Ellophatsz és el is dobhatsz minden szót, amit sohasem mondtam ki, de ettől még igaz, ezt te is nagyon jól tudod, akárhogyan is bújsz el a kócos hajába és lihegsz bele a mocskos, elhasznált bőrébe, engem szeretsz és én téged szeretlek.

Most pedig ki kell írnom magamból a fájdalmat, a meg nem értettséget, a gyönyört is, igen azt, amikor még ismertelek, s te szerettél engem, csakis engem. Nem voltak holmi szőke, kiskutyaszemű cafatok, akik megbabonázzanak és elfelejtessenek engem örökre. Már-már kibírhatatlanul fájdalmas, hogy ezt teszem, folyton lázas képzelgésekbe kell menekülnöm, az eladott szerelmem, a meg nem fogant gyermekem, most már csak így, egyes szám első személyben, eltemettem.

Látlak, ahogy itt fekszel az ágyamban meztelen, mosolyogva, azzal a kegyetlen, rókaszerű mosolyoddal, rágyújtasz egy szivarra – sohasem engedtem, hogy a lakásomban dohányozz-, az arcomba fújod a füstöt és egyetlen szó nélkül hamuvá válsz, mintha sohasem lettél volna az, aki voltál, aki engem is lángra gyújtott. Utánad vetem magam, de elkéstem, már csak az emlékeidet ölelem, a valód kifolyik a tenyeremből, hiába markolnálak, zokogok újra, a könnyeim elkeverednek a hamvaiddal és életre kelnek, még egyszer utoljára az enyém leszel. Egyszerre élem át minden valaha volt szeretkezésünket, én vagyok az összes nő, akit valaha öleltél és minden férfi, akinek karjaiban voltam. Az ajkad éppoly lázas, mint én magam vagyok, mohón csókolja végig a testem, mintha utoljára érezné, pedig te döntöttél így, vissza már nem jöhetsz, de még egyszer érezhetlek, búcsúzóul megint elvehetek belőled egy kicsit. Mit kicsit, mindent akarok, minden verejtékcsepped, az összes csókod, még a látásod is, a tapintásod, hogy semmi ne maradjon annak a viháncka kis rongynak, aki nem adhat neked semmit és nem is vehet belőled, mert üres és szeretettelen, egy bárgyú, bugyuta szobor, aki szerepet játszik és azért jött a világra, hogy téged ellopjon tőlem és te mentél, önként és boldogan, kitárt karjai és lábai közé, a tüzes ágyába, a semmi közepébe.

Ó, láz, vedd el a fájdalmam, jobb vagy akár a részegségnél is, ledöntesz a lábamról, bejárhatom veled az egész világot, még csak meg megmozdulnom sem kell, hogy a poharat az ajkamhoz emeljem, vagy a számat megtöröljem.

Érzem az illatod, keserű, mint a magány és a boldogtalanság, de te észre sem veszed, mert ők csak velem élnek. Meglátogattak, azután úgy döntöttek maradnak örökre és téged taszítanak ki az életemből. Mehetsz az ürességbe, megbuktál, mint élettárs, mint boldogság, legyőzött vagy, egy csupasz hal tátogó szájjal és fátyolos üvegszemekkel, az árral sodródva, míg sós könnyeim elmarják a tested és minden csontod, majd nem marad belőled semmi.

Lázálmomban színes képek száguldanak el a szemem előtt. Meg nem született gyermekek mosolya hívogat kiszáradt kórókkal teli réteken, kimondatlan érzések nyújtják felém karjukat hívogatóan, sosem volt, képzeletbeli szeretők intenek búcsút zsúfolt peronokon.

Csak én hiányzom, be vagyok zárva ebbe a testbe és megrögzötten próbálom eldobni, miközben görcsösen ragaszkodom hozzá. Ő az egyetlen, ami a földön tart, a valóság talaján, az őrület határán. Nem látom a jövőt, rettegek tőle, hogy mi lesz, ha eldobom és nem vár rám új élet, csak sivár, poros, sarkatlan szobák, melyeknek nincsen ajtajuk sem, csak egy gömb, amely forog végeérhetetlenül , és nem veti ki magából a lelkeket, hanem a falához tapasztja, majd egyre sebesebb forgás közben atomjaira bontja szét és azokat köpi ki, hogy sohase állhasson újra össze az egész, csak bolyongjon akár a szerelmes, amely nem leli másik felét.

Egy pillanatra magamhoz térek, kinézek az ablakon, látom a fenyőket, érzem az illatukat és a napsugarakat a csupasz bőrömön, akármilyen távol vannak is mindezek a csodák. Behunyom a szemem és máris a párkányon állok. Nem félek levetni magam, tudom, hogy halhatatlan vagyok, millió világdarabka siet a segítségemre, hogy szárnyakat kapjak és elrepüljek egészen az óceánig. A hajam, mint a hínár, zöld és olajszagú, a világ beszennyezte, kitépem az utolsó szálig és a víznek adom, a bőröm éget, lenyúzom, mint a védtelen állatokét, óriási luftballon lesz belőle, elengedem, hogy takarja el a napot, hozzon sötétséget, ne csak a szívem, a szemem elé is. Már semmi sem tart össze, éppen annyi darabra szakadok, hogy minden csillagot meglátogathatok, magamba zárhatok, ha felkel a nap, beléjük olvadhatok.

Valaki hideg vizes poharat emel az ajkaimhoz, vajon ki lehet az, hiszen egyedül élek, nem törődik velem senki, de nem számít, oázist képzelni a világ közepére nem bűn, túlélésnek hívják, a torkomon lefolyó hűsítő nedű olyan valóságos, mint te voltál, amikor itt feküdtél mellettem tavaly, amikor még éltem, s te szerettél.

Újra magamhoz térek, belépek a fürdőkádba csak úgy ruhástól, víz spriccel az arcomba. Ki nyitotta meg a csapot, kérdezem magamtól, de nem felelek, hát persze nincsen itt senki rajtam kívül minek is válaszoljak, csak én lehettem. Lassan érzem, hogy elolvadok, előbb a ruha foszlik le rólam, mély sebeket szakítva magával, lehullik a bőröm is, cafatjaira szakad, véres-sárgára festve a szívem, színezve a vágyat, olyan vagyok, akár egy hóember, de rossz vagyok és mocskos és nem menekülhetek a napom, a tavaszom elől, várom a büntetést, a megtisztulást. Nem marad más belőlem csak egy adag ragacsos hólé, lefolyok a hajszálakkal teli lefolyón, úgy gondolom, megkereslek, megmondom, hogy meghaltam. Nem mintha érdekelne, én számodra már rég nem létezem, azóta, hogy megöltem egyetlen gyermekünket azzal, hogy kimondtam, nem akarom, nem akarok belőled egy darabot örökké a szívemből kiszakított darabbal együtt nevelni, míg elrabolod tőlem és messzire viszed, ahol többé sohasem láthatom. Annyira gyenge volt szegény, hogy a puszta szavam megölte akkor, amikor még nem is ismertelek. De te megérezted, felriadtál, amikor egy éjszaka testedből kiszakadva fájdalmas búcsút véve átadta magát a mindenségnek, a valamiből semmi lett, hogy egyszer ő legyen minden, amit nem kaphattunk meg.

Most félmosoly játszik az ajkaim körül, milyen buta, egyszerű lélek is vagy te, hát nem tudod, hogy a születésük előtt meggyilkolt gyermekek örökké velünk maradnak? Gyűlölhetsz miatta, de tudhatnád már, hogy ő nem volt megírva, csak a szívünkben lehet velünk, nem az én hibám, nem én tehetek róla, hogy egy zajos vihar elmosta, kitörölte az emlékeid közül és most szabadon kószál, tévelyeg örökké, amíg hozzád vissza nem talál. De én már régen örökre búcsút mondtam neki.

Eladtad a szerelmünket. Eladtad. Hazug elismerésért, hamis bókokért, gúnyos mosolyokért, valaki más igazáért. Egy szikra volt, sőt egy kicsit talán több annál, egy apró lángnyelvecske, ami papírra talált, s hamar ellobbant. Nem táplálta semmi, magára hagyták kihunyni. Halálsikolya egy sóhaj volt csupán, amit senki sem hallhatott meg. Több méter hó hullott rá, eltemette nyomtalanul, eggyé vált a porral, földdel, sárral, s most halkan nyög alatta, segítségért kiáltana, de nincsen aki meghallgassa.

Fáj, hogy eladtad, fáj, hogy eladtál. Embrió. Egy kifejletlen, dobogó szívű embrió, melyet szabad elhatározásodból durva művi beavatkozással cafatokra szaggattak.

Túllépek ezen is. Elengedlek. Annyi minden érzelmet megértem már, amelyet te sosem fogsz talán. Sajnállak. Boldogok lehettünk volna, de eldobtál. Most még fáj, szorít, fojt, marcangol, de elmúlik. Egyszer te is magadra maradsz. Sokkal inkább magadra, mint én valaha is. Mert én nem félek egyedül, nem félek önmagammal szembenézni. Te viszont menekülsz. Félsz egyedül, mert üres vagy belül. Azt hiszed mindened megvan, de életet nem vehetsz magadnak, sem önismeretet. Mert amikor számot kell adni az életedről, nem fogják megkérdezni, hogy mid van. Az fogja őket érdekelni, hogy ki vagy? Boldoggá tettél-e valamit vagy valakit? Adtál-e enni az éhezőnek, mutattál-e utat az eltévelyedettnek? Meghallgattad-e a szenvedőt? Gyújtottál-e fényt a sötétségben? Adtál-e meleget a fagyban, hűs szellőt a forró sivatagban? Tartottál-e vizespoharat a lázas beteg kicserepesedett ajkaihoz? S ha mindezek közül egyre sem tudsz igennel felelni, mondd meg, legalább magadat boldoggá tetted-e? Feküdtél-e erdőszéli tisztáson a tavaszi nap alatt? Simogattad-e több száz éves fák kérgét? Szívtad-e be nedves moha illatát? Adtál-e magadnak valaha is egyetlen pillanatot, amikor csak arra kellett koncentrálnod, hogy meghalld, érezd a lelkedet? Amikor kizártál mindent és mindenkit, és csak te számítottál? Tudod-e szeretni önmagadat? Nem elég elfogadni, szeretni kell! Nem menekülhetsz örökké előle, mert úgyis utolér. És minél később ér el, annál fájdalmasabb lesz az elszámolás. Lassíts hát le és fordulj szembe vele. Nézz mélyen a szemébe és vess számot.

Nem kell hát együtt lennünk. Én tudom, hogy mi a boldogság. Megmutattam volna neked is, de ha neked nem kell, úgy is jó. Én ismerem őt és velem marad örökre. Talán majd egyszer téged is bemutat valaki neki.