- Ébredj, Adolf! – rángatta a férfit Jasmine. Kint még nem bújt elő rejtekhelyéről a nap, de a pirkadat szép lassan kirajzolta sokszínű palettáját az égre. A távolban bárányfelhők sorakoztak, várva bolygónk legfényesebb égitestének felbukkanását.

   Adolf aludt volna még, mivel eddig semmi nem kényszerítette a korai kelésre. A télikabát alatt verejtékezett, a textilanyagú pólója rátapadt mellkasára. Egy napja sem volt rajta a nehéz ruházat, de már gyötrődött tőle.

   A férfi kinyitotta elnehezedett szemeit. Egy zaklatott lányt látott az ágyon összekuporodva. Jasmine örült, hogy végre sikerült felébresztenie Adolfot. Kissé megnyugodva így szólt:

   - Jaj, Adolf, nagy baj van. Egy sárkány ólálkodik a ház előtt.

   - Mi ólálkodik? – Adolf félkómában visszadőlt, engedve a szokatlanul nagy gravitáció hatásának.

   - Egy sárkány – a lány összeszedte gondolatait, és folytatta: - Sárgásbarna színű, hosszú, hegyes karmai vannak, hosszú farka, tüskés háta. Nagyon ijesztő. Ahogyan néz… Mintha nem is lenne szeme, olyan. De van neki, ez a legborzasztóbb.

   Adolf ismét felemelkedett fekvőhelyéről. Megismételtette a lény leírását, és akaratlanul apjára gondolt. Az asszociációt érdekesnek tartotta, és egyre inkább kezdte azt hinni, ezt az egészet csak álmodja.

   - Ugyan már, biztosan csak rosszat álmodtál – próbálta nyugtatni Jasmine-t – Próbálj meg visszaaludni, meglátod, nemsokára eltűnik a rém.

   - Nem fog – mondta szinte felháborodva a lány – Tényleg itt járkál az a sárkány. Nézd meg a saját szemeddel.

   - Figyelj, engem nem érdekelnek holmi sárkányok meg gyíkok, én mindjárt lelépek erről az átkozott helyről. Azt is elfelejtem, hogy valaha idesodort a szél. Most pedig, kérlek, hadd pihenjek még egy kicsit.

   - Szóval nem hiszel nekem? – dacoskodott Jasmine – Hát így is jó. Majd egyedül elbánok azzal a szörnyeteggel.

   - Jaj, ne csináld már ezt! – nyavalygott Adolf – Várj már egy pillanatot, amíg…

   A lélegzete is elállt a látványtól, ami elétárult, miután felült. Pontosan az ablakuk előtt az a lény dühöngött, amely legvadabb rémálmainak szereplőjévé nőtte ki magát, és apjára gondolva szokott eszébe jutni.

   A szörny megállt, belesett a szobába, felvillantotta hegyes fogait, Jasmine-ékra szegezte semmitmondó tekintetét. Vakítóan fehér szemgolyói mélységes ellenszenvet, hatalmas riadtságot váltottak ki a lányban. Adolf másféle érzelmeket táplált a hatalmas lény iránt. A férfi keze ökölbe rándult, amikor belenézett a nagy ürességbe. Csaknem elragadta magával a hév, ám valami most mégis másként alakult, mint addigi hasonló élményeinek alkalmával. A düh nemsokára elszállt, helyette megmaradt egy egészen más érzés, ami még soha nem kerítette hatalmába. Ott állt mellette Jasmine félelmet sugárzó alakja, a maga tehetetlenségével és törékenységével, a másik szobában pedig Attris kucorgott ijedten, szólongatta őt. Ezek a szavak, ez a pillanat határozta meg új, addig ismeretlen tulajdonságát. Meg akarta védeni a két ártatlan embert, sőt, továbbgondolva, a város sorsát is erősen a szívén viselte. Így jutott arra az elhatározásra, szembeszáll elméjének teremtményével, ha ezzel apját végképp ki is űzi agyából. Mert úgy érezte, ha ez a szörny nincs, ő is eltűnik vele együtt. És csak ezután, amint ezeket végiggondolta, jutott odáig, hogy akár bosszút is állhat e lépésével azon, aki elrontotta az életét. Igen, egyszer úgyis megfizet neki, merengett el, majd ez az elmélkedés újabb és újabb emlékeket idézett fel életének legrosszabb éveiből…

   Kevin Kittenberg mindig is a nemzet ügyét elősegítő, becsületes állampolgárnak titulálta magát. Hangoztatta az összes baráti összejövetelen, persze, poénos jellegűnek próbálta beállítani kijelentését. Senki nem is gondolta, hogy komolyan mondja. Aznap is így volt, egyik fülén a társaságnak be, másikon kiáramlott a szájából ömlő öndicsőítés. Ám akkor érezték, vidámsága nem a megszokott, szívből jövő. Bujkált valami a hangjában, és mindenki számára világossá vált, nincs formában. Poénjain senki sem nevetett, mert nem úgy adta elő őket, hogy csattanjanak. Mivel sorra maradtak el a várt reakciók, a házigazda, az idősebbik Kittenberg, felcsattant, és teljesen más emberként állt a jelenlevők előtt. Kihúzta magát, megköszörülte a torkát, mire mindenki ráfigyelt. A kíváncsiságukat tetézte némi időhúzással, majd végre megszólalt:

   - Kedves egybegyűltek. Tudom, ezt most így kicsit húzós lesz hallani, nem is igazán várom el, hogy valaki megértse, hisz nem lehet. Tudjátok, én… Szóval… Nehéz egyáltalán belekezdeni is. Csak azt szeretném, ha mindenki tisztán látná a helyzetet. Én… - lesütötte a szemét, és várt. Mire felnézett, ismét a régi ember állt mindnyájuk előtt, ugyanaz, akit megismertek. Így folytatta: - Annyit akartam mondani, hogy bárki bármit mond, ti vagytok a legnagyszerűbb emberek, akikkel valaha is találkoztam. Lehet, hogy ezt egyeseknek nehéz feldolgozni, mégis, higgyétek el, ez így van.

   A többiek látszólag elhitték. Mindenki jót derült a szónoklaton. Kevin boldogan ült le, örült, hogy úgy viszonyulnak hozzá, ahogy várta. De vajon valóban így várta-e?... Adolf lehetetlennek tartotta, hogy így legyen. Beleférkőzött elméjébe az a tudat, valami rejtve maradt a vendégek előtt, valami, amit nem mert kimondani az apja.

   A vendégsereg távozása után Adolf elállta apja útját. Kevin a dolgozószobájába szeretett volna gubódzni, de fia megállította.

   - Most pedig el fogod mondani, mi volt ez az iménti eset –szólt az ifjabbik Kittenberg – Addig én egy tapodtat sem teszek, míg meg nem magyarázod.

   - Fiam… Nem ilyen egyszerű ez…

   - Az asztalnál mégis felálltál, és belekezdtél. Szóval, ki vele!

   - Hát legyen – felelte kissé gőgösen az apa – Valóban tudni akarod? Akkor elmondom. Tudod, van ez a fajta életmód, amit most élek. Vendégeket hívogatok, jót mulatunk a barátainkkal, beszélgetünk… érzünk egymás iránt valamit. Pedig, ha tudnák az emberek… Fiam, én nem érzek irántuk semmit. És irántad sem.

   Adolfot áramütésként érte az utolsó mondat. Szeme kikerekedett, úgy nézett apjára, mintha véres inget viselne.

   - Hogy mondod? – kérdezte, félve a választól – Kérlek, ne szórakozz velem. Magyarázd el, hogy értetted.

   - Úgy, hogy ezentúl nem kívánom megosztani veled a lakásom, a vagyonom, sőt, az ételem sem. Kérlek, minél előbb tűnj el az otthonomból!

   - De… miért?

   - Legyen elég annyi, nem te vagy az egyetlen ember az életemben.

   - Aha… - tűnődött Adolf – Tehát semmi érzelem… Ez azt jelenti, a feslett hajlamú nőcskéidre fogod szórni a pénzed? Hát remek. Akkor igazad van, tényleg jobb, ha távozom. Engem többé nem látsz.

   - Így legyen – egyezett bele Kevin – Adok egy hét haladékot…

   - Nem kell – makacskodott Adolf – Holnap utánam küldik a holmimat. Viszlát, apa.

   Békétlen szívvel hagyta ott a házat, melyet annyira szeretett, és gyermekként még azt gondolta, soha nem kerülhet arra sor, hogy elmenjen onnan…

   - Soha nem leszek olyan, mint az apám – mormogta az orra alatt Adolf, még mindig a múlton rágódva.

   - Mit mondtál? – hajolt hozzá közelebb Jasmine, de nem kapott választ. A férfi szinte üveges szemmel állt az ablakban. Nézte a külvilágot, melynek különös varázsából a lány hangja rántotta ki.

   - Csoda történt! Adolf, a sárkány eltűnt!

   - Mi van? – ébredezett a férfi – Úgy érted, nincs többé?

   - Úgy bizony. Az egyik pillanatban még itt volt az ablak alatt, aztán elnyelte a föld. Mondd csak, min merengtél úgy?

   - Erről inkább nem beszélnék. Attris jól van? – váltott témát hirtelen Adolf.

   - Megnézem – felelt Jasmine, azzal a jól ismert „ha nem akarod, ne mondd el” fénnyel a szemében.

   - Most pedig el fogsz menni? – kérdezte Jasmine néhány perc múlva.

   - Nem, még nem hinném – válaszolt Adolf elgondolkozva – Azt hiszem, akad egy kis dolgom az itteni alvilággal.

   - Hogyan? – ámuldozott a lány – Ugye, nem akarod levenni a télikabátod?

   - Sőt! Odamegyek a rétre, ahol azok az idegen lények húzkodják le a népet. Meg kell tudnom, mi folyik odalenn.

   - És ha meghalsz?

   - Akkor abban a tudatban halok meg, hogy megpróbáltam tenni az ellen, ott a föld alatt. A város érdekében…

   - Nem kell ezt tenned.

   - De igen, muszáj.

   Jasmine nemigen értette, miért vág olyan elhivatott képet a férfi. Hiába, nem szokott hozzá ehhez, ott, az engedelmesség városában, ahol senki sem mer ellenszegülni a felsőbb köröknek.

   - Legalább veled mehetek? – reménykedett Jasmine.

   A férfi végignézett rajta, majd megcsóválta a fejét.

   - Neked vigyáznod kell Attris-ra. Nem nőhet fel egyedül.

   - Én is veletek tartok – jelent meg az ajtóban szerényen a fiú – Ha van ott valami más a sötétségen kívül, látnom kell.

   Így történt, hogy végül mindhárman elsétáltak a szántóföldig, ahol egymás után ledobálták a kabátjukat. Kisvártatva meg is jelentek a különös, féregszerű lények. Odakúsztak az ellenállók lábai elé, és megragadták őket. Mindnyájan háton fekve csúsztak a lyuk felé, melynek nyílása oly hívogatón tátongott, nehéz lett volna ellenállni neki. De ekkor már, ha akartak volna, sem vonakodhattak, a szörnyek megállíthatatlanul vonszolták a süllyesztőbe őket.

   Egy csónakba kerültek, ami a sekély vízben épphogy nem feneklett meg. Körös-körül barlangszerű sziklák övezték a vízfolyást. A közelben egy hatalmas kapu hívogatta a látogatókat ezzel a felirattal: „TÉRJ BE, ÉS NINCS VISSZAÚT”. Fél perc telt bele, míg elérték a bejáratot. A hívogató szavaknak megfelelően, az bezárult a hátuk mögött, s egy lakat is kattant a megerősítés érdekében. A hajó tovább csörgedezett. Nemsokára láthatóvá vált számukra az úti cél. Kissé messze, kis pódiumon, fekete íróasztal helyezkedett el, rá két kéz nehezedett, és egy fej, amely a félve odaosonó, öltönyös, nyakkendős férfi súgásának hatására felemelkedett.

   A csónak ringott a kis patakon, egyre közelebb érve a homályos, ám méterről méterre tisztuló alakhoz. Adolf felhúzta szemöldökét, és elcsodálkozott. Nagyon ismerősnek tetszett számára a férfi, aki szemmel láthatóan várta már az érkezőket. Amint a vízfolyás végéhez érkeztek, rögtön felismerte apját. Ő nehezedett könyökének teljes súlyával az asztalra. Az új jövevények kiszálltak a csónakból. Jasmine és Attris nem értették, Adolf miért indul meg oly nagy hévvel a férfi felé. Kíváncsian várták, mihez kezd majd egymással a két rivalizáló.

   Kevin semleges pillantással mérte végig rég elfeledett fiát. Szája nem remegett meg, mint érzelmekkel megáldott embernél normális lett volna. Ehelyett szétnyíltak ajkai, s közönnyel teli szavak áradtak ki a vékony résen.

   - Szervusz, fiam. Látom, az első próbát sikeresen kiálltad. Ezért hozattalak ide. Félretetted a félelmeidet, és az ismeretlent leküzdve, eléálltál a veszedelemnek, csak azért, hogy a városnak jó legyen. Célodat viszont nem fogod elérni teljesen. Ugyanis én nem fogom befejezni a műveletemet.

   - A műveletedet? – csattant fel Adolf – Miféle ördögi műveletet végzel itt? Ráerőlteted a népre a télikabátot, megkettőzöd innen lentről a gravitációt, és aki nem bírja már elviselni a meleg és a nehéz járás kettősét, levonszolod ide, rabszolgamunkára kényszeríted őket, és aki nem állja meg a helyét, megöleted? Így gondoltad?

   - Pontosan – felelte hidegen Kevin – Az erősebbek életben maradnak, a gyengék elhullanak. Ti viszont megtettétek, amit eddig senki sem. Szembenéztetek a sötét ismeretlennel.

   - Rendben van. Ismerlek téged, te szemét! Mondd, mit akarsz a te kis „műveleted” befejezéséért cserébe?

   - Nem én vagyok az, aki vár ezért cserébe valamit. Te vagy elkötelezve saját magad által. Én csak egy nagy erejű detonátort adok a kezedbe. Csak ezt a kis pöcköt kell elmozdítanod, és ez az egész itt a föld alatt, megsemmisül. Igaz, mi mindnyájan meghalunk, de a várost nem feszélyezi többé a kegyetlenség. Ez a te döntésed. A szerkezet itt áll az asztalomon.

   Adolf ránézett Jasmine-ra és Attris-ra. Mindketten rettegve nézték, mi történik. Adolf szívét sajnálat töltötte el a két, számára kedves lélek iránt. Másrészről emlékeiben élt annak a reményvesztett fiatalembernek a sorsa, aki érkezése napján adta fel, és ledobva magáról a télikabátot, önként vetette magát az idegenek karjaiba. Tudta, ha nem teszi meg, amit apja kér tőle, még több ilyen ember veszti el végérvényesen a szabadságát, és lesz rabszolgává. Most Jasmine arcán megcsillant egyfajta helyeslő fény. Ugyanakkor büszkeség is megjelent ábrázatán, még jobban megerősítve Adolf elhatározását. A férfi nem vesződött a búcsúzkodással. Egyszerűen nem bírta volna ki, ha tovább húzzák a dolgot. Karnyújtásnyira megközelítette a szerkezetet, és felrántotta a pöcköt, még egy utolsó, gyűlölettel teli pillantást vetve a hitetlenül pislogó apjára. A fehér fény vakítóan söpört végig a víz folyásával ellentétes irányba terjedve, és a földalatti barlangrendszer további létezése homályba burkolózott…  

   - Uram, ébredjen – hallatszott egy selymes férfihang a rét közepén. Egy mozdulatlan alakot rángatott a tulajdonosa, aki nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és ránézett.

   - Ki maga? – kérdezte meglepetten, iménti álomszerű helyszíneit, szereplőit keresve.

   - John vagyok, a közeli farm tulajdonosa. De magának nem kéne itt lennie, a puszta közepén. Biztos, hogy tudja, merre jár?  

   Adolf Kittenberg bőszen kutatott emlékeiben, végül eszébe jutott a félbeszakadt utazás, a két izomkolosszus, és a lankás domboldal. Utána már nem rémlett semmi. Habozva ennyit mondott: – Fogalmam sincs, mi történt. A vonat…

   - Igen, van egy vasúti sín itt nem messze, a domb tetején. De a megálló eléggé messze van. Ha gondolja, elvihetem odáig – ajánlotta John, láthatóan igyekezve rövidre venni a dolgot.

   - Ó, nagyon hálás lennék – fogadta el az ajánlatot Adolf, majd elindult a férfi nyomában. Álomnak gondolta az eseményeket. Úgy vélte, talán fel sem szállt a vonatra. Talán csak egy könnyű kis sétára indult délután, és ott találkozott a két fickóval. Ezért is furcsán hatott lábán a meleg bakancs. Hisz tavasz volt, hét ágra sütött a nap…  Rövid ideig elgondolkozott, majd legyintett egyet, aztán előkotorta zsebéből a kábítószeres zacskót. Nézegette, forgatta, végül a semmi közepén elhajította, amilyen messzire csak erejéből futotta.

                         Vége