Lázadás Velencében

Párafelhőkben izzott a napkorong a lagúnák felett, aranyhidat szőve a kékellő hullámokon, melyek a láthatáron még szűz-kéken derengtek; csupán a parthoz közeledve fogadták magukba a kikötő minden szennyét, megadóan cserélve szürkére kékségüket, melyet legfeljebb megsemmisülésük előtt habjuk színezett tisztább árnyalatokkal. A fehér tajték apró cseppekre porladt szerte a kikötő kövein s a parti lépcsőn üldögélő fiatalember csizmáján.

- Talán bizony kőszoborrá vagy sóbálvánnyá dermedtél? Remélem, ott lenn nem láttál olyan rémeket, mint szegény Niobé vagy Lót felesége!

A velencei kisnemes – barnabotti – összerezzent a könnyelmű hangra. „Vajon mit szólna, ha igennel felelnék? S ha még azt is tudná: nem a múltban látok halált, vért és tüzet – de a jövőben?”

Kelletlenül fordult meg, hogy szembetalálja magát barátja, Nicco nevető tekintetével. A szőke fiatalember baljában darócba csomagolt sült hagymát tartott, a velencei kikötő kedvelt csemegéjét; azt falatozta jóízűen. Szabad kezét pedig tréfás tisztelgésre emelve köszöntötte Francesco-t:

- Bocsáss meg, hogy megzavartam fenséges nyugalmadat; de már vagy háromszor köszöntöttelek, és észre sem vetted. Min merengtél úgy el?

- Azon, hogy Gredenigo doge-nak milyen jó helye volna ott a mélyben; a kilencvenhetes törvényével együtt.

Nicco-nak csaknem torkán akadt a falat; s derűs, rózsás arca gyolcsingénél is fehérebbre sápadt.

- Ugye csak tréfálsz, Francesco?

A barnabotti keserűen nevetett.

- Megharcoltam a magam harcait Ferrara ellen, az apámmal együtt; te tudod a legjobban: vállvetve küzdöttünk. És voltaképpen értelem nélkül: csak azért, hogy a dózsénak még több birtoka legyen?! Mit kaptunk cserébe, mondd?! Hogy a magamfajtákat is kizárja a hatalomból?! Mire megyek vele, hogy a régi tanácstagok leszármazottai mellett azok is lehetnek tagok, akik az elmúlt négy esztendőben azok voltak?! Ettől még senki új nem juthat közéjük, hiába is tehetséges!

Nicco éppúgy nem értett egyet Gradenigo 1297-es törvényével, mint barátja; de több esze volt annál, hogy helyeselje lázongását. A doge határozatát ugyan eredetileg átmeneti megoldásként hirdették ki, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ennél jóval tovább fog tartani. Nicco-t éppen az azóta eltelt idő miatt fogta el hirtelen a balsejtelem. Hiszen akkor ők még kisgyermekek voltak; s azóta annak lassan már tizenhárom esztendő is elmúlt felettük.

Miért éppen most hánytorgatja fel Francesco a régi sérelmeket?!

- Régi dolog már – intette barátját, míg remegés kúszott hangjába – Felejtsd el.

- Te könnyen beszélsz! Családod nemzedékek óta a Nagytanács tagjai közt van… Én csak egy szegény barnabotti vagyok! Aki köszönje meg, hogy egyáltalán szóba állsz vele, igaz?!

- Tudod, hogy barátom vagy! – csattant fel Nicco, visszanyelve sértettségét – Éppen ezért várok egyenes választ tőled! Mi ez az egész, Francesco?

- Sokan vannak, akiknek elege lett Gradenigo uralmából! – sziszegte – És elkövetkezik majd az ítélet napja! Dies irae, dies illa…

Nicco inkább lerogyott, mintsem leült a kőpadkára; és őszinte kétségbeeséssel nézte barátját.

- Mondd, hogy ez nem az, aminek hallatszik…

- Bátor emberek meg fogják dönteni a doge uralmát!

- Te sem hiheted, Francesco, hogy valaha is sikerrel járhattok!

- Csak ti nem látjátok elvakultságotokban, hogy bealkonyult a világotoknak! Mindenki összefogott Velence ellen! A kiátkozottakat a föld is leveti magáról!

- Eddig nem vettem észre, hogy a lábam többé nem érintené a földet – felelte amaz magára erőltetett higgadtsággal – Ugyan, pajtás; eddig nem adtad túl nagy bizonyságát lángoló hitednek, és maga Velence sem omlott még össze az átok súlya alatt. Esténként éppúgy imára kulcsolom a kezem, mint azelőtt tettem; és nem hiszem, hogy a mi hataloméhes doge urunk miatt kevésbé találnék meghallgatásra az Úr előtt.

Azt remélte, barátja – akit sose ismert túl ájtatosnak – legalább elmosolyodik; de Francesco ajka megvető fintorra rándult.

- Haereticus…

Mire Nicco, végképpen türelmét vesztve, vállon ragadta.

- Miért?! Túlságosan szereted te az életedet ahhoz, hogy távoli hitbéli kérdések vagy szintén messzi hatalmi kötélhúzások miatt eldobd magadtól! Hát mire vezettek az eddigiek is? Bocconio és Baldovino tíz éve a Piazettán lógtak! Két éve is csak azt érték el a magadfajta izgágák, hogy a két párt folyamatosan öli egymást, és olykor már kész életveszély az utcára lépni… Új rendet akartok?! Eddig csak a régit sikerült felforgatni, de azt aztán alaposan!

Megrettenve hallgatott el, mert barátja arcáról egyszerre lesápadt a harag pírja, s a gondtalan vonásokon ritka vendégként gördült végig egy könnycsepp.

- Mi történt, Francesco? – kérdte, már jóval gyengédebben – Engedd, hogy segítsek! Kényszerítettek…? Egyáltalán, hogy kerültél közéjük?

Már meg is bánta kérdését; elég nyilvánvaló volt az amúgy is. Izgága barátja folyton-folyvást a tavernákban töltötte idejét, rosszabb esetben pedig a kikötőben; efféle helyeken nem nehéz egy zavargásba vagy éppen összeesküvésre hajlók közé csöppenni.

Jól vélekedett. A meggondolatlan Francesco egymaga poharazgatott a Bacchus-hoz címzett tavernában, amikor megütötte fülét egypár, a doge-t szidalmazó szó; mire ő rögvest mondott rá kétszer annyit; szemvillanás sem telt bele, és máris a békétlenek között találta magát.

Csak sajnos ezúttal jóval többről volt szó, mint borgőzös ágálásról.

- Még tavaly kezdődött; legalábbis ők úgy mondták… Akkor, amikor a Nagytanács ülése csaknem tömegverekedésbe fulladt. Querini és Tiepolo megesküdtek, hogy megölik a doge-t. És elég sokan velük tartanak: más nagyurak, a barnabotti-k többsége, talán Padova ura… és az Arzenál munkásai. Ez együtt hatalmas erő, Nicco!

„Miért érzem úgy, hogy még saját magát sem tudja ezzel meggyőzni?” – futott át a fiatalember fején; de nem szakította félbe; örült, hogy végre megeredt barátja szava. És Francesco folytatta.

- Még mást is terveznek… de nem tudok mindent. Alig egy hete kerültem hozzájuk… úgy mondták, holnap éjjel, tizennegyedikén kezdődik a harc. Győzniük kell! Győznünk kell – javította ki gyorsan magát, zavarában nagyot rántva köpenyén; mire – fém aranyos csengése hallott a gyapjúszövet alól.

Nicco döbbenten nézett rá.

- Pénzt adtak neked?

A másik arca megvonaglott; csaknem gyűlölködve meredt rá.

- Mit tudsz te… – ajka még rándult, mintha mondani akarna még valamit; de elharapta a mondatot; s köpenyét maga köré csavarva elszaladt. Csizmája baljósan csattogott a kikötő nedves kövein.

***

Mély sóhajjal dőlt az ajtónak; jeges kezét lüktető homlokára szorítva. A cseppnyi házat megülő, mind sűrűbb homály jólesően fonta körbe; és védelmező ölelésében lassanként a szívverése is megcsendesedett.

Az alkonyszürke árnyak gomolygásából kirajzolódtak a szoba megszokott tárgyai: a falnál álló faragott ládák, a szúette asztal a két székkel, mely már nemzedékek óta szolgálta a családot… és a sarokban, az ablak mellett apja kedves karszéke, melyből Gulio, az egykori condottiere oly szívesen nézte esténként a piazza forgatagát.

Most azonban az ablaknak háttal üldögélt.

Francesco önkéntelenül is összerezzent, ahogy észrevette: a mindig tevékeny ember szótlan mozdulatlansága szokatlan volt… csaknem félelmetes. „Vajon mióta figyelhet?” – suhant át a fején; felőle akár órák is eltelhettek hazatérése óta, annyira elvesztette időérzékét.

Gulio baljós lassúsággal emelkedett fel a székből; ez is idegen volt; máskor minden mozdulata gyors, talán túl heves is volt egy öregedő emberhez képest… Valami történt; valami baj van; mart a fiatalember szívébe a rettegés, ahogy elkapta apja tekintetét.

- Mit tettél, Francesco?

A fiú döbbenten meredt apjára – ilyennek még sosem látta. Az öregedő katona ugyan nem volt egészen mentes alkonyodó korának testi-lelki nyűgeitől, különösen az utóbbi időkben nem; de megtörtnek nem lehetett mondani – egészen mostanáig. Mert most a viharvert, barázdált nemes arc saját halotti maszkjának hatott; s az örökifjú kék szempár fényevesztetten meredt gyermekére.

- Mi történt, apám? – sietett hozzá Francesco őszinte aggodalommal, mit sem törődve a kérdéssel – Rosszul érzi magát? Miben segítsek?

- Már megtetted. Többet is talán, mint kellett volna – felelte csöndesen – Vagy egy fertályórája ment el tőlem a zsidó, akinek tartoztam.

A fiatalember visszafojtott lélegzettel figyelt. „Ha az a pénzváltó letagadta az aranyat, amit a kezéhez fizettem; én ezzel a két kezemmel…”

- És mit akart?

- Azt neked jobban kell tudnod – villant haragosan apja szeme; ó, áldott legyen az Ég, sóhajtott fel magában Francesco: mégis él az a tekintet – ha mindjárt villámokat szór is.

- Igen: kifizettem az adósságait; aminek a kiegyenlítését ugyan várhatta volna édesapám Pietró-tól! – vetette fel a fejét – Pedig igazán megfizethette volna; őérte vett fel apám kölcsönt Benjámintól, hogy zsoldosokat fogadhasson! Akiket persze szintén apám vezetett hadba Ferrara ellen, és mindezért a semmit kapta szeretett doge urunktól!

Gulio sápadtan; de szálegyenesen állt; izzó tekintete csaknem keresztülfúrta fiát.

- Honnan szerezted? – kérdezte halkan; a fiatalember mégis megremegett tőle – Ez túl sok pénz ahhoz, hogy játékon nyerhetted volna. Más módját pedig nemigen ismered a pénzszerzésnek!

- Kaptam – szorította össze az ajkát – Olyan emberektől, akik jobban megbecsülik a hűséget, mit Pietro!

Akkor már a keserűség túl fojtó volt, hogy magában tartsa; s eleinte lassan, majd mind hevesebb indulattal szakadt fel belőle az összeesküvés története.

- Ők megjutalmazzák a szolgálatainkat, apám! Végre apám is bejuthatna a Nagytanácsba… elnyerhetné méltó helyét! Álljon hozzánk… és bármi a miénk lehet, amire csak vágyunk!

Ahogy a fiatalember arca mindinkább kigyulladt lázas, vexált szavai alatt; úgy hunyt ki a fény az ősz katona szemében.

- Sajnálom, hogy ilyen rosszul ismersz; fiam. Én sosem leszek hűtlen Pietro-hoz.

- Miféle hűségről beszél?! – csattant fel sebzetten a fiú; aki hiába várta a szeretett szempárban az öröm fellobbanását; és indulatában volens-nolens leseperte az asztalról apja régi, rozsdamarta kardját, melyet az öreg harcos még első csatájában viselt – Apám zsoldosként érkezett Velencébe, még csak nem is a lagúnák között látta meg a napvilágot! Itália-szerte szokás a condottiere-nek a többet ígérő mellé állania; miért épp édesapámnak kell áldozatot hoznia azért a földért, amely nem is az övé?!

Az ősz nemes fájdalmas mosollyal hajolt le a kettétört pengéért; az arcába mélyedt ezernyi ráncát mintha nem csupán saját életének súlya szántotta volna, hanem nemzedékek bölcsessége; s fia agyán átsuhant a gondolat: ha festő volna, s az örök Időt kellene megmintáznia, keresve sem találhatna jobb modellt.

- Olyan vagyok én is, mint ez a vén kard. Fiatalon talán még alakját változtatva visszapattant volna a földről, mely igaztalanul bántására volt – most megtörik a teher alatt.

- Nem értem, apám – fagyott meg Francesco arca. Pedig értette; ó, nagyon is jól értette!

Mégis más értelmet remélt a kiszolgált katona szavainak.

- Dehogynem, fiam… dehogynem érted – mosolygott rá amaz; s a fiatalember ujjait gyengéden, mégis határozottan szorította rá a fegyver romjaira; úgy, hogy a két pengedarab látszólag eggyéforrott.

- Összeillesztheted őket, egy jó kovács talán valósággal is megtehetné… de már nem lenne ugyanaz. A törést sosem feledtethetnéd el vele. Az már nem ugyanaz az élet volna, Francesco… többé már nem – s váratlanul elengedte fia kezét, mire a viharvert penge ismét földre hullott.

- Jobb így, ha kell… a feledésben vagy kegyelemben, nevezd, aminek akarod; mint gyalázatban élni tovább.

A fiú visszafojtott zokogástól megránduló ajakkal hullott térdre apja előtt.

- De miért; apám?! Miért gyalázat az, amit Itália-szerte mindenki űz?

- Ha mindenki bűnös is, én nem fogom másokra hárítani saját bűnömet és gyengeségemet; de ez csupán az egyik okom. A másik… jó és okos fiú vagy; de túl fiatal ahhoz, hogy megértsd.

- Megértem! – jajdult fel – Meg fogom érteni, apám; csak mondja el!

Az öreg katona kirévedt az ablakon át, a lagúnák ködjébe vesző távolba; míg a kékellő láthatáron újabb messzeségek nyíltak.

- Tudom, hogy pajtásaiddal élvezettel gúnyoljátok a dogét… ne szólj közbe; ha feleletet vársz; engedd, hogy úgy adjam meg, ahogy én látom jónak… Nem kell tagadnod; magam is ismerem a hibáit. Nem jó ember… talán úrnak sem egészen az. Azonban mégis… sok időt töltöttem el vele. Az ő kezéből kaptam meg a velencei nemességet… tudom, ti már kevesellitek a barnabotti-ságot… Fiatalok vagytok, többet akartok; természetes is… De nekem akkor mindennél többet jelentett: végre egy város, mely nem olvadó ezüstöt-aranyat dob lábam elé, hanem otthont ád. Condottiere-ré tett másodszülött mivoltom; de szívem szerint sosem voltam kalandor, fiam. És azután is sokszor vezettem hadat Velence oroszlános lobogói alatt, Pietro parancsára. Látványosan sosem emelt magasabbra… de Velencének mélyebb útjai is vannak, mint amelyeken a gondolák kanyarognak. Több dologban voltam segítségére, mintsem gondolod, Francesco; bizalmasabb embere voltam, mint sokan a láthatók közül. Nem… ne nézz rám így; nem álltam be az Éjszaka Urai közé: besúgó, kém soha nem voltam. De tanácsaim sokszor segítették Pietro-t; ha visszatartani nem is mindig tudták ballépéseitől… és persze volt, amikor megtévedtem magam is. Alakoskodónak tartjátok… mégis, amikor barátsággal szorította meg a kezemet, az őszinte volt. Láttam a tekintetét...

Ahogy most látom a te szemedet is, és látom: nem értesz. Túl fiatal vagy, hogy megérthesd: mi tart egy öregedő katonát egy olyan úr mellett, akinek maga is elismeri hibáit, és akitől, ebben igazad van, sosem várhat látványos felemelkedést… és aki ismeri őt, talán jobban, mint ti, a csúfolói…

Sok évet töltöttem mellette, fiam. Mindketten megöregedtünk… Huszonegy év! Huszonegy évet nem lehet csak úgy elfeledni… Nem lehet vállat vonni, s deresedő fejem ellenére ifjonti daccal kiáltani az Égre: kitörlöm emlékezetemből ezt a két évtizedet, megtagadom eddigi uramat… Nem tehetem, Francesco. Egyszerűen nem megy. Az ember nem feledheti el a múltját… Azzal önmagát is elfeledné. Szavakkal megtagadhatja, számos árulástól terhes a história; de akkor is emlékezni fog rá, amíg csak él.

Akkor már Francesco-t egész testében rázta a zokogás.

- Meneküljünk, apám! Nicco barátom segíthet; őt nem érdekli sem a doge, sem a nagy családok; ő kijuttat minket Velencéből! És aztán összeomolhat a Serenissima, kit érdekel, és… – a könnyek elfojtották a szavát; hiszen tudta ő is: mindhiába; de azért próbálkozott: annál nagyobb akarattal, minél reménytelenebbül – Csak édesapámért tettem… csak végre az apámat megillető helyen akartam látni gondtalanul; az nem lehet, hogy én legyek a gyilkosa… Könyörgöm… meneküljön, kérem…

Az öreg katona szomorúan ingatta a fejét.

- Pilatus talán kevésbé volt bűnös, csak, mert nem ő személyesen feszítette meg az Urat? Tudom, mi készül; és így már nem hagyhatom magára Pietro-t nagy veszedelmében. De te menekülj a városból, fiam! – lobbant új tűz a megfáradt hangban – Menj a nővéremhez, Rómába. Ő mindig is szeretett téged… ha engem meg is vetett. Csak innen el, Francesco… Bármi is lesz, azt neked nem kell se végigélned, se nem látnod.

- Mit akar tenni, apám? – tette hallatlanná az intelmet a fiú, aggodalomtól fátyolos hangon.

- Querini-t ismerem. Volt idő, amikor egymás mellett harcoltunk. Elmegyek, és megpróbálok beszélni vele.

- Az efféle vihart csak felkavarni lehet! Megállítani többé már nem, amíg ki nem dühöngte magát – jajdult fel Francesco; de apja félbeszakította.

- Akkor is meg kell próbálnom, mielőtt a doge-hoz mennék. Nem vagyok áruló… de besúgú sem: a Signori di notté-hez sem tartozom. És ha nem sikerül… akkor már úgyis mindegy – tette hozzá megtörten.

***

Három gyors és egy elhaló koppanás a díszes kapun; azok ott benn jól ismerhetik – talán várhatták is – a jelet, mert rögvest léptek dobbannak, s a rozsdamarta retesz megcsikordul, ahogy a szolga kinyitja az ajtót.

A nagyobb társaságoknak szánt ékes teremben ezen az estén csupán ketten ültek a hosszú asztalnál: Querini és fia. Az estebéddel már végezhettek, csupán egy-egy kupa árválkodott előttük, egy erősen fogyatkozó kincsű boroskancsó árnyékában; s borús arcukról nehéz lett volna megítélni, mi árnyékolja jobban: a bor súlyos gőzei vagy a holnap aggodalma.

- Gulio úr érkezett – torpant meg a szolga félszegen az ajtóban – Beeresszem?

- Be hát! – horkant fel Querini – Épp ideje! – folytatta egyazon lendülettel, immár a belépő Gulió-nak – Legalább látjuk valami hasznát is a fiadnak adott pénznek! Soká vártál… túl soká, hogy igazán bízhatnánk benned!

- Nem fogok közétek állani.

A rövidke mondat félelmes erővel bírt. Benedetto kardjához kapva ugrott fel a székről, apja pedig vércsemódra kacagott fel kínjában.

- És te még képes vagy eljönni és ezt bejelenteni?! Tudtunkra adod: tisztában vagy minden tervünkkel; de nem tartasz velünk – és ezek után még reméled, hogy élve elmehetsz? Mindig is nagy szamár voltál, de azt nem hittem volna, hogy ennyire.

- Miben reménykedtek? Nem ez az első lázadás az utóbbi időben; és bizonyára nem szükséges részleteznem, miképpen értek véget az eddigiek! Tegyétek le a fegyvert, Querini, mielőtt felvettétek volna.

- Áruljam el a többieket?

- Azt mondtam, mindannyian hagyjatok fel a harccal.

- Honnan tudhatnánk, hogy tőlünk nem szaladsz rögvest az Éjszaka Uraihoz? Vagy talán már tőlük jössz?! Esetleg éppen a szeretett doge-dtól? – csattant fel a már szemmel láthatóan ittas Benedetto. Gulio olyan kevésre tartotta, hogy a választ nem is neki adta meg.

- Nem rossz szándékkal jöttem, Querini: láthatod, fegyvertelen vagyok. Mi ketten egykor bajtársak voltunk; és ellenem azóta sem vétettél semmit. Ez nekem elég ok, hogy ne legyek besúgó ellenetek. De Velence nekem otthont adott – nem fogok közétek állni a Serenisima ellen. Egyvalamit azonban megtehetek: talán van némi szavam Pietró-nál, segíthetek orvosolni személyes sérelmeket.

- Kit érdekelnek a személyes sérelmek! Törölje el a kilencvenhetes törvényt! És irtsa ki azokat a felfuvalkodott családokat, akik oly soká pöffeszkedtek már nagytanácsbeli székeikben! No, Gulio; mindezt tudod ajánlani nekünk?! – vágott ismét közbe Benedetto.

Ezúttal apja is megelégelhette lobbanékony fia kotyogását, mert egy megsemmisítő pillantást vetett rá; és egész egyszerűen kiparancsolta a teremből.

A volt condottiere elgondolkodva figyelte a meglehetősen hangos – és dicstelen – távozást. Amint azonban ismét elfogta Querini tekintetét, pillantásában őszinte bánat komorodott; s a lázadó megérezte: a régi bajtársi időkben sem beszélhetett volna vele nyíltabban.

- Querini, ha ezelőtt vagy harminc évvel kellett volna választanom: bajtársamat áruljam-e el, vagy hazámat; bizonyára a kardomba dőltem volna.

- Mindketten megöregedtünk –vont vállat amaz.

- Igen; az is – de más is. Most már van fiam, akit felelőssé tesznek az én bűnömért. Akkor is így lenne, ha teljesen ártatlan volna – de te tudod a legjobban, hogy sajnos nem az. Elhiszem, hogy sérelmeitek vannak; lehetnének nekem is, ha nagyon számlálni akarnám őket. Én nem akarom. És nektek legfeljebb szemernyi esélyetek, ha lehet, a győzelemre; és számos példa volt már a históriában, hogy másfajta véget ért az efféle vihar, mint amilyent az elején szántak neki. Ez volt a pro primóm. A pro secundo pedig az, hogy neked nem csak sérelmeid vannak – hanem fiad is.

Querini arca megrándult; a megjegyzése váratlanul érintette. Hiszen az ő fejében is megfordult a vereség rémképe; de egyrészt gyorsan elhessegette – ne kezdjen szerencsejátékba, aki fél Fortunától – másrészt mindig csak saját vesztével gondolt. Most tudatosult először benne, hogy fia nyomorba döntője – akár gyilkosa is lehet.

Balsiker esetén… Azonban ha meghátrál, Tiepolo-ék felől még mindig elérheti a bosszú mindkettejüket; és a Serenissima megbocsátására sincs biztosítéka. Ha azonban győznek, márpedig győzniük kell; akkor végre ő is hatalomhoz juthat – és fia előtt is szabad az út!

Ahogy viszonozza a másik tekintetét, már ismét fellobban benne a lázadó tűz – igaz, ezúttal sötétebben, keserű füsttel keverve, mely a torkát is fojtogatta, megtörve korábban oly magabiztosan csengő hangját.

- Igen, Gulio… Ha én volnék fiatalabb, talán meghátrálnék. Talán nem, én nem vagyok olyan lélekfürkész, mint te vagy… De jól mondád: van fiam. Éppen őérte nem hagyhatom félbe, amit elkezdtem. És, gondolom, azon sem lepődsz meg, hogy ezek után nem engedhetlek el – őrség után kiáltott – Velem leszel holnap a Szent Márk téren; hátha tudjuk hasznodat venni. És addig is: az embereim jól fognak őrizni, nehogy fel találjon éledni ifjonti vágyad, és a kardodba találj dőlni.

Utolsó szavainál már nehéz csizmák koppantak a terem kőpadlóján; és a besereglő őrök körbezárták Gulió-t.

Odakünn, a feketén gomolygó vízen, lassan kúszott egy gondola a város egy jól ismert palazzója felé. Legalábbis izgatottságában remegő utasa így érezte; hiába húzta feszülő izmokkal evezőjét a gondolás. Pedig ő aztán valóban igyekezett, amint meghallotta az úticélt – nem lehet az veszélytelen ember, aki ekkora urakkal áll kapcsolatban.

Francesco ujjai űzötten doboltak a gondola peremén, míg nyugtalan tekintete ide-oda rebbenve fürkészte az elsuhanó partot, számolgatva: vajon mennyibe telik, míg elérik a palotát. „Milyen fekete ma a víz, igazán”, suhant át a fején, „az a mesebeli alvilági folyó lehet hasonló, hogy is mondta egyszer Nicco… Stesz… Sto… Styx! Ez az, és ott is volt valami révész…”

- Megérkeztünk, signore – szólította meg a gondolás; mire a fiatalember csaknem felkiáltott rettenetében; gondolataiba merülve már-már úgy hitte: Charon inti a végső állomásra. „Talán közelebb vagyok hozzá, mint gondoltam”, füstölgött magában, míg kecsesen a partra szökkent; meg sem várva, hogy a gondolás közelebb evezzen.

Minden félelme ellenére is csendesen mosolygott a férfi döbbenetén. „Nemhiába csavarogtam annyit a kikötőkben, s aludtam egy-egy hosszú éjjel után gazdátlanul hagyott bárkákban-gondolákban: az ilyesmi jól megy… Csak azt tudnám, kifélének tart engem ez a jóember, hogy olyan riadalommal kíséri minden léptemet!”

Az bizony nem tartotta másnak, mint kémnek. Méghozzá a Signori di notte, az Éjszaka Urai titkos társaság besúgójának, mivel az a palazzo, ahová Francesco tartott, egyiküké volt. A fiatalembernek legalább az az előnye megvolt, hogy a gondolás minden különösebb kérdezősködés nélkül elillant, gondolván: efféle dolgokról nem lehet elég keveset tudni.

A tekintélyes palotában csupán az első emeleten, egy – az utcáról ítélve – kisebb szobából szűrődött ki fény; s Francesco nagyot fohászkodva indult a kapu felé. Az őrök nem faggatták túl soká; bizonyára ők is elhitték: híreket hozott a signori-nak; háborítatlanul engedték maguk előtt, fel a lépcsőkön s a kihalt folyosókon át; egészen a titkos fogadószobáig.

Akkor már az egyetlen világos szoba is kezdett homályba borulni; csupán egyetlen kandeláber olvadozó gyertyái körül világolt némi fényudvar; kísérteties árnyakat vetve az asztalnál ülőkre.

Két idősebb velencei nemesúr: az Éjszaka Urainak feje és az ő jobbkeze; ismerte fel őket a fiatalember. Ahogy azonban észrevette a velük szemben ülő, szemlátomást induláshoz készülődő ifjút, ajkára fagyott a szertartásos köszöntés, elfeledte a szépen megfogalmazott beszédet, mellyel apja fejéről – s lehetőleg sajátjáról – kívánta elhárítani a veszedelmet; megfeledkezett mindenről, s csak egyetlen elkeseredett kiáltás maradt.

- Niccolo…! – abban az egyetlen szóban a világ minden csalódása és gyűlölete izzott; Nicco azonban még idejében közbevágott, még megelőzve a kitörést.

- Kár volt a fáradságért, Francesco – pillantott rá erőltetett, bár remekül megjátszott szenvtelenséggel – A Signori di notte már mindent tudnak az összeesküvésről… Hiába mondtam el nekik mindazt, amit az elmúlt pár napban apád és te, no meg jómagam kiderítettünk az árulókról, elhitetve velük, hogy közéjük tartozunk, fáradságot nem kímélve, veszedelmet nem rettegve – ezeknek az uraknak itt semmi nem volt új. Így egyedüli jutalmunk a tudat, hogy hű szolgái vagyunk a hatalmas Serenissimának…

Francesco olyan közel járt ahhoz, hogy elveszítse a földet a lábai alól, hogy rosszulléte még a hűvös nemesúrnak is feltnűnt.

- Beteg talán? – vonta fel a szemöldökét, gyanakodva végigmérve.

- Nem, köszönöm… Csak éppen utóbbi nappalaim és éjszakáim nagy részét, ahogy barátomtól is hallhatta, a lázadók utáni kémkedés tette ki… elfáradtam. Feleslegesen ezek szerint; de nem bánom: inkább örülök, hogy signori ilyen jól védik városunkat – préselt ki magából egy mosolyt.

Maga sem tudta, miképpen jutott ki a rettegett palazzóból; jóformán csak a gondolában tért magához, melybe barátja fektette.

- Köszönöm, Nicco – suttogta; de barátja csendre intette.

- Erre majd ráérünk később. Előbb még túl kell élni a következő napot és éjszakát… Ami az általad sikeresen megszerzett ellenségeknek köszönhetően nem is lesz olyan egyszerű. Akármit is tettem most, nem merem állítani, hogy szeretett városunk hatalmai teljesen hisznek nekem; rajtad pedig még kereshetik a pénzt, amiből apád adósságait fizetted ki…

- Ezt meg honnan…?!

- Jól ismerlek, barátom – mosolyodott el Nicco, egy tömött erszényt csúsztatva a másik kezébe – Tartsd meg, szükség esetére. Kérdésedre válaszolva pedig: elég könnyelmű vagy, hogy önként hurokba dugd a fejed – de hogy éppolyan önként benne is hagyd, azt már csak az apádért vagy hajlandó megtenni. És ő ezt meg is érdemli tőled. Most hol van?

- A lázadóknál. Legalábbis oda indult. Hogy megadásra bírja őket! Nicco, segíts rajta! Meg fogják ölni… Egész családok kiirtását tervezték; mit számít nekik egy barnabotti? Nicco, könyörgöm, én nem lehetek oka… ő nem…

- Nem bánthatják – szorította meg bátorítóan a kezét, bár ő maga is elsápadt az utcát megvilágító fáklyák fényében – Tudják, hogy a doge bizalmas embere. Amíg a felkelés nem tör ki, nem kockáztatják meg… Talán a harc alatt is hasznát akarják venni. Egyelőre még biztonságban van; azzal nem segíthetsz rajta, ha most utánaeredsz.

***

- Corpo di Bacco! Canis mater…

Félelmes morajlás szakította félbe Querini meglehetősen gazdag és igen változatos szitokszókincsének bemutatóját; s az elsőt hamarosan követte a második is, ezúttal félreérthetetlen mennydörgés formájában.

- Porca! – talált ismét szavára – Már csak ez hiányzott! Elárultak bennünket – mutatott előre, ahol az éjszaka ködéből valóban kirajzolódott egy sereg árnyképe – Ott már várnak ránk. A doge emberei.

- Biztosan az a nyomorult Francesco árult el! – füstölgött Benedetto – Amíg csak beszélni kell, meg a pénzt eltenni, addig jó „harcolni” a szabadságért… Amint bezzeg fegyvert is kellene fogni, mindjárt…

- Francesco nem gyáva! – fakadt ki Gulio. Az elmúlt éjjel kegyetlenül rajta hagyta nyomát: addig is deres haja csaknem teljesen megfehéredett a fogság órái alatt. Querini betartotta szavát: szigorú őrséggel vigyáztatta, valahogy kárt ne találjon tenni magában; s most még ide is magával hozatta. Legalább ez adott némi reménysugarat Gulió-nak: az első pillanatban átáll a doge oldalára; és ha Querini-ék talán korábban megneszelik szándékát, s végeznek vele; az legalább tisztességes halál lesz.

- A fiam jó és bátor ember, Benedetto! Egyébként el sem árulhatott senkit, mert már nincs a városban. „Legalábbis legjobb reményeim szerint nincs”; tette hozzá gondolatban.

Feleletet azonban már nem kaphatott, mert a doge-párti sereg is észrevette őket; s a két haderő éktelen kiáltással, mely az ismét – s ezúttal vészesen közelről – feldörgő mennydörgést is túlharsogta, egyberoppant.

Gulio első csapása a melléje őrként adott katonát érte; s lova nagy ugrással szökkent előre, a Serenissima emberei közé.

- Öljétek meg! – rikkantott embereinek Querini – Nem juthat a doge elé!

Benedetto remek tőrvető hírében állt; apja még jóformán be sem fejezte szavait, amikor fegyveréhez kapott. Már számtalanszor megtette; gyakorlótéren éppúgy, mint harcban – de ezúttal utoljára. Mielőtt még kiránthatta volna a pengét, egy másik tőr süvített át a levegőn, s mélyen a mellkasában állt meg, kevéssel tévesztve el a szívét.

A volt condottiere-nek magához térni sem maradt ideje, a harc hullámai elsodorták a lázadóktól, s vele megmentőjét is.

Villám hasította ketté az éjszakát, kísérteties fényt lopva a küzdők eltorzult vonásaira. Csupán a mellette lovagló fiatalember volt nyugodt, csaknem derűs – minden kiállott rettegése ellenére is.

Gulió-nak torkán akadt a köszönet, ahogy a villám fényében felismerte megmentőjét.

- Te meg mit keresel itt?!

- Hiszen ismer, milyen feledékeny tudok olykor lenni: elfeledtem időben kijutni a városból. Remélem, megbocsátja nekem, hogy ezúttal sem voltam engedelmes fia.

- Az egyszer biztos, hogy először az életben örülök neki, Francesco!

A felrobajló mennydörgés elfojtotta a szavát; nem érthette fia feleletét sem. A következő pillanatban már az újjáéledő küzdelem hullámai elsodorták őket egymás mellől.

Hajnalodott már, mire elcsendesedett a Szent Márk tér. Elcsendesedett… ahogy a kárhozatban csend lehet. Mindenütt a vihar nyomai – a természet haragjáé és az embereké egyaránt.

Ahogy a megalvadt vért feloldotta az eső, vérpatakok csörgedeztek a földön, sötétbíborra festve az esővíz tócsáit is. A köveken tépett, bemocskolt öltözetdarabok, elhajított fegyverek hevertek szerteszét, távolabb, ahol a legörvénylőbb volt a harc, elpusztított lovak tetemei hevertek.

És mindenfelé a csata néma tanúi: a holttestek végső vonaglásukba dermedve őrizték a vérontás emlékét.

- Győzelem! – üdvözölte az egyik katona tétova mosolya a felkelő napot. Rebbenő tekintetét büszkén futtatta körbe a csatatéren, míg észre nem vette a véres teret fürkésző Gulió-t. Döbbenten fordult bajtársához, olyan hihetetlen volt számára, hogy lehet ember, aki nem mámorosodik meg a túlélt veszedelem és a diadal kettős mákonyától.

Győztünk! – ismételte nyomatékosan; mire Gulio keserűen elmosolyodott.

- Önmagunk ellen? Csak tudnám, ki Káin és ki Ábel ebben a harcban…

Az általános diadalmámorban eretnekként kongó szavakra a győztes kapitány is felkapta a fejét, s gyanakvón végigmérte az elégedetlenkedőt.

- Ejtsétek foglyul! – intett hirtelen elhatározással katonáinak – Nem szeretem én az efféle beszédeket. Ő ugyan mellettünk harcolt, de a csata elején még a lázadókkal látták… Majd doge urunk ítél felette!

Gulio megadóan hajtotta le fejét: hiú remény volt csupán, hogy ezt a vihart épen átvészelheti, gondolta; hiába, a vén kardnak valóban jobb lesz kettétörni, mint gyáván meghajolni…

Nem láthatta, amint fia kiválik a katonák közül, s melléje lép – csak a jól ismert hangra riadt fel.

- Akkor engem is ejtsetek foglyul. Az apám hívebb embere Gradenigo urunknak, mint én valaha is voltam.

- Csak rajta! – kacagott fel gúnyosan a kapitány – De olyan sűrűn fognak itt hamarosan hullani a fejek, mint nyáron a jég verése! Méghozzá maguktól is; igazán felesleges szándékosan bárd alá nyújtani a nyakad.

Távolabb, a palota felől lassanként ritkulni kezdett a tömeg; katonák s foglyok megadóan engedtek utat a közeledő három embernek.

A kapitány ajkán elhalt a gúnyszó, s mély meghajlással hódolt az érkezettek előtt.

- Signore, a lázadás leverve.

- A Serenissima megjutalmazza, akik híven szolgálják – biccentett hűvösen a doge; majd Nicco-nak s másik kísérőjének hátramaradást intve, fojtott, mégis váratlanul megélénkülő hangon folytatta:

- Az árulók vezérei?

- Itt a két Querini voltak; apa és fia, de mindketten halottak. Velük együtt a legtöbb bűntársuk is.

Újabb biccentés nyugtázta a híreket, mely csak betetőzte a már eddig is kedvező eseményeket. Az összeesküvők másik csoportját Antonio Dandolo verte le a Rialtónál, és – bár még csak szállongó hírek beszélték, de – Badoer is vereséget szenvedett a chiggia-i kormányzótól. Ez a felkelés is elbukott; most már csupán a példás utójáték maradt hátra, hogy egyhamar senkinek ne jusson eszébe bajt szítani.

A Serenissima örök.

A kapitány azonban, ahelyett, hogy fejet hajtva további parancsokat kért volna, várakozóan nézte. Sokkal nagyobb nyugtalansággal, amit egy győztes hadvezértől várna az ember.

- No hát, mi az még? – kérdte türelmetlenül; mire amaz a foglyok felé intett.

Pietro tekintetével követte a mozdulatát… és a diadal minden mámora ellenére még fehérebbre sápadt, mint azok ketten.

- Gulio… mit tettél?

- Signore, az apám ártatlan! Én… – kezdte Francesco, azaz csak kezdte volna, mert apja egyetlen szemvillanással elhallgattatta; s a doge-hoz fordult.

Az ősz katona – minden várakozással ellentétben – nem borult térdre a nagyúr előtt; még csak fejet sem hajtott. Emelt fővel, nyílt pillantással állta Pietro tekintetét.

- Bocsáss meg, uram. Valóban tudomást szereztem egy-két napja az összeesküvésről… Nem voltam képes úgy jelenteni, hogy előtte meg ne próbáltam volna meggyőzni őket. Querini egykor fegyvertársam volt… meg kellett próbálnom. De elfogtak; majd idehurcoltak. Amint tehettem, ma, ebben a csatában már teérted harcoltam, uram. Fiat voluntas tua… Nem én akartam így.

A doge hosszan nézte mindeddig hű emberét, az egykori fegyvertársat… Annyi év emléke; és most mégis kegyelmét kéri az, aki talán barátja is lehetett volna, ha ő maga más ember lett volna. „Hogy’ jutottunk el idáig… mindketten?” – töprengett kesernyésen.

- A bűnt büntetni kell, Gulio – felelte ridegen – Száműzetésedben fiaddal együtt majd lesz alkalmad gondolkodni, mit tehettél volna másképpen.

Az egykori condottiere akkor sem fehéredhetett volna jobban el, ha a halálos ítéletét hallotta volna. Ismét hazátlannak lenni, öregségére? Régi zsoldostársa mondta egyszer sok évvel ezelőtt: az ember szívében hordozza hazáját, így bármelyik földön otthonra lehet.

Talán igaz; vagy talán már az a katona is másképp látja; fut át Gulio fején; ő már csak azt tudja, hogy ezen a földön becsülték meg először; itt ismerte meg az első és egyben utolsó igaz szerelmet, itt született a fia, és itt temette el legjobb barátját, majd hitvesét is… Ehhez a földhöz köti minden, ami boldoggá tette, és ami legjobban fájt.

Mindent, ami számított, itt élt meg: ezek után már minden más föld csak idegen lehet.

- Tehát száműzünk titeket – folytatta a doge – Reméljük, egy esztendő elég lesz az elmélkedésre, hogy utána hazatérve hűségetekben megerősödve szolgáljátok tovább a Serenissimát.

A kitáguló szembogár csaknem elnyeli a kék íriszt, ahogy új életre ébredve szívja magába a lagúnák kékjét, hogy mindörökre magába égesse az emléket; legalább egy évre, míg ismét viszontláthatja; pedig hiába – már most is inkább csak lelkével lát, mintsem könnytől fátyolozott szemeivel. Lázár feltámadása lehetett ilyen; mert az új életre ébredés mindig fáj; míg az erekben lüktet a halál félelme és minden kínja, és ugyanakkor az eljövendő idők minden nehézsége, mindennapi apró nyűgei… és mégis, mindezt feloldja az élet végtelen szépsége, amit csak az érezhet igazán, aki csaknem elvesztette azt.

És ő, aki kegyelmet kérve sem hajolt meg – most egyszerre két térdére hullt, s úgy csókolt kezet Pietro-nak.

A doge lárva-arca kőmerev; abból ugyan semmiféle jós nem olvashatja ki titkait: nagyúri számítás, irgalom, hála az elmúlt évekért, vagy éppolyan emberi barátság, mint amit bármelyik alattvalója érezhet…

Az arc jól őrzi titkát – de a fekete szempáron annál beszédesebben csillan meg a fény.