Most végre megmutathatja annak a felfuvalkodott hólyagnak, ki is ő valójában. Nem haza fog menni, kizárt, hogy így legyen. Először nem. Mielőtt otthona békés zugába húzódna, el kell egy kicsit beszélgetnie a férfival, aki tönkretette őt. Csak ne lenne az apja, sokkal nyugodtabb színben tűnne fel az egész. Akkor nem sajnálná, addig püfölné, míg csak egy halvány jele is mutatkozik az életnek benne. De neki köszönheti nyomorulttá vált életét, még ha annak teljes feje tetejére állítását is okozta. Mégis, egy kis beszélgetés sohasem árt.

   Adolf Kittenberg ilyen és effajta gondolatokkal gyötörte magas szellemi képességeit, miközben a Liverpool felé zakatoló vonaton ült. A vas gépies súrlódásának hangjától most szétvetette az ideg. Jobban belegondolva, nem is igen talált olyan dolgot jelenlegi környezetében, ami ne kezdte volna ki. Az állandó lótás-futás egyik városból a másikba, a munkahelyétől az otthonáig, máskor nem befolyásolta kedélyét, most azonban a legkisebb kellemetlenségre is ugrott. Még szerencse, hogy a vonaton dolgát végző kiszolgálófiú, aki a különböző cukrokat, csokoládékat, néhány rágcsálnivalót, és egyéb fogyasztási cikkeket tologatott maga előtt, idejében vette az adást, és másodszorra nem kérdezte meg Adolftól: „biztos nem kér semmit?”. El sem tudta képzelni, mit úszott meg hallgatásával. Adolf egyedül ült a fülkében, amely tény jelentősen befolyásolta fantáziáját. Elképzelte, hogyan húzza végig a kést szépen lassan, centiről centire az idegesítő mitugrász nyakán, majd a vér csorgását figyelve szépen lassan, egyenként vágja le a végtagjait, kezdve az ujjainál. Utána kihajítaná az ablakon, vagy megetetné azzal a mocskos apjával, aki ezekben a percekben minden bizonnyal jót röhög a markába fia szerencsétlenségén.

   Persze, gondolta Adolf, neki könnyű. Nem nyomasztják anyagi terhek, nem kell attól rettegnie, mikor tör rá az adóhatóság, éli világát a hozzá képest feleolyan idős, feslett erkölcsű lánykákkal, akik kizárólag a vagyonára hajtanak, ám, ami még ennél is rosszabb, hogy az ő teljes beleegyezésével teszik mindezt. És ahelyett, hogy tagadnák, még jót szórakoznak is a dolgon, még egymás között is. A lányok mindannyian jó barátnők - együtt járnak kozmetikushoz -, így aztán mindent kitárgyalnak. Legfőbb mondanivalójuk általában a pénz imádata, és az, hogyan fejték meg éppen a milliomos pasijukat, aki bármit megad nekik, nem törődve a viszonzás hiányával. Sőt, minél többet követelnek, annál szívesebben teljesíti minden óhajukat.

   Adolf undorodva gondolt apjára. Számára talán nem is emberként jelent meg, inkább valamiféle szörnyszülöttként. Furcsa képek tárultak lelki szemei elé, ha őt idézte fel. Érdekes, szinte földöntúli lény meredt ilyenkor rá. Vastag, sárgásbarna lábai végéből éktelenül nagy karmok álltak ki. Hátát tüskék borították, melyek végigértek hosszú, súlyos farkán. De legijesztőbb a két szeme volt. A leginkább attól a furcsaságtól riadt meg, és gondolt kevesebbet apjára, hogy a szörny tekintete üresen vetődött rá. Mintha nem lenne mondanivalója, nem lenne dühös, de még csak nem is érzett semmit az égvilágon. Csak létezett, azt is feleslegesen.

   A vonat gyorsabban száguldott, mint eddig bármikor. Soha olyan sebességgel Adolf még nem közlekedett. Élvezte az életében ritkán adódó alkalmat, szabadnak érezte magát. A következő pillanatban ismét beárnyékolta elméjét egy megszokott rossz élmény: az édesapja. Megint ott csörtetett a fejében, minden mást kiszorítva, az ocsmány szörny képében. Úgy felizgatta Adolfot a látomás, nem tudott mit kezdeni magával, késztetést érzett a szabadság néminemű visszaszerzésére. Előkotort egy apró zacskót, mely félig volt töltve egyfajta fehér porral. Szétnyitotta a zacskó száját, és két ujjával csippentett az anyagból. Mély szippantással a szervezetébe juttatta, majd kielégülten hátradőlt a bőrrel fedett ülésen, és fellélegzett. Nemsokára egy csapat gyerek sétált el a kabin előtt, mind a négy kíváncsian meredt a „bácsira”, és arra a bizonyos „gyógyszerre” a kezében. Adolf nem tette el, nem érdekelte, ki látja, és milyen hatással lesz rá későbbi életében. Egyáltalán nem érdekelte az sem, mi lesz később. Az neki már nem számít. Csak a kábítószer és ő… Több nem is kell a boldoguláshoz.

   Ó, de hiszen már képzelődik is! Miért akar mindenáron bejutni két meglett ember az ő fülkéjébe, amikor szinte üres az egész vonat? Vagy valóság lenne? Az nem lehet!

   Tépelődött, de nem tudott magyarázatot adni a történtekre. A vonat valóban teljesen üres volt, ahogy ilyenkor szokott, tehát bőven kínálkozott ülőhely a kabinokban. A két férfi mégis elhúzta az ajtaját, és belépett. Adolf továbbra is képzelgésnek vélte az eseményeket, ezért nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget. Akkor kezdett el félni, amikor a vastag izomkötegekkel megáldott emberek megragadták és ráncigálni kezdték karjánál fogva. Az incidens már egészen valóságosnak tetszett, többé nem volt kétsége afelől, hús-vér izomkolosszusok cipelik ki a kabinból. Azon kezdett morfondírozni, a szabadulás gondolata helyett, mi a fenéért viszik ki, és miért olyan erőszakosan. Végigkísérte elméletben az egész napját, már amennyire a drog hatására romlott agya engedte. Nem talált a zavaros képek közt semmi olyat, amiért durva bánásmódot érdemelne. A fickók kivonszolták a vonat ajtajáig, és mikor egy lankás domboldalra ért a szerelvény, legurították Adolfot.

   - Hé, ember! – szólította meg egy tízéves körüli gyermek a mozdulatlanul heverő férfit – Jól vagy? Ébredj, hallod? Még bajod eshet itt a szántó közepén. Főleg ilyen későn este, amikor előjönnek a férgek. Kelj fel, különben vége az életednek.

   Adolf hirtelen kinyitotta a szemét. A fiú hátrahőkölt, annyira váratlanul érte a férfi megmozdulása. Ijedtségének ellenére mellette maradt, meg sem fordult a fejében, hogy elmenjen. Nézte a furcsa idegent, összeszűkült szemekkel.

   Adolf próbált feltápászkodni, de első nekilendülésével kudarcot vallott. Nehezen bírta egyáltalán felemelni is a fejét, nemhogy felkeljen. Másodszorra, mikor lendületet vett, nagy erőfeszítést téve végre siker koronázta kísérletét. Először felült, majd térdre ereszkedve tovább hajtotta magát, mígnem talpra tudott állni. Ekkor vette csak észre a vele farkasszemet néző kissrácot. Szőke kisgyermek volt, égkék szemeiben ott fénylett valami, amit Adolf nem tudott megmagyarázni. Ruházatát sem igazából értette. Minek kell télikabát egy derűs őszi napon? És egyáltalán… Mi ez a meleg bakancs a lábán?

   Legnagyobb meglepetésére a fiú ugyanolyan csodálkozva szemlélte őt, mint fordítva. A kínos csendet a fiatalabb törte meg:

   - Miért nézel ennyire bambán? Nem láttál még fehér embert?

   Furcsán ömlöttek az udvariatlan szavak a békésnek látszó gyermek szájából. Azt sem igazán értette Adolf, miért tegeződik vele az ismeretlen fiú. Nem háborodott fel ezeken, egész nyugodtan kezdett faggatózni:

   - Mi a neved, fiú?

   - Attris.

   - Á, szóval Attris… Értem… Az enyém Adolf. Azt hiszem, elkelne egy kis magyarázat. Elsősorban, ki adta rád ezt a nagykabátot, ilyen jó időben?

   - Ja, hogy ezt? – nézett megvetőn a kabátra Attris – Senki nem adta rám. Nagy vagyok már ahhoz, hogy egyedül öltözzek.

   - Ezt értem. De miért vetted fel, amikor erősen süt a nap?

   - Mert csak így élhetem túl… - felelte a fiú, majd lesütötte a szemét.

   - Hogy mondod? Mit élhetsz túl így? Nem igazán értem.

   - Nálunk mindenki ezt hordja, függetlenül attól, milyen évszak van. Mert amikor eljönnek… Tudod, itt sokszor felbukkantak már érdekes lények. Illetve, azt hiszem, látták őket sokan. Én még például nem. Az biztos, hogy az idegenek ebben a ruhában még nem vittek el senkit.

   - Idegenek? – vitte fel kérdőn a hangsúlyt Adolf – Miféle idegenek vennének rá egy népet arra, hogy így járjanak?

   - Akik lehúzzák az életre méltatlan embereket a föld alá.

   - Hogy mit csinálnak? Na jó, most azonnal mondd el… Szóval, hogy… - Adolf kezdte furcsán venni a levegőt. Nehezen lélegzett, könnyeztek a szemei az erőlködéstől. Lábait olyan nehéznek érezte, mintha ólomsúly lenne rájuk kötve. Könyörögve esdekelt a fiú előtt: - Kérlek, Attris! Segíts! Nem kapok levegőt, és azt hiszem, menni sem bírok. Mi történik velem?!

   Attris közelebb húzódott, és karon ragadta a férfit.

   A következő pillanatban egy fiatal, talán huszonöt éves férfi futott el mellettük. Télikabátját lehántotta magáról, és eszeveszetten futott a szántóföld közepe felé. Egyenesen egy mélyedésbe szaladt, ahol már várta egy féreg. Amint megállt a szakadék előtt, a lény megragadta a lábát, és magával rántotta az ismeretlenbe.

   - Kérlek, próbálj meg futni. Ha ezek megérzik, hogy gyenge vagy, beszippantanak. Az Isten szerelmére, nem lehetsz ilyen féreg!

   Adolfot ismét szíven ütötte negatív minősítése. Visszatért arra az álláspontjára, bizonyára az egészet csak képzeli. A talaj azonban a következő pillanatban megnyílt alatta, és kis híja volt, hogy nem sikerült megkaparintania az üreg mélyéről kikandikáló lénynek. Ezután már nem vette poénosra a figurát, teljes erejéből futott. Körülbelül száz méter rohanás után a fiú megállt. Adolf követte a példáját, sőt, rátett egy lapáttal, félájultan összeesett.

   - Hát sikerült – jelentette ki győzelmesen Attris – Itt vagyunk. Bemutatom neked Kromon városát.

   A férfi kábán elnézett a mutatott irányba, miközben lassan sikeresen feltápászkodott. Úgy fél kilométerre valóban állt néhány épület, ránézésre teljesen olyanok, mint más nagyvárosokban. Valami különleges, megfoghatatlan érzés mégis szétáradt lelkében. Mintha várna rá valami, amit eddig még nem tapasztalt. (Vagy már megint képzelődik?)

   - Az első dolgod az lesz, hogy kölcsönkérsz egy kabátot – törte meg a csodálatos pillanatot Attris.

   - Én aztán fel nem veszek ilyen időben télikabátot – felelte nagyokat fújtatva Adolf – Elég meleg van, és ez… - furcsán nézett a földre. Nem volt benne semmi különös, mégis, az az érzése támadt, valami nem stimmel. Rákérdezett: - Miért fáradtam el ennyire ezen a rövid távon?

   - Fogalmam sincs. Talán mert gyenge vagy. Már több, mint száz éve ilyen ez az átkozott bolygó. A gravitáció megtöbbszöröződött. De az emberiség, úgy látszik, mostanra hozzászokott.

   - Aha… De… - habogott Adolf. Nagy nehézségek árán sikerült csak összeszednie gondolatait: - Hogyan élnek itt emberek?

   - Nehezen. De van egy gyógyszer, ami erősíti a szervezetet, elviselhetőbbé teszi a gyengék számára az életet - mosoly jelent meg Attris szája szegletén, melyet csak Adolf tudott elrontani. Otrombán megkérdezte: - Milyen száz év? Én miért nem hallottam soha a többszörös gravitációhatásról?

   - Nem tudom – válaszolta komoran Attris – Azt hittem, ez természetes. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki idejön Kromonba, és megkérdőjelezi a természet működését.

   - De, ugye, 2007-et írunk? – tette fel gyáván a kérdést Adolf.

   - Igen, tudtommal – felelt Attris, Adolf legnagyobb örömére. Legalább időben megfelel a valóságnak…

   A városhatárt átlépve tucatnyi kíváncsiskodó szempár fürkészte Adolfot. Úgy néztek rá, mintha legalábbis a Marsról érkezett volna. Egy idősebb bácsi lépett oda hozzájuk, és kérdőre vonta Attris-t.

   - Mit jelentsen ez, te gyerek? Hát nem tanítottak meg téged, hogy ne hozz ide idegeneket? Különösen, ha az illető nem visel kabátot.

   - Jaj, tata! Ne csinálja már ezt! Ő egy másik városból jött, ahol bizonyára nem ismerik ezt a szokást.

   - Ez nem egy szokás. Így lehet csak élni. Hamarosan eljönnek ismét, és elviszik ezt az embert. Tudod, hogy nem szeretik, ha ilyennel szóba állunk.

   - Azért szerintem meg kellene kérdezni, mi járatban van itt – állt Adolf mellé egy csinos hölgy. Koromfekete haját kiengedve hordta, és fényéből ítélve ápolta is rendszeresen. Csak az a fránya télikabát nem illett rá…

   - Ne szólj bele, te ribanc! – ordított rá az öreg, majd megigazította a dzsekijét. Peckesen kihúzta magát, és így szólt: - Kikérem magamnak, hogy egy ilyen fránya nőszemély kioktasson engem. Hová lett manapság a tisztelet! Áh… - köpött egyet a földre, pontosan a nő lába elé.

   Adolf most vesztette el a tűréshatárát. Odaugrott – amennyire a gravitáció engedte a szökkenést – az aggastyán elé, és ráripakodott:

   - Hogy képzeli, hogy ilyen hangnemben beszél egy nővel? Nem tanult sehol illemet?  Ismerem a maga fajtáját… - elfintorodott – Pont olyan, mint az apám.

   Az öregember sarkon fordult, dühösen mormogott valamit az orra alatt, majd elsétált. Példáját az összes többi ember követte, csak a lány és Attris maradtak Adolf társaságában.

   - Jöjjön – szólt a lány – Majd én kerítek magának egy kabátot. Szomorú lennék, ha egy ilyen derék embert elhurcolnának.

   - Mi történik azokkal az emberekkel? – kérdezte Adolf úton a lány otthona felé – Úgy értem, akiket lehúz az a… micsoda…

   - Ezt nem tudhatjuk – kapta meg a választ – De az az igazság, nem is nagyon érdekel minket. El vagyunk mi foglalva eléggé…

   - Mit csinálnak itt? – kérdezte meghökkenve Adolf – Fizikai munkát lehetetlen végezni ilyen viszonyok közt.

   - Elektromos áramot termelünk. Nem annyira megterhelő, és jut idő a pihenésre is.

   - Na és étel dolgában hogy állnak?

   - Azt is mi termeljük. Azért termeljük az áramot, hogy ételt állíthassunk elő a gépekkel, és lényegében a háztartások energiáját is mi állítjuk elő.

   - Tehát lényegében azért dolgoznak, hogy ehessenek?

   - Ez így van… - mondta elgondolkozva a lány – De nem számít. Ez a sorsunk.

   Adolf sajnálkozva nézte mindkettejüket. A fiatal nő és a gyermek, mindketten kiszolgáltatottan álltak előtte. Nem ismerik az élet szebbik felét, a szórakozást, a kirándulásokat, a filmeket, zenét, hiszen nincs idejük és bizonyára kedvük sem a szabadidő aktív eltöltéséhez. Szó nélkül battyogtak tovább, míg végre elérték a házat. Ugyanolyan panelház volt, mint amit Adolf már ismert, semmi különbséget nem fedezett fel a felépítésében. Belülről viszont kisebb volt, mint amekkorát valaha is látott. Két szoba tartozott a lakáshoz, egy apró konyha és fürdőszoba, amelyet az illemhellyel építettek össze. Ide be is kellett térnie, az első adandó alkalommal. De még mielőtt elfoglalta volna a wc-kagylót, ráparancsolt a lány: - Ezt vedd fel! – és átnyújtott egy sötétkék télikabátot, meg egy pár meleg, télre szánt barna bőrbakancsot. Adolf szót fogadott, így végre elvégezhette dolgát.

   - Szóval, ti együtt laktok? – kérdezte Adolf, miután visszatért. Ezzel Attris-ra utalt, aki velük együtt bement a lakásba.

   - Igen, ő a kisöcsém – felelt a lány – Ja, és engem Jasmine-nak hívnak. Mielőtt még elfelejtenék bemutatkozni.

   - Adolf vagyok – pótolta hiányosságát a férfi is – És, mielőtt még megkérdezné, nem okkal jöttem ide. Semmiféle cél nem vezérelt. Egyszerűen megragadtak és kilöktek a vonatból, ami Liverpool felé tartott. Bár, ahogy első benyomásom súgja, nemigen járhatnak ide önszántukból turisták. Vagy talán tévedek?

   - Jól látja, uram. Nem keresik ezt a helyet, csak, mint maga, idetévednek véletlenül. Így népesedhettünk be.

   - Hogy? – húzta fel a szemöldökét Adolf – Az idetévedt kirándulók nem akarnak távozni innen? Ez abszurdum.

   - Pedig így van. Nem hinné el, mennyire nagy hatással van a légkör az emberi elmére.

   - Hát, nem tudom, mi ejtette rabul azokat az embereket, mindenesetre, én holnap továbbállok. ÖÖÖ… ha szabad itt megszállnom.

   - Ha nem bánja, hogy télikabátban kell aludnia – mosolyodott el bájosan Jasmine.

   - Ó, semmi akadálya – viszonozta a barátságos tekintetet Adolf – Viszont egyvalamire megkérném. Ha nem bánja, tegeződhetnénk.

   A háttérben Attris halk, alig hallható nevetésben tört ki. A felnőttek összerezzentek, és mindketten szigorúan néztek a télikabátban kissé ostobán kinéző gyerekre, aki a néma parancs észrevételével átsomfordált a másik szobába, és aludni tért. Jasmine és Adolf pár percig még nézték egymást, majd a lány életében immár sokadszor, a férfi pedig első ízben télikabátban hajtották álomra fejüket.