Lépteket hallok. Egyedül vagyok a házamban, és mégis valamiféle lépészajt hallok. Nehéz csizma dobogásait. Itt ülök benn a szobámban, épp lefekvéshez készülődök. Minden olyan nyugodt, a gépem tölti a torrenteket, míg kinn a szél susogtatja az udvaron álló diófát. Már vagy egy perce semmi nesz. Gyanakszom azért, lehajtom a fejem a párnára, és lehunyom a szemem. Dobb. Kiráz a hideg, rémület lett úrrá rajtam. Bezártam minden ajtót és ablakot, nem lehet senki ott kinn a folyosón. Senki. Dobb. Megint egy lépés, lenn van a hallban. Lassan odatámolygok a sötétben az elemlámpámért és kivilágítok vele a résnyire nyitott ajtón. Takarékos ember vagyok, ezért nincs világítás a házamban, a gépemet a napközben megtermelt szélenergiával feltöltött akkumulátorok hajtják, ó milyen jó is az Internet és a Wifi itt a kietlen köves dombságon ahol Dobb…Dobb…dobb…dobb…dobb…két lépés és utána már csak a szívem kalapál mindkét dobhártyámon. Megnövekedhetett a vérnyomásom, mert nem hallok semmit csak a szívem Dobbogását. Ez már valóság. Nem képzelődöm. Valaki jár itt. És a lépcsőn jön felfelé. Dobb..Dobb..Dobb.. Messze van a korlát, odavilágítok, de már remeg a kezemben a lámpa, nem tudok kiáltani sem, mintha valami mélységes sötét kesztyű erősen szorítaná a számat és tartana ebben a guggoló pózban. Félek. Ki lehet az, aki jön fel a lépcsőmön? Már látnom kéne az arcát, már itt kéne lennie az emeleten, de még mindig csak Dobb Dobb Dobb dobb dobb dobb dobb……..dobb….dobb…dodobb. Csend van. Megállt volna? Közelebb kéne mennem. Lassan kúszok végig a piros futószőnyegen, beletenyerelek egy, még este kilöttyent kávéfoltba. Mire felkapom a fejem, az alak előttem magasodik. Megdöbbenek, és néma üvöltés hagyja el a számat amint megpillantom vendégem arcát. Egy bőr nélküli arc, vagyis inkább mintha átlátszó lenne, minden izom látszik, a fogak vad vigyorban meredeznek a helyükön, a szem kékje elveszik a golyó fehérségében ahogy rámmered, öltönyben van a jelenés és kellemes dióillatot áraszt magából. Hátraesek, és ráirányítom a lámpát ültőmben.

-Mit akar itt, ki maga? Kérdezem tőle elhaló hangon.

-Én vagyok a legiszonyatosabb, leghosszabb, legrémesebb és legnyomasztóbb rémálmaid kitalálója, a szorongásaid és félelmeid ura, az összes gátlásod mozgatórugója.

Közel hajol hozzám, az arca elviselhetetlen ahogy mozognak benne az izmok, lüktetnek az erek, leguggol elém és keresztbe fonja a kezét.

-Tudod, nem azért jöttem hogy csak halálra rémisszelek. El foglak törölni a föld színéről, és mindenki aki valaha is ismert el fog felejteni, a házad lerombolom és a földdel teszem egyenlővé, megölöm a lelked is és ezek után továbbállok.

-Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Kérdezem én elhűlve.

-Nem tudom. De nem is érdekes.

Bumm! Dobb..Dobb..dobb.dodobb…dobb..dodobb….dodobb….dodob…….dob…………..