I.

Ne haragudj, amiért úgy elkésett ez a levél. Igazság szerint sokkal korábban meg kellett volna írnom Neked - évekkel ezelőtt. Sok mindent megváltoztatott volna, és biztos vagyok benne, hogy sok dolog került volna a helyére ezáltal. Most viszont csak itt ülök a padon, az ölemben a jegyzetfüzet, és próbálok lekaparni valamit. Milyen furcsa, nem? Franz Kafka-díjas író lett belőlem, még most is emlékszem, mennyire büszke voltam magamra, amikor átvettem azt a kis ronda szobrot. Abban a pillanatban önzően csak magamra gondoltam, és eszembe sem jutott volna a képtelen helyzet, hogy ne tudjak írni, ne öntsem szavakba a gondolataimat. Eddig a percig nem jöttem rá, milyen nehéz ez.

Emlékszel még a Léuw-tóra, ami mellett most ülök? Persze, hogy emlékszel, hisz rengeteg szép órát töltöttünk el mellette. Volt hogy a partján ettünk: sosem fektettünk nagy hangot a nívóra, hamburgert zabáltunk az olajos-ragacsos szalvétából. És mégis boldogok voltunk, és nem csak azért, mert boldogok akartunk lenni, hanem mert nem kell kockás pléd, hideg csirkecomb és krumplisaláta ahhoz, hogy az ember boldog legyen. Most itt ülök a Léuwtől nem messze és próbálom magunkat odaképzelni a másik partra, de nem, mert csak magamat látom, a magam fiatalkori mását, ahogy a tónál áll, szinte a szemembe néz, át annak a sok évnek a ledönthetetlen falán.

Nem is mondtam Neked soha, hogy mindig is ebben a városban éltem. Tulajdonképpen nem is kérdezted soha, érdekes, milyen keveset beszéltünk a saját múltunkról. Mindig annyira lekötött a tervezés, a nagyszerű lehetőségeket csillogtató jövő, a munka, hogy nem is volt időnk elmesélni egymásnak az utat, amit találkozásunk előtt bejártunk. Vajon milyen lehetettél, miket csinálhattál? Minek az eredménye volt az az egy pillanat, amikor találkoznunk kellett? Szinte semmit nem tudok Rólad. 

Én ebben a városban születtem kétezer-tizenöt december tizenegyedikén, a tél elején. De nem lehetett azt a telet többé télnek nevezni, a globális szintű felmelegedés következtében az ország, s vele együtt a város is mindinkább a tőlünk jóval délebbre fekvő riviérához kezdett tendálni az időjárás ügyében. És most nézz körbe! Az fejem felett a fa ágait szinte lehúzzák az érett narancsok, meleg van, pezsdítően meleg, nem az a nyúlós, lomha forróság. Élvezem, pedig nem láttam már havat, ki tudja hány éve. 

Anyám sosem szeretett igazán. Erre igazából nem a pillanat hevében jöttem rá. Lassú felismerés volt, és mint olyan, kevésbé fájdalmas, de azért magában hordozta azt az apró csalódottságot. Anyámnak igazából egész életében sosem számított más, csak az ő élete, meg néha a férjéé, de az is alig. Engem bármikor készséggel félrerakott, hogy magát helyezze előtérbe. Talán nem szép dolog, hogy ilyeneket mondok róla főleg úgy, hogy már halott, de hát istenem, senki sem fogja elolvasni ezt a levelet, miért ne írhatnám, amit gondolok. 

A családomról sosem egyszerű beszélnem, ha erről kérdez valami ismeretlen, akkor, ha megtehetem, hazudok valamit: történeteket kitalálni mindig is jól tudtam, tehetségem volt hozzá. Leírtam egy idilli gyerekkort, egy szerető családot, egy másik országban élő testvért, az egész annyira cukormázasan émelyítő volt, hogy a rosszulléttel viaskodtam, akárhányszor elő kellett adnom. 

Anyám nem volt boldog a házasságban, de nem is azért ment hozzá Pierre Dessauge-hoz, hogy boldog legyen. Saját maga, pontosabban: saját maguk rendezték az érdekházasságot, életük annyira a pénz, az üzletek és a kozmopolita élet körül forgott, hogy nem is lett volna idejük szerelmesnek lenni, megismerni egy másik embert, boldogan élni és úgy meghalni. Érdekeik viszont megegyeztek, ezért egyeszségre és házasságra léptek egy gyönyörű esküvőn, ami nélkülözött mindenféle érzelmi hátteret. Idilli, nemde? 

Ha anyám nem is kereste a boldogságot, de a testi gyönyöröket mindenképp, és csak a frigy megkötése után jött rá, hogy eme igényeit Pierre csak hézagosan tudja kielégíteni bizonyos problémáiból adódóan. Ígyhát gyönyörű regények főhőseihez méltóan üldögélt a nyári délutánokon az ablakban, borospohárral a kezében, és arról álmodozott, hogy egyszer majd feltűnik a horzionton Ő, aki nem vár érzelmi kötődést, de a hálószobában teszi a dolgát, istenesen. Nem ez volt az első és utolsó önző kérés, amit anyám intézett az istenekhez, és amit az istenek vakon, de kétségtelenül jóindulatúan teljesítettek. Elküldték anyámnak, a harminchárom éves divattervező-üzletasszony anyámnak a tizenhét éves, zsebpénzét nyári kertészkedéssel kiegészítő apámat, aki tapasztalatlan szerelmi élettel érkezett, de a megdicsőültségtől szédülten dőlt anyám ágyába, ahányszor csak igényt tartottak rá. Nem kétséges, hogy élményekkel gazdag nyara lehetett. 

Anyám és Pierre megegyeztek, hogy nem akarnak gyereket, a mulatságos véletlenre bízzák, mi lesz haláluk után az általuk létrehozott birodalmakkal. Pierre ennek megfelelően el is végeztette magán a szükséges orvosi beavatkozásokat, és onnantól kezdve mindenféle kétségektől és szükségletektől mentesen bújhatott ágyba anyámmal, nem is sejtve, hogy választottja mással is megosztja azt.

Elképzelhető anyám pánikja, mikor észrevette magán, hogy terhes. Az elején egy kis elhízásra gyanakodott, majd ahogy szaporodtak a jelek, rájött: szó sincs a diéta hiányáról. Magam is tűnődve boncolgatom a tényt, hogy miért nem akart abortuszt. Sosem kérdeztem tőle, a kapcsolatunk minden értelemben messze alulmúlta azt a határt, ami fölött felvethettem volna egy ilyen kérdést.

Nem vetetett el, megszült, és ezáltal egy olyan felforgatott, hektikus, átláthatatlan gyerekkorba csobbantam bele, amitől még a tapasztaltak is megszédültek volna. Pierre természetesen majd' gutaütést kapott, mikor rájött, hogy felesége nemcsak hogy egy közönséges szajha, de még a félrelépései eredményezte zabigyereket is neki kell felnevelnie. Apám természetesen búcsút mondhatott jól fizető kertészállásának, valamint három fogának, Pierre pedig két hónap felfüggesztettet kapott testi sértésért. 

Csakhogy érezd a súlyát: Te vagy az első, akinek ezt elmondtam. De majd máskor folytatom, jó? Már másodjára sétál el előttem a néni, látom, le szeretne ülni. Szakítok egy narancsot, én utálom, de tudom, hogy Te szereted, hát a kedvedért megeszek egyet. Amint tudom, postára adom a levelet, majd küldöm a következőt is. Vigyázz magadra!

N.

[folyt. köv.]