suliba kívánkoztam. Anyámnak rengeteg dolga volt, egy idő után megelégelte dacomat, hagyta, hadd csináljam, amit akarok. A napjaim állandóan egy-két bébicsősz társaságában teltek, nekik pedig annyit fizettek, hogy akár páros lábbal is ugrálhattam volna a fejükön, az sem zavart volna. Mégis jó gyerek voltam: mintha megéreztem volna, hogy ez az egész élet, amiben nincsenek korlátok, határok, akadályok, visszatartó tényezők, nem az enyém. Az átlag életbe illeszkedtem bele, márkátlan konfekcióruhákban jártam, néhanapján, ha ráért, anyám a haját tépte és nem értette, hogy mégis miért nem veszem el mindenből a legjobbat, ha megtehetem. Apámat hibáztatta, átkozta a napot, amikor lefeküdt vele, én pedig fiatalon, de mindenttudóan mosolyogtam. 

A házon kívül teljesen átlagéletet tudhattam magaménak. Közelebbi barátaim tudták rólam, hogy gazdag családból származok, de azt is, hogy elutasítom a luxust, úgy érzem, ezért sokan tiszteltek. Az általános iskola nyolc osztálya gyorsan elsuhant és mire körülnézhettem, már középiskolába jártam, tizenöt évesen, kamaszodva, és apámhoz akartam költözni.

Anyám majd' szívrohamot kapott, amikor meghallotta. Oscar-díjas jelenet lehetne a dolog. A nappali közepén állok, kilyuggatott farmernadrágban, magasszárú vörös tornacipőben, fekete pólomon egy metalbanda logója ékeskedik. A hajam egészen pontosan a vállamig ért, ében fekete, a zsebemből előkukkantott a cigisdoboz sarka. Szakadt egy huligán voltam, de szerettem, úgy éreztem, ettől vagyok igazán én, és nem az a kókuszkrémes, mézzel csurgatott álom, amilyennek lennie kellett volna az életemnek. Apám autószerelő volt, egy két és félszobás lakásban éldegélt az egyik lakótelepen. Olyan életstílusa volt, amire a környékünkön a "csóró" szót használták. Eddigi életemben sosem ejtettem ki a számon ezt. Végül anyám feladta a harcot: pénze annyi volt, mint a pelyva, még két év volt vissza a háborúig, bár a válság már éreztette a hatását, anyám és Pierre üzletének semmit sem ártott. Elköltöztem otthonról, Pierre volt olyan kedves és nem előttem járta el örömtáncát, de biztos vagyok benne, hogy titokban anyám is örül, hogy szakadt külsőmmel nem rontom a neves ház jóhírét. Én meg boldog voltam.

Belegondolva, apám sem volt igazán az apám. Mikor odaköltöztem, éppen harminckét éves volt, örökfiatal, továbbra is bulizós, az a carpe diem-típus. Nem gyakorolt rám nevelő erőt, mindig mondta, milyen jó gyerek vagyok: én nevelem magam. Igaza volt, objektíve. Bár cigiztem, "sátánista" zenét hallgattam és az alkoholt sem vetettem meg (főleg társaságban), nem voltam rossz gyerek. Nem kellett részegen összeszedni a város másik végéből, nem kellett bedrogozva felcipelni a lépcsőházból, a pénzt sem herdáltam, anyám bőséges forrásai biztosították életemet, alig töredékét szórtam el a havi apanázsnak, a maradékot félretettem, érettségi után neki akartam indulni a világnak, hogy egyedül-e, vagy másokkal, nem döntöttem el. 

A két év alatt lassan változott a helyzet, belpolitikai és nemzetközi téren egyaránt. Országok között éleződtek ki az ellentétek, diplomáciai kapcsolatok váltak feszültté, látszólag hirtelen. Aztán odaát, Európában, az Unió válsága alatt kitört egy forradalom, felszínre hozódott minden régi, eltemetett sérelem: a franciák nekiestek a németeknek, az angolok a franciáknak, a magyarok a szlovákoknak, Koszovó Szerbiának, Szerbia Horvátországnak, Oroszország kihagyva érezte magát, mondvacsinált okokkal beszállt a népek őrjöngésébe, s mire az emberek észbekaptak, a vén kontinens egy egybefüggő lángtenger alatt nyögött, ami magával sodorta a fejlett északot és a mindig semleges Svájcot is. 

Belföldön is egyre jobban érezhető volt valami a levegőben, valami, amiről mindenki tudta: csak egy szikra kell és lángrakap. Az ország összeveszett több másikkal is, egyesek már a küszöbön álló háborút jósolták.

Én a gimnáziumot jártam, új barátokat szereztem, születésnapomra tetováltattam a bicepszemre, még most is megvan, szeretted azt a tetoválást. Überkeménynek éreztem magam, felszínes voltam, egy igazi tökfej. Nagyon ritkán jártam haza a régi otthonomba, azt sem szívesen, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy egy hónapban egyszer együtt töltsünk egy délutánt. Egy idő után megszoktam, letettem az ellenállásról, rájöttem: anyám igazából szerethető nő, csak fel kell venni a ritmusát, a stílusát. Idővel egész jól elbeszélgettünk, a kapcsolatunkon sokat javított a távolság, meg az, hogy felnőttem. A két házzal arréb lakó özvegy Mrs McCorbey nem is hitt a szemének, megállított, hogy tényleg én vagyok-e az: múlt hónapban egy szakadt pólóban és farmerban mászkáló, hosszúhajó, bagózó suhanc ment el a háza előtt, abban a hónapban viszon a folytonossági hiányokat nélkülöző nadrág volt rajtam, mindenféle együttes nevétől mentes póló, és - ó egek! - a hajam rövid, bezselézve, ejnye fiatalember, most már sokkal kapósabb lesz - mondta Mrs McCorbey és csábosan rebegtette ragasztott szempilláit. Én csak nevettem, addig nem volt egy komoly kapcsolatom sem, de mintha Mrs McCorbey szavai valami mágikus erőteret indukáltak volna, két nap múlva megismertem Ashley-t, és beleszerettem, de úgy, ahogy még magamról sem voltam képes elképzelni. Fortuna kegyébe vett, Ashley a barátnőm lett, boldogabb voltam, mint valaha. Egy átbulizott éjszaka után hazakísértem, megcsókoltam a kapuban. Másnap három ország hadat üzent nekünk. 

Itt fogom folytatni, de már sötét van, alig látok, a teavíz is felforrt. Vigyázz magadra, kérlek!

N.

[folyt. köv.]