Csak néztem, ahogy elviszik mellőlem. Sírni támadt kedvem, de erővel visszafojtottam a könnyeim. Nem fogok előttük gyengének tűnni! Elvégre örülnöm kéne...de kezdjük az elején...
   Hol volt, hol nem, támadt egyszer egy ötletem. Gondoltam jó móka lenne, ha kimennék a közeli menhelyre kutyát sétáltatni. Két hét egyeztetés után, meg is történt az első séta. Boris hihetetlenül aranyosan elugrált mellettem, de nem ő volt az igazi. Pár hét után úgy éreztem, abba akarom hagyni ezt az egészet! Talán csodák csodájának is mondható, hogy amikor visszavittem Borist,szokás szerint körbenéztem a többi hét kutyán. Megakadt a szemem az egyiken, aki a szomszédos kennelben volt. Nyugodtnak tűnt, bár fajtája alapján elég sok roti vért örökölhetett, első ránézésre nem lehetett megmondani, hogy keverék. Egy lány is kijött velem a telepre, elköszöntünk a gyepmestertől és haza felé megemlítettem, hogy legközelebb a rotit szeretném kivinni. Barátnőm egyből mondta, hogy nem kéne, veszélyes fajta stb., de én nem hittem neki. Elvégre, egy olyan nyugodtnak látszó kutyus,miért bántana ok nélkül?
  Következő alkalommal egyedül mentem,hátra hagyva sipákoló barátnőmet, majd higgadtan elindultam lefelé a dombról,mellettem Ladyvel. Első sétakor is már remekül megértettük egymást. A halastó kihalt csendjét megtörte egyenletes légzése. Tudtam mit akar ő, s ő is tudta mit akarok én... Később egyre inkább vártam a találkozásainkat. Tartotta bennem a lelket, amikor úgy éreztem vége a világnak. Mellette voltam, amikor napszúrást kapott, vízzel locsoltam és képtelen voltam ott hagyni.
  Barátság alakult ki köztünk, mindig is tudtam, hogy benne van a pakliba az elvesztése. Emlékszem arra a Hétfő délutánra, amikor bejelentették, nem sokára örökbe fogadják. Sírva ültem le a fűbe,szorosan magamhoz ölelve kedvencem. Egy öreg bácsi vigasztalt, jó helye lesz, nézzem a jó oldalát, de nekem csak az forgott a fejemben, hogy elvesztettem.
  Lepörgött előttem, mennyi időt töltöttünk együtt. Hányszor löktem bele a halastóba, csak azért, mert melege volt...! Hányszor öleltem át, simogattam, öntöttem ki neki a lelkemet!Mindig úgy vártam a találkozásainkat és egyre kevesebb időm lett vele.Kétnaponta meglátogattam, kivittem, úgy búcsúzva el tőle, hogy bármikor megtörténhet az utolsó séta.
   Lady is érezte, hogy közel a vége. Szomorúan nézett  rám, szinte belém bújt minden alkalommal, simogatást várva. Nem akartam fájdalmas búcsút, nem akartam elválni, így hát úgy teltek a találkozásaink, ahogy eddig, csak még nagyobb szeretettel fordultam hozzá. Ő az én kutyám volt, a szemében pedig a gazdija voltam. Egyre inkább gondolkoztam, miként tudnám az itthoniakat rávenni, fogadjuk örökbe! De már késő volt és csak annyit tehettem kihasználom a maradék időnket, felejthetetlen élményeket alkotva.
  Egyszer történt, hogy kijöttek a helyi kisegítő iskolából sétálni a gyerekek. Kisebb csoportot alkottak, majd az egyik megkérdezte tőlem, megsimogathatja-e a kutyát. Örömmel mondtam, hogy persze, nyugodtan! S körbe állták, kényeztették, de ami a legfontosabb volt, Lady mosolyt csalt az arcukra! Leírhatatlan büszkeséget éreztem. Az én Ladym boldoggá tett másokat, adott nekik valamit, amit már senki nem vehet el tőlük, amit az emlékezetükben meg tudnak őrizni a rosszabb napokra!
  De nem csak nekik adott! A horgászok, az arra sétálók, a gyerekek is szeretetet kaptak tőle! Mindenki szerette, sokaknak fog hiányozni. Remélem az új gazdája jól fog vele bánni és mindig amikor megteheti megsimogatja, mint ahogy mi is tettük!
  Azt hiszem a legjobban viszont én jártam azok közül, akiket boldoggá tett. Azzal a céllal mentem oda, hogy többet megtudjak a kutyákról, mégis ennél fontosabbat tanított nekem. Megtanította nekem hogyan szeressek!
  Az első séta alkalmával oda adtam neki a szívem, várva arra összetöri, de ő soha nem dobta el. Ellenkezőleg! A szívemet apró szeretet bon-bonokra osztotta és bárkinek aki velünk szembe jött adott egy-egy darabkát! Nyugodtságával, higgadtságával mindenkit lenyűgözött! Dicsérték úton-útfélen és mérhetetlenül büszkén vittem ki. A kis roti beférkőzött a lelkek legmélyére, a legmogorvább embert is képes volt meglágyítani, de most vár rá egy otthon...egy jobb hely...
  Azt mondták meglátogathatom, viszont tudom, hogy ez már soha nem lesz olyan, mint együtt kint lenni esőben, szélben, napsütésben a halastóparton!Sírva, nevetve, bohóckodva, mindig mellettem volt, amikor éppen szükségem volt valakire, de talán ami a legfontosabb, teljesült az egyik kívánságom...
  Szerethettem, anélkül, hogy összetörték volna a szívemet...