Amatőr Írók Klubja

Szerelmes akarok lenni. Nem! Vágyat akarok! Csak egy érintést szeretnék. Lassú lágy simogatást, a hátamon végig húzott kezet, mely perzsel, mint a lassú tűz. Hely kell, idő kell, ennek a tűznek tudom, mely pislákolva, ide- oda kapkodva, növekedik, majd zabolátlanul pusztít. Aztán lassabban, mélyebben emészti a fát, biztosan halad, felperzselve minden zugot, sarkot. Nem csak a mázat égeti, hanem mélyen mindent feléget. S még hetek múlva is érződik a füst, az égés ereje, az orrban, a bőrön a, tiszta lepedőn is.

Téged akarlak mindent elsöprő szenvedély, akarom a lendületedet a vadságod és gyengéd érintésedet. Nem érdekel, meddig ringatsz illúzióban, egy órát, egy hetet, lényegtelen. Csak az érzést akarom. Nem vágyom birtokolni téged, nem akarlak ki sajátítani, csak újra élni, vagy annál többet is megélni. Tudni, hogy még létezel.

Gyere kedves, hidd el nem fűzlek rabláncra, nem fokozlak, nem kínozlak, hogy elveszítsd magad. Nem akarlak megtartani, csak érezni akarlak, látni egy szempárban, remegni egy szóban, beteljesülni egy pillanatban.

Hogy mi lesz utána? Sírni fogok-e érted? Hidd el, nem. Vártam a csodára, vártam az örök szerelemre, de szenvedélyből, szenvedés lett. Összeszorítottam a tenyerem, mikor a boldogság cseppjét tartottam benne, hogy megtartsam, mindig az enyém legyen. Gondolom, tudod mi történt, rögtön kifolyt, odalett. Nem kell nekem többet hős szerelmes, csak te kellesz, most egy rövid időre, egy találkozás, hogy újra éljek, felébredjen a testem. Aztán elválunk, s ki tudja, talán más formában, önkéntes rabságban újra találkozunk, akkor majd együtt is maradhatunk. Rabság? Kérded. Igen az lesz. Te elemed a változás a mozgás az enyém, a fészek, a maradás , ezért mondom, hogy rabság lesz, de boldog rabság mikor kettőnket összeköt valaki, aki láncainkat összebírja forrasztani.

Címkék: