– Emlékszik, pontosan mi történt? – faggatta az orvos Rafaelt, miközben vizsgálták.
– A záróvonal... – motyogta a férfi, azonban többre nem tellett az erejéből. Pedig emlékezett. Gyorsabban vezetett, mint szokott, de még betartotta a sebességkorlátot. Talán az volt a baj, hogy elkalandoztak a gondolatai. Túl későn vette észre a rosszul leparkolt kivilágítatlan autót az út szélén. Eszeveszetten kormányozott, hogy kikerülje, de ezzel átsodródott a záróvonalon, és frontálisan ütközött egy másik kocsival. Eltört az orra, a jobb karja, és megrepedt a lépe is.
Még akkor is a záróvonal szót emlegette, amikor betolták a műtőbe.
Aida kisírt szemekkel ült a váróteremben. Mindene remegett, és egyre csak szerelme járt a fejében, valamint az, hogy mindenért ő maga a hibás. Miért is küldte el neki azt a levelet? Személyesen kellett volna megbeszélniük! Remegő kézzel nyitotta meg mobilján az e-mailt, ami a balesetet okozta:
„Rafael, döntöttem. Veled akarok lenni. Feladok érted mindent. Elhagyom a barátomat, csak szeress. Eleget vártunk egymásra, egy percet sem tudok tovább nélküled tölteni. Kérlek, gyere vissza hozzám!”
Aida újra felzokogott. Ha nem küldte volna el ezt az e-mailt, Rafael nem vágja magát autóba, és nem szenved balesetet. Ő tehet mindenről, és ha komolyabb baja lesz a férfinak, azt sosem fogja magának megbocsátani...

*

Aida felkapta a fejét, és azonnal a műtőből kilépő orvoshoz sietett.
– A beavatkozás során komplikációk léptek fel, de időben észrevettük a tüdőembóliát. A beteg túl van az életveszélyen, egyelőre visszavisszük őt az intenzív osztályra.
A lány könnyes szemmel nézte az eszméletlen Rafaelt, amint a hordágyon tolták az ápolók.
Komplikáció. Ha nem lenne ilyen súlyos a szituáció, talán még kuncogna is. Mennyit használták ezt a szót bonyolult kapcsolatuk akadályozó tényezőire!
„Szívesen tölteném veled a hétvégét, de komplikációk léptek fel” – mondta rendszerint Aida, ha a párjával kellett találkoznia. Igen, ezek voltak ők ketten: titkos szeretők. Talán még azok sem, hiszen nem jött létre köztük fizikai kapcsolat, sem csók, sem szeretkezés, mindössze néhány lopott ölelés. Aida beleragadt egy kihűlt kapcsolat megszokottságába, Rafael a köztük lévő tíz év korkülönbség miatt húzódozott. De képtelenek voltak egymástól elszakadni. Leveleztek, találkoztak, sóvárogtak a másik társasága után. Nem mertek lépni, mert féltek az akadályoktól, a környezetük véleményétől, a bizonytalantól, a korkülönbségtől – pedig az erős lelki kötődés az évek múlásával sem kopott.
Aida időt kért, mert úgy érezte, felőrli őt idegileg ez a se veled-se nélküled játék. Rafael szó nélkül félreállt, de mindketten megszenvedték a külön töltött időt, óráknak tűnt minden perc, amikor nem beszéltek egymással. Hetek teltek el a másik nélkül.
Végül a lány nem bírta tovább: döntést hozott, és elküldte Rafaelnek azt az e-mailt. Ő meg rohant hozzá, száguldott, pedig mindig olyan biztonságosan vezet, de most gyorsított, csak hogy minél előbb vele lehessen...
Aida elsírta magát. Ebben a néhány órában, amíg a váróteremben izgult és imádkozott Rafael életéért, rájött, hogy soha többé egy percet sem akar nélküle tölteni, hogy neki ő a legfontosabb, bárki bármit mond. A férfi gyakorlatilag az életét kockáztatta érte – és ez a tény minden maradék kérdést elmosott magával.
– Rafael, szeretlek – motyogta maga elé. – Könyörgöm, gyorsan épülj fel, hogy végre egymáséi legyünk és csak nevessünk a komplikációkon... Kérlek, gyógyulj meg, mert most már soha senki nem választhat el minket egymástól...