Lélekvadász vagyok. A világ kezdete óta létezem. Nem tudom pontosan, mikor és hogyan születtem, nem ismerem az Időt. Csak annyit tudok, hogy a Mester teremtett engem, és ő már jóval előttem létezett. Mielőtt munkába álltam volna, a Mester megkérdezte milyen szeretnék lenni. Azt válaszoltam: hideg, mint az élesen metsző kés, és sebes, mint a fürge nyílvessző. Néha megkérdezem őket, milyen volt embernek lenni. Sokat és sokfélét mondanak. Legtöbben sajnálják az életüket, és félelemmel vegyes izgatottsággal várják a következőt. Csodálkozom rajtuk, néha pedig irigylem őket, mert én nem érzek semmit és nem vágyom semmire.

Szűk, macskaköves utcákon keresztül próbált eljutni az érzés forrásához. Esteledett. Idegen volt számára minden épület, minden ajtó. Mégis, valahogy otthon érezte magát a terméskövekből kirakott falú házak labirintusában. Kedves, meleg kuckók, ablakaik egyszerre gyújtották meg fényeiket, mint megannyi fellobbanó gyertyaláng. Mindegyik életet, álmokat, reményeket őrzött. Egyre erősebben, egyre közelebbről tapasztalta a másik jelenlétét. Húzta, vonzotta magához. Egy hangulatos kávéház előtt megtorpant. Faragott ajtó, odabent bársonyos székek, súlyos drapériák. Elegáns urak és hölgyek. Sütemény és kávé illata vegyült a foszladozó cigarettafüsttel. A színpadon pedig ott állt Ő. Tisztán, fiatalon csendült a hangja. Piros, alul szélesedő ruhát viselt, hófehér kesztyűvel. Megbabonázva bámulta, egészen közel ment hozzá. Senki se vette észre az idegent. Szorosan mellette állt már. Megfigyelte nyakának finom ívét, napszínű haját, amikor meghajolt. Akkor a lány hirtelen feléje fordult, a szemébe nézett, és elmosolyodott. Egyedül ő látta meg a Lélekvadászt.

Meg szoktam kóstolni őket. Mindegyiknek más az íze. A jók, a kedvesek, az emberségesek a legfinomabbak, a legillatosabbak. Az édesanyáknak, a szerelmeseknek, és a gyermekeknek van a legszebb érzelemhálójuk. Hogyan döntöm el kit választok? Csak megyek az orrom után. A távolság nem számít, idegen tőlem a tér és az idő. Új kihívásokat keresek. De még soha nem találtam meg az igazit. A legtisztábbat. Mert mindegyik piszkos, mocskos, szörnyű titkokat rejtegető. A Mester hallja tépelődéseimet, és magyarázatot ad:

– Az emberek ilyenek. Egyfolytában tanulnak, sok-sok életen át, mégis, minduntalan hibákat követnek el. Apránként szerzik meg a tudást, ami végül felemeli őket.

Keresem az egyetlen, igaz lelket. Néha kiszúrok egyet, akiről az ötödik, vagy a hatodik élet után azt hiszem, hogy végre elérte a tudást, amiről a Mester beszélt. De mindig csalódnom kell. Most viszont történik valami. Olyan, mint egy egész kicsi, halk dobbanás, egy meleg, puha pulzálás, amit a fejemben érzek. Szétárad a testemben, nem hagy nyugodni. Valakitől származik. Rácsatlakozok a finom tudatfoszlányra, és visszakövetem. Nehéz dolgom van, mert bújócskát játszik velem. Incselkedik, hívogat, aztán meg eliramodik. Valamit érzek. Valami furcsát. Ezt hívják vágyódásnak?

Homályba borult már a város, szürke, piszkos felhők minduntalan meg-megakasztották a lenyugvó nap sugarait. Nehezen ment a légzés is, a gyárkéményekből vastagon szálló mérgező szmog égette a tüdejét. Nyakába vette a várost. Koszos utcákon tülekedett a sok fáradt arc között. Üzletek igen gyéren tarkították a repedezett járdát. Néhol egy-egy élelmiszerbolt magasodott a romos barakkok fölé, és az ajtóra kifüggesztett árakból megértette, hogy az étel a legnagyobb érték, a legkeresettebb árucikk. Minden épület girbegurba, toldott-foldott, nem igazi otthonok ezek, hanem csak valami ideiglenes szállások. Már két napja bóklászott, kétségbeesetten, reménytelenül. A kacskaringós, szűk utcák, a tömött, patkánylyukra hasonlító viskók nem akarták megmutatni végüket. Az ócska, sötét átjárókban a szemétkupacok és poshadt vizű pocsolyák is nehezítették a tájékozódást. Kérdezősködött, kereste a kávézót. Senki nem tudott neki útbaigazítást adni, néhányan egyenesen levegőnek nézték. Az zavarta a legjobban, hogy semmi sem volt állandó, minden nap új házak, új utcák nőttek ki a földből. Alig-alig sikerült megtalálnia a helyet. Kocka alakú unalmasságával, szakadozott vakolatával, betört ablakaival nem is hasonlított egykori önmagára.

Odabent rongyos, tompa, savanyú lelkek. Szúrós alkoholszag. Keserű dohányfüst. A színpad helyén csapszék. Undorodva ment végig közöttük, belenézett a homályos tükörbe, de nem látta meg magát. Mégis, érezte, hogy ott dobog, ott lüktet a közelben a Másik. Feltámadt benne valami izgalom. Egy addig soha nem érzett boldogság. Ott ült a sarokban a lány, botja a falnak támasztva. Hófehér haja csapzottan omlott vállára, görnyedt, öreg testéből csak élénk, huncut szeme csillant. Az arca teljesen sima. Csendben melléje telepedett, és fellobbant benne valami tűz. Mert a csúf, öreg testben meglátta a friss, üde, tiszta lelket. Ismeretlen, de kellemes illata volt. Egészen elbódult tőle.

– Soká jöttél – kezdte az énekesnő.

– Nem szoktam kérésre jönni. De te más vagy. Miért akarsz elmenni innen?

– Mert elegem lett a világból és az életből. Eljött az időm.

– Ez nem kívánságműsor. Nem te döntöd el.

– Kérlek, vigyél magaddal. Látod, én sok szép emlékemet megmutattam neked.  Legkedvesebb érzéseimet, egész fiatalságomat. Mind neked adom.

– Hogyan? Miféle erőd van, hogy képes vagy irányítani engem?

– Azt hiszem, szeretlek. Te is szeretsz?

– Nem tudom, mi az, hogy szeretni. De vágyódom utánad. Most, hogy megtaláltalak, nem hagylak el többé.

Egészen közel hajolt hozzá. Tüzetesen megszemlélte a kedves, őszinte tekintetet. Vadul zúgott, kavargott benne az új, ismeretlen érzés. Koncentrált, majd összezsugorodott, és egy kemény, gyors lökéssel behatolt a testébe, a száján keresztül. Rásimult a pókhálószerűen szétterülő lélekre, majd egy éles vágással kitépte és magához ragadta. Hirtelen sötétség lett, majd vakító világosság, egyszerre volt gyönyörű és irtózatos. A forgószél erejével süvítettek, száguldottak ki a test alagútjában. Végül enyhe sercegéssel szabadult ki a lélek aromája a hús vákuumából. A visszamaradt, eldobnivaló héjjak fölött lebegtek. Az új testük fényes és áttetsző volt. Onnan fentről mindenkit másként láttak. Az emberek hasonlóan fényes szellemtestei “belül” nyomorogtak és így sokkal kisebbeknek látszottak. Aztán már csak saját repülésük suhogó hangját hallották, ahogy utaztak a csillagok között.

– Mester, tégy engem halandóvá!

– Miért?

– Mert érezni és szeretni akarok. Mert Vele akarok lenni a következő életben.

– Ő már nem születik újjá többé. Ez a lélek befejezte fejlődését. Így is ragaszkodsz az emberré váláshoz?

– Igen. Muszáj megtapasztalnom azt a másik létet.

A Mester bólint és Hozzá fordul:

– Szükség van egy új Lélekvadászra. Elvállalod-e?

– Igen – feleli a lány.

– Milyen szeretnél lenni?

– Meleg, mint a nyári napsütés, és lágy, mint a balzsamos szellő.

Az új Lélekvadász elmosolyodik és rám kacsint:

– Találkozunk még. Minden életed végén velem leszel.

A hetedik életem végén járok. Megtudtam mi az Idő. Már emlékszem mindenre. Mennyi butaságot csináltam, mennyi embernek bajt okoztam! Nagyon várom már, hogy rám találjon. Egy ideje folyton csak hívom, vonzom magamhoz. Hallom a gondolatait, érzem a vágyait. Ő is nagyon türelmetlen, de még vár. Még nem jöhet. Csak úgy lüktet bennem az öröm, mert tudom, nemsokára találkozunk.