A keskeny szoba

   Az életben számos kérdés bontakozik ki a sötétségből; gondosan előtör a nagy semmiből, végigszánkázik egy rugalmas membránon, hogy végül az arcunk valóságos látványán csattanjon ki, mint a betegség, vagy a vidámság; a kérdések megvillantják a szemekben megbújó haldokló parazsat, hogy újra lángra kapjon az érzelem olajával leöntött zsarátnok. A kérdések foglalkoztatnak minket nap mint nap, mint dőrén pajkos kölykök, ugatják a láthatatlan, éppen csak érezhető Holdat. Milyen szép is a fetrengő ember, mikor a szerelem lesújtó ábrázatával vívott csata után elnyúlik rogyadozó ágyán, hogy aludjék, de csak álomtalan forgolódás jut neki osztályrészül, mintegy büntetésként végigvágva arcán a szégyennek nevezett semmiséget.

   Hogyan lehetséges az, hogy a férfi szerelembe esik, mikor a férfi az erőt képviseli az életben?

   Lehetséges, hogy szeressünk valakit oly forrón, hogy a Nap is meghal az égen egyetlen gondolat gyenge nyomásától?

   Miért szeretjük a nőket?

   Odüsszeusz lassan járatta agyában a gondolatokat; éppen csak érlelve a válaszokat, amelyek így nem ölthettek alakot, mert ha valóban formát kapnának gondolatai, menthetetlenül beborulna virágos kertje felett az égbolt – így gondolkodott… Keskeny szobájában a piszkos falat nézte, félig lehunyt szempillái mögött karcsú gondolatok csordogáltak sekély mederben. Nem sietett, feküdt, hogy izmaiban új életre keljen az erő, amelyet a napokban elhagyott a munkával vívott virtustáncban; várta a jó szelet, azonban a vitorlák petyhüdten, lomhán lógtak az árbocról, s az erőtlen szellők éppen csak meglendítették olykor a hófehér vásznakat. Színeket keresett unott hallgatásában, de csak szürkéből kitűnő bíborárnyalatokat látott. Lomhán járó perc-hajócskák úsztak el előtte, kacagva, dübörögve, kacsintva integettek a fedélzet matrózai: vérbő teremtések, kontyokba tűzött hajakkal, hófehér karokkal, telt keblekkel; matróztrikójuk kirajzolta anyajegyekkel megrakott mellkasukat, s mosolyogtak, nevettek, hogy a nevetés mögött kongó megvetés éppen csak láthatóvá váljék… Szenvedéseink mögött táncos órák izzadságcseppjei bontják meg a színeket…

   Ez a modernkori hajós feküdt öreg ágyán, szobájának mélyébe zárva, lelkének sivár pusztáján bolyongva, hiába keresve egy házat, egy fogadót, vagy csak egy odút. Hangtalan kiáltásaira megszaporodtak a felhők, hideg eső verte félmeztelen testét a képzeletbeli vándornak, akinek egyetlen arculcsapás elegendő lett volna, hogy észhez térjen, hogy megváltóként tisztelje a Kéz ütését. Minden hiába, elballagtak a víg napok…

   Lassan, vonakodva máglyára vetette képzeletben megírt verseit, könyveit; régi korokról szőtt szöveteket feszített meg, majd tépett szét; gondos kézzel hímzett szíveket vetett a tűzre, hogy kiölje magából, megőrölje magában a múlt szövődményeit: gyomrának és szívének bajait. Próbált ő futni, de nem telt az erőből. A hajós, aki vándorolt tengereken, vad hullámok hegyére kapaszkodott fel hajójával, víg társak szegődtek hozzá matróznak, akikkel együtt ihatták a méregerős rumot a kajütben; a hajós, aki kitágult mellkassal, érző szívvel bolyongott szerte a világban, hogy a nők buja pillantásait magába olvassza, megtörje az ezeréves átkot a szerelem pókhálójában; a hajós, aki víg órákat szerzett mosolygó teremtéseknek, egyszerre egyedül találta magát egy feneketlen mélységű világban, ahonnan kiszippantották a levegőt, elvitték a fényt.

   Vajon miért szeretnek minket a nők akkor is, ha százszor megbántjuk őket?

   A kérdések könnyedén átszakították Odüsszeusz homlokát, valósággal kicsaptak a szobába, hogy előtte parádézzanak, szólongassák, nevessenek rajta, s ettől elborult tekintettel nézte a levegőben vibráló bíborszíneket. Kérdések, melyeket soha nem válaszol meg senki… Kérdések, melyeket csak túlságosan okosnak látszó ostoba emberek tesznek fel… Válaszok, melyeket nem lehet megtalálni az életben…

   - Utoljára akkor szerettem, amikor lóhalálában igyekeztem egy ósdi város kőkikötője felé, mert ott bált rendeztek a tengerészek özvegyei számára – mondta Odüsszeusz egy jó kedélyű kisasszonynak. – Akkor szerettem mindent és mindenkit, de azóta nem lakozik bennem más, csak üresen tátongó pincelyuk, amelybe a pókok sem akarnak már beköltözni. Elszálltak a dalok, pedig énekeltem éjszakákon át.

   - Miért beszélsz mindig ilyen furcsán? – nevetett a kisasszony.

   Milyen szemei voltak… Kékből zöldbe hajló ragyogással világított az a tekintet; mint egy boldog ígéret, olyanok voltak azok a csillogással megremegtetett pillák. És hogy nézett a kisasszony! Szája éppen hogy elnyílt, így láthatóvá váltak kissé szabálytalan, ám hófehér fogai.

   - Nem beszélek én furcsán… A valóságot adom most neked valótlan köpenybe csomagolva, hogy el ne felejtsd, az élet olyan, mint a tenger, s a tenger olyan, mint a nők… Ne zavarjon téged, hogy már részeg vagyok, nyelvem is elakad néha, keresem a gondolataimat, de az érzések sosem vesznek ki belőlem, mert a szív mindig józan…

   Régen volt mindez… A múltban gyökeredző fondorlatosan tiszta érzelmek időszaka volt ez, amikor csendesen csordogáltak a percek, hogy a következő percben ovációval csapjon fel a boldogság, aztán újfent megcsendesedett minden, hogy végül az ember valóságosan éljen meg minden egyes pillanatot, amely az öröklét felé viszi az emberfiát.

   - Ki vagy te? – nevetett a kisasszony, s vállán „véletlenül” lejjebb csúszott a selyem.

   - Én egy szegény koldus vagyok, akinek minden értéke szikkadt koponyájában csörgő gondolatai, mellkasában zúgó érzései.

   Odüsszeusz feküdt keskeny szobájában, távol az emberektől, távol ricsajtól, nevetéstől, de távol volt a könnyektől is, az eltorzult arcoktól, amelyek oly gyakran facsarták a szívét; feküdt öreg ágyán, ahonnan kivesztek a víg szeretkezések puha simogatásai, halk pihegések illata, amelyek homlokán csapódtak, mikor ő a keblek világában kalandozott. Mily dőre is az ember: ha jó dolgában elunja az életét, búcsút sem intve továbbáll, hogy új vidékeken új kisasszonyok bőrének csillogását szemlélje, új mosolyok ragyogására figyeljen; mindig mennie kellett, mert az unalom bensőjében csírákat növesztett, amelyek szépen lassan rágni kezdték mellkasát. A habzó érzések elszálltak, helyettük maradtak a kihűlt hétköznapok, kocsmák asztalai, ismeretlen hölgyek nevető társasága, akik annyira szerették a meséket, annyira csüggtek az ember kiokádott szavain, hogy beszélni és beszélni kellett.

   Hideg szelek borzolták Odüsszeusz lelkét. Sírni sem tudott, könnyei kiszáradtak, szemgolyói előrefelé néztek, s nem láttak semmit a külvilágból. Mint oly sokszor életében, ezúttal is befelé fordult, hogy önmagában keresse meg a válaszokat eltékozolt pillanatok miatt, hogy ajtót nyisson a megváltásra, a világ megértésére. Aki önmagát nem érti, nem értheti meg az emberiséget sem.

   - Mit keresel az életben, te drága hajós? – nevetett ismét a kisasszony.

   - A minap, mikor felkeltem, lábnyomokat láttam az ágyam mellett, amelyek messzire vezetnek. Rögtön megismertek azokat a nyomokat, női lábnyomok, szép vékony, kecses vonalak, az ujjak aprócska pontok. Egészen megbabonáztak azok a lábnyomok engem, most a tulajdonosnőt keresem, mert sehogy sem tudok rájönni, ki és miért hagyta ott nekem azokat a gyönyörűségeket, amelyek muzsikákat hegedülnek a fülembe. Muszáj megtalálnom a kisasszonyt, mielőtt meghalnék; őt keresem, hegyeken és sík alföldeken át…

   - Hálátlan! – mordult fel a nevenincs hölgyemény.

   - Nem vagyok én hálátlan – mosolygott Odüsszeusz. – Nem múlik el nap, sem óra, perc, hogy ne gondolnék arra a fenséges kisasszonyra; itt látom magam előtt kék szemeit, kecses alakját, alacsony termetét; mindig előttem áll szép tartásával, hófehér bőrével, gyöngyökből kirakott fogsoraival, és mosolyog, nevet mindenen, mert ő a megtestesült vidámság, a jókedv szárnyaló valósága. Csak múlnak a napok, és én nem találom.

   Odüsszeusz szemében a boldogság gyémánttisztaságú könnycseppjei csillogtak, szívében milliónyi aprócska érzés gyújtott vörös őrtüzeket, és azok a tüzek lobogtak, pattogtak, melegséget leheltek.

   - Lábnyomaiból állapítottad meg, hogy az a nő ilyen tökéletes? – nevetett ismét a kisasszony.

   - Nem érted. Nem állapítottam én meg semmit, nem is láttam a lábnyomok tulajdonosát, fantáziámmal sem térképeztem fel őt. Egyszerűen ilyennek akarom látni, tökéletesnek, nevetőnek, szeretőnek, akinek szíve helyén egy tündérkert frissessége lakozik; azért látom őt ilyennek, mert szeretem.

   - De nem is láttad őt…

   - Álmodtam vele, az álmok pihekönnyű szárnyain meglátogatott, halk, édes szavakat suttogott, és én addig megyek, míg csak meg nem lelem. Lábnyomai elvezetnek hozzá, biztosan tudom, hogy megtalálom őt, szemeimben kettétört szívem dobog.

   Milyen rég volt ez a beszélgetés; Odüsszeusz csendesen mosolygott fektében. Maga előtt terelgette gondolatainak szelíd birkanyáját, érzéseinek sikamlós halacskáit, s mint mindig, most is maga előtt látta hajdanvolt önmagát, akit nem lehetett letéríteni egy-egy megkezdett útról, ment akkor is, amikor mindenki elhullott mellőle; pusztíthatott körülötte gyalázatos döghalál, gyilkosok kaszabolhattak a világban, ő ment előre, konok ráncokkal szája körül; hiába minden dőreség, keskeny szobájának szűkülő valóságában éldegélt langyos semmittevésben. Minden figyelmét lekötötte múltjának egy időszaka, igyekezett feldolgozni rászakadt tragédiákat, s mikor túljutott a nehézségeken, hirtelen a jövő nagy hegyei emelkedtek elő a föld alól, s azok a hegyek egészen az égig nőttek, áthatolhatatlan sziklafalakat mutatva Odüsszeusznak.

   Hova lettek a részegségekkel elhullajtott éjszakák?

   És miért hagyják el az embert mosolygó arcú szeretők?

   És miért szeretik a galád férfiakat a nők, mikor azok nem érdemelnek mást, csak korbácsot?

   A kérdések újult erővel szakadt fel bensőjéből, ahol elemi erőket mozgattak meg ezek a nagy kérdőjelek; szobájának falára egy kéz szürke festékkel egy hatalmas kérdőjelet tetovált, amely vadul izzott, mint egy ítélet, örök kárhozat.

   Csak a lábnyomok lenyomatát látta, s bár eltelt néhány év, néhány szűkös, barátságtalanul zord esztendő, azért hitt ez a drága hajós, hitt magában, a jó Sorsban, az égiek pajkos kacsintásában. Néha elvesztette a nyomokat, máskor újra meglelte őket. Hány és hány ágyat kellett kifeküdnie ahhoz, hogy a rugók kilökjék a megvetemedett keretből; mosolyogtak a nők, csábos pillantásokat lövelltek felé, hiába volt minden, Odüsszeusz kereste a szemek izzásában a láthatatlan nőt, akinek nyomai örökké elborították a padlót, bárhová ment is. Máskor sírtak a kisasszonyok, átkozódtak, kezeiket rázták, mint holmi kényes fúriák, s ez a nagy utazó, női szívek ismerője felkerekedett, hogy a felkelő Nappal búcsúzzon az éjszakától, és vele a nőtől, aki gyönyöröket adományozott tékozló kezekkel.

   Minden egyes nap minden órájának minden percében nyomta oldalát a kényes önkény, amelyet sehogy sem tudott levetni, mint a bőre, hozzátapadt, beborította; maradtak a nyűgös reggelek, a hitvány, elkótyavetyélt délelőttök, amikor az izzó nyári napon aszalódott nyugágyon, vagy a kocsma teraszán ülve; elitta minden pénzét, hogy a mámorban feloldja a keserűség szemfényvesztő zamatát; addig ízlelgette a poharak tartalmát, míg elvesztette az ízek okozta gyönyörűséget; elbaltázott életek vitorláztak el a nyílt vízen, hogy soha többé ne térjenek vissza, Odüsszeusz azonban öntelt volt, hitte, hogy az ő hajóját az égiek vezérelték, csakhogy a valóságban ő volt a kapitány, így elkerülhetetlen volt a tévedés.

   A keskeny szoba magányába süppedve figyelte a percek pantomimjátékát. A felöklendezett valóságban csak az epe gyalázatos íze maradt. Ellipszis alakú pályán keringett egy hódolatra áhítozó égitest körül, amely semmi meleget nem bocsátott ki magából. Az élet órájának felhúzott szerkezete olykor megállt pihenni; a keringésben megaludt vér álmokat hozott.

   - Sosem lesz belőled igazi férfi! – kiáltotta egy ködös őszi estén Zsuzsanna.

   Milyen asszony is volt ő. Sznobizmusban megrekedt nagyvilági dáma, aki zsidókkal hált, csak azért, hogy pénzüket elszedhesse; divatot kergetett a nagyvárosok nyüzsgésében, s neki nem okozott gondot repülőre ülni, hogy a világ másik felén parádézzon egy aggastyán oldalán, akinek zakózsebéből bankók kandikáltak kifelé.

   - Nem baj – mondta Odüsszeusz. – Az a lényeg, hogy te igazi nő vagy!

   Nevetett. Olyan mókás volt, ahogy Zsuzsanna nagy szemeit meresztette. Itt-ott előtünedeztek a ráncok kerek arcán, s gondosan kiigazított szemöldökei összeugrottak, mint két veszekedő fél.

   - Mi ez a gúnyolódás? Hogy mersz így beszélni velem?

   - Ha esetleg megbántottalak, elnézést kérek… - Odüsszeusz hangja vidáman csengett. – Egy öreg szivarokat hajkurászó nő nekem ne adja elő a nagy élet ragyogását! Számodra minden a pénz körül forog, neked nem felel meg a kedves kis vendéglő, neked az Intercontinental öltönyös valósága a mérvadó! Hogy lehet az, hogy valaki kalapot tegyen egy férfiú fejére, csak azért, mert valaki valamikor azt mondta, a fedetlen fő nagyon prolis?

   Csattogott a falak közt az elkiáltott szó. A szép szalonban, ahol minden este üldögéltek, klasszikusok szimfóniáit hallgatva, megfagyott a levegő egy-egy oda nem illő szóra; komoly szabályok feszítették az életet, és az embernek be kellett tartania mindet, különben a megvetés dárdái szaladtak belé. Odüsszeusz hátán minden este nyargalásztak pajkos hangyák, nem győzte odadörgölni magát az ajtófélfához, mire Zsuzsanna jéghideg ábrázattal végighasított a fényűzés bársonyfüggönyén.

   Szenteste előtt hagyta ott ezt a nagyvilági dámát. Milyen jó is volt szabadon kószálni a hóesésben, felfedezni Budapest ezernyi arca közül néhányat! Ez is elmúlt, mint egy lecsengő melódia… Szélfútta tájakat képzelt akkor maga elé, ahol csak az árvalányhaj tépett rétjei sírtak elveszett szerelmek után; vágyott a szabadba, a hegyek, dombok közé, ahol nem találhat rá a zsivajgó világ milliónyi zaja.

   Megcsömörlésének természete kikezdte nyugalmát. Forrongó világának tiszavirág életű keménységét elsöpörték lávaszerű folyók, égő kelések csúfították az egyébként szép világ csillogó mázát, és Odüsszeusznak mennie kellett. Immár ki tudja, hányadszor kelt útra, hogy új tájakon barangolhasson? Ha nem hajóra szállt, akkor vonatra ült, ha nem vágyott a vasút kellemes ringatására, akkor gyalogosan vágott neki a világnak, elfeledve a fáradtságot, a megtépázott mondatok okozta fájdalmakat, csak ment előre, hátra sem nézve, hogy majd emlékei tiszta üvegfelületét összemaszatolhassa mindenféle mártásokkal.

   Csak a keskeny szoba maradt, mint egyetlen menedék… Megkötve, lecövekelve figyelte a télből tavaszba hajló külvilág változását; átélte a karácsony melengető estéit, s egyedül ő tehetett róla, hogy a fájdalom érlelte kérget nem sikerült áttörnie a békés hangulatnak, amely otthon fogadta. Gúzsba kötve, maradásra ítélve nézte az ablak előtt elvonuló napokat, nézte az emberek lassú poroszkálását vértelen utakon; egyedül a szürke égbolt nyugtatta meg kissé, ahová felkiáltotta fájdalmát.

   Egyik nap a Halált várta, másik nap az Élettel fogott kezet. Ritmikusan, fel-le hajlongva élte mindennapjait, lejegyezve emlékeit, élményeit, gondolatait; formát adott csapongó érzelmeinek, mederbe terelte azokat a gondosan kiköpött valóságokat, amelyek bensőjéből szivárogtak elő. Medret kellett kotornia, hogy egy irányba terelhesse terveit. A munka nehezét, sőt egészét egyedül végezte, szívósan, masszívan állva a mélyben, ásott és ásott, jó kubikos módjára dolgozott, verítékével szentelve meg napjait, s az élet kibontakozása lassacskán beindult.

   - Szerelmet ígértek azok a nők, és én elhagytam őket – mondta Odüsszeusz a jó anyának, mikor a karácsonyfa mellett ülve emésztették a vacsorát. – De nem elég, hogy elhagytam őket, többé feléjük sem néztem, mert nem bírtam volna el a súlyokat, a vádló szemek súlyos tekintetét…

   - Mi fáj a legjobban?

   - Minden. Talán maga a létezés fáj, hogy mindennap fel kell kelnem, ki kell kászálódnom az ágyból, nehéz kabátot kell kanyarítani magamra, miközben én magam vagyok elnehezülve. Itt ülök, egy fenséges vacsora után fogvájóval piszkálom a húscafatokat, és nem találok fogódzót. Mintha minden, amiben eddig hittem, elszállt volna a köddel… Ez volna a világ? Aljas hazugságok végtelen láncolata, átverések mosolygós üzletei? Ha az ember szeret valakit, nehezen engedi el, de mi van akkor, ha az ember már nem szerette a társát, csak megszokásból lődörögtek a Nap alatt?

   - Ez volt a neked való megpróbáltatás – mondta Odüsszeusz édesanyja. – Oly rég számítani lehetett már, hogy a pofonok, melyeket te magad adtál másoknak, arcodon fognak csattani. Nem vagyok meglepve, ennek így kellett lennie. Egy dolog azonban biztos: mire ennek az útnak a végére érsz, lesz végre erőd, képes leszel a viharral is szembemenni, képes leszel ledönteni oszlopokat, melyek gyalázatos templomokat tartanak!

   Éjjelente ez a keskeny szoba súgta halk tanácsait, a hideg falak ölelték hideg kezeikkel. Hány és hány éjszaka múlt el beszűkült kesergésekkel, tétova álmokkal, vágyakkal; hány nap múlt el lusta fetrengésben, amikor egyetlen mozdulat a homlok masszírozása volt.

   Szenteste után új távlatok nyíltak meg, egyszerre kitágult minden, ami addig szűkült, hirtelen terebélyesedni látszott, a sötét folyosók falai leomlottak, beengedve az áldott napfényt. Az édes szél finom illatokat lehelt ismeretlen nimfák tájairól, a lantok húrjai hősi énekeket kísértek. Dobbant a szív, hogy vért áramoltasson a tunyán heverő testbe, az eleddig megfáradt érzések elpusztultak hangos nyüszítéssel.

   Odüsszeusz kábán állt még lábain, nem nézve a lába elé, csak az ég mesés kékjét nézte, majd a szürke felhők ólomszínű borítását vizsgálta, hogy lyukat fúrhasson, hogy széttörje a halhatatlanságtól elválasztó páncélzatot. Az időjárás szép jövőt jósolt, a gondolatok újra elfoglalták régi helyeiket, egyre-másra érkeztek az angyalok súgta szavak, és minden egyszerre élt, zokogott, hogy felemelkedjen az érzelmek tengerszintje, sírtak az angyalok, majd nevetésükkel napfényt varázsoltak a meggyötört táj fölé; a virágok kibújtak, növekedni kezdtek, az illatok felkéredzkedtek a szelek hátára, s mindent elöntött az aranyszínű ragyogás, mint az élet vaskos, mégis könnyed, igazságos hírnöke.

   Mi marad az embernek, egy viszontagságos hajóút után?

   Aki átszel egy óceánt könnyű bárkáján, ezer vihartól sújtva, megküzdve tengeri szörnyekkel, elnyeri a teljességet?

   A keskeny szoba hűvös magányában dőrén csapongtak a kérdések. Denevérszárnyakon érkeztek az esték, majd újra felkelt a Nap, és változtak a napok, esők jöttek, aztán átadták a teret a melegnek; kérdések születtek a kelő Nappal, és válaszok csorogtak végig a kérdésekből font madzagokon, áldó, édes válaszok, amelyeknek értelmét elsőre nehéz volt megérteni.

   - Emlékszem, hogy ott feküdtem egy fülledt tetőtéri szoba széles ágyán, mellettem egy kisasszony bontogatta álmainak selyempapírját; halkan morgott nekem valamit az a tünemény, beszélt álmosságról, melegről, nyárról, szerelemről, én viszont tekintetemet az ablaküvegen át kibocsátottam a sötét égboltra, és érzéseimet elküldtem messzi tájak felé, ahol talán éppen egy másik kisasszony aludta igaz álmát, s talán éppen rám gondolt egy percre; akkor kibuggyantak könnyeim, soká küzdöttem a sírással, pedig utáltam sírni, csak néztem kifelé az ablakon, hallgattam a kisasszony szuszogását, és én másra gondoltam, aki mellett nem lehettem, aki nagyon messze volt, túlságosan messze… - Ezeket mondta Odüsszeusz, és szemében a nosztalgia pásztortüzei gyúltak. – Hogy szerettem azt a szépséget, aki mellettem feküdt… És hogy szerettem azt, aki a távolból nézett ábrándosan a messzi égbolton át… Aki még sosem volt szerelmes, nem élt meg igazi szenvedést!

   Odüsszeusz csak ült a padon, nézte a fényben fürdő épületet maga előtt, amelynek öreg homlokzatán ott ragadt régi korok ügyetlen tetoválásai, elmúlt idők kicsinyes jelképei. Emlékezett, és néhány ember hallgatta őt, mint egy prófétát; hallgatták a zavaros beszámolót, mert gondolatai szabad madárként csapongtak, néha érintve egy-egy túlságosan magasra nőtt szirtet.

   - Fiatal vagyok, még élek, van bennem erő! – mondta kiáltva. – Bennem él a jövő nagy záloga, a szabadságban fogant szerelem felhevült abszolútuma! Jöhetnek emberek, akik nem hisznek nekem, jöhetnek hölgyek, akik prűdként pirulnak egy-egy történet csattanásán, de a szerelem az egyetlen, aminek valami értelme van az életben! Hiába a sok dőrén átvirrasztott éjszaka, hiába minden, a sok hazugság, be nem tartott ígéretek, a női mosolyok, a nevetések számítanak, minél többet gyűjtöttél ezekből, annál gazdagabb vagy, mondom ezt annak ellenére, hogy könnyes arcokból többet láttam egy időben…

   Ez is mikor volt már? Talán igaz sem volt… A részeg órák is elvándoroltak a könnyes éjszakákkal együtt… Milyen szépek is voltak azok az éjek, amikor a Hold mint égi lámpás világított a sötét égbolton, és a tücskök hegedültek a magas fűben, fent a hegyoldalban. Az álmok szálltak alacsonyan a föld felett, meséket cipeltek a hátukon, és a szerelem olyan csodálatosan vibrált a levegőben, mint a jövőben visszatérő édes ígéret. A neszek, a halk suttogások, a felejthetetlen pillanatok mind-mind elraktározódtak a lélekben, hogy majd visszatérjenek harminc-negyven-ötven év múlva, mikor az ember túljut már a vaskos dőreségek falain. Éjszakák, melyek soha nem akartak véget érni, de voltak olyanok is, melyek hihetetlen gyorsasággal elszálltak. A Nap bekukkantott az ablakon, álmos, kimerült testeket nézett vigyorgó arcával; a melegség, a felhevült érzelmek apró hullámokban érkeztek, finoman íveltek felfelé, soha nem lefelé tartva.

   A mámorban fürdő hétvégék, a lustán átfetrengett vasárnapok szentsége is elmúlt, mintha kiszivattyúzták volna az életből a szent képek okozta áhítatot. Mert szentek voltak azok a képek, azok a mosolyok többet értek a világ minden kincsénél, és a szerelmeskedésben kipirult arcok több csodát ígértek, mint az angyalok kórusainak büszke énekei. Csak hallgatni kellett napokon keresztül, olykor átaludva minden egyes percet. Álmokban beszélgetni, meghallgatni egymás eltüsszentett szavait; szíveket nézni az égboltra hímezve – ezek voltak azok a tevékenységek, amelyek mindig nagyon tetszettek Odüsszeusznak.

   Keskeny szobájában feküdve, félig megnyílt szemeivel a fény játékát nézte odakünn, s közben arra gondolt, néhány évvel ezelőtt több seb is kínozta őt, mikor messzi külhonban töltötte ifjúságának bohókás időszakát. Egyik oldalról a szerelem marcangolta patyolat tiszta, ám mégis puha lelkét, másfelől a honvágy gyötörte, mint egy borzasztó sóvárgás, elapadhatatlan vágyakozás.

   És akkor meglelte a lábnyomokat…

   Milyen boldog is volt akkor; látta az ágya mellől induló nyomokat, a kicsike lábak lenyomatait, amelyek vöröses kéken rajzolódtak ki a padlón. Talán éppen egy meseszép királykisasszony járt itt az éjjel, még a csókot is érezte a homlokán égni, finoman, langyos melegséggel. Boldog volt akkor… Olyan elszántan indult el a nyomok mentén, oly magabiztosan, mindent félresöpörve, hogy akik eddig ismerték Odüsszeuszt, értetlenül néztek rá, mert szemében ismeretlen, mélységből táplálkozó tüzek lobogtak, testét a tettvágy hevítette, izmaiba földöntúli erők csempészték gigantikus erejüket. És ment rendületlenül, keresztül a világon…

   Ebben a keskeny szobában, ahol gyermekkorát töltötte, pihent. Megpihent az úton, kissé elfáradt az örökös menetelésben, néhányszor el is veszítette szemei elől a lábnyomokat, de aztán újra felderengtek a padlón a kecses ívek, a lábujjak apró pontjai, és Odüsszeusz újra nekilódult. Ment, mert ez volt mindene, a becsülete és az útja, ez volt minden vagyona, amelyet nem tudott zsebre tenni. Áldott pihenésében is látta lábainak mozgását, kezének hangtalan lendülését, és ment előre, amerre a nyomok édes gazdáját sejtette…