Nem tudom folytatni az iraki kalandom, még nincs kiforrva bennem, vagy valami ilyesmi. Remélem addig is, míg ki kívánkozik belőlem, nem válik unalmassá ez a lelkünk bugyrai dolog.

Édes álmok, hol jártok? Rémálmaim, szellemek, miért nem hagytok?  Bármi is volt a cél hagyjatok gondolkodni, levegőt venni. Hulla fáradtan nem tudok hatékonyan figyelni. Kérlek értsétek meg.

Ha már ennyi energiát fektettek belém, nem lehetne kicsit konkrétamban? Már leírtam, elmondtam, elfelejtettem, mindent megtettem, hogy tovább lépjek, de nektek semmi nem tetszik, úgy is fojtogattok. Már lassan azt hiszem ezek nem is álmok, hisz régi írásaim olvasva érzem, a határok nálam rég összemosódtak, s a szellemek velem vannak minden nap. Vagy csak te egyedül, te zöld szem, visszatértél. Pedig mikor leírtalak, én is életre keltettelek, egy ideig eltűntél. Miért jöttél vissza?

            Serena a boldogságról ábrándozott, már az álomvilágban járt, amit sokszor ébren is megtett. Éppen álmai hercegével sétált a réteken, ki bókolt kedvesen. Közben valami halk mocorgás zavarta a képet, a fülénél volt nem az álomból való. Az álom utolsó fonalán még abba kapaszkodott, hogy hercege az ki a haját a simogatja, az ő reszketeg szuszogását hallja. Megfordult, hogy a fiút ő is megcsókolja, de az álomból valóság lett, Serenára hirtelen ezernyi kiló nehezedett. Mellkasán mintha egy óriás ülne, csak hörgött és hörgött. Mint fekete lyuk, úgy szippantotta a levegőt, az életet. A nyomás egyre nehezedett, Serena sikítani akart, de nem jött ki hang a száján, hiába erőlködött. Közben az a valami a szájához egyre közelebb szuszogott, érezte az illatát, a temető vén kövének mohos szagát. Már lassan kezdte feladni, nem kapkodott levegő után, csak nyitott szájjal, sikításra formált arccal feküdt a hátán. Nem pergett le élete, nem nézte élete moziját, csak egy sírkövet látott merre lassan karcolta a szél „a halál még nem jön, majd ha csak nagyon szeretnéd”.

            Egyszer csak megszűnt, vége lett, de a sírkőhöz egy szem társult. Ismerős volt, a rideg megvető nézése, zöld gúnyos tekintete. Serena egy hatalmasat szeretett volna ordítani s elmenekülni, de csak egy vékony cincogás jött ki a száján és egy álomtalan alvásba esett. Másnap mikor felébredt szerette volna hinni, hogy csak egy álom volt az egész, de amikor eljött az este, a nyirkos mohos szag és a fura sötétség a szobában maradt. Serena nem nézte többé a tűz játékát, és már nem szerette a nap, fényes sugarát sem. Lassn megszerette azt, mikor bolyong az idő és köd borul a falura, kúszik le a dombról a házakra, megöleli őket, majd lassan ellepi a völgyet, nyirkos kapukat hagyva és az ablakokat párásra fújja.

Most már emlékszel? Ez volt a második, és talán itt voltál a legkíméletesebb. Kezdjük elölről a harcot? Nincs értelme, láthattad az elmúlt héten, hogy már ki tudok szakadni a bénultságból, már van erőm szembeszállni. Már alszom a sötétben és a lámpával eltudlak ijeszteni. Fejlődtem láthatod, mert volt idő mikor a lámpa fényénél is támadtál, mikor reszketve mentem a szobámba. Szellemet képzeltem, sötét démonokat, azt hittem a pokolból vagy. Pedig nem. Hagyj aludni, mert már tudom ki vagy.