Utálta a közhelyeket. Mintha az egész eddigi 23 éve arról szólt volna, hogy megpróbálta elkerülni, hogy közhelyes legyen. Már ott tartott, hogy a közhelyességtől való félelmet is közhelynek érezte. Most, ahogy ott ült begörnyedve, mert az utóbbi időben csak begörnyedve tudott ülni és járni, arra gondolt ismét, hogy a feje szétrobban a sok millió közhelytől.

Hónapok óta úgy érzem, mintha egy nagyon hosszú, sokat izzadós rémálom lenne az életem – futott át az agyán, aztán rögtön arra gondolt, hogy ez a hasonlat is nyomorultul közhelyes. Mindegy. Gondolta. Attól még igaz. És az is igaz, hogy nem találja a helyét az „életben” – bármit is jelentsen ez. Két évvel ezelőtt még azt gondolta, hogy van benne valami különleges. Persze azt a valamit konkrétan nem tudta megfogalmazni, de jóleső érzéssel mindig arra gondolt, hogy ott van az a valami. És ez a valami előbb vagy utóbb, de inkább előbb, felszínre tör és sikert hoz magával. Siker. Így leírva volt belevésődve a tudatába. Semmi konkrétum, csak ez az öt betű. Most viszont kicsinek érezte magát. Mindig is imádta sajnálni magát, de most még erre is rátett egy lapáttal. Közben kiment és ívott egy keveset a csapból. Az árnyékát látta, egy görbe, vékony árnyékot. Aztán a tükörbe nézett. Először egy kis piszkon akadt meg a szeme. Ez a piszok én vagyok – futott át az agyán. Utána pedig cinikusan megdicsérte magát, hogy ismét sikerült egy kicsit sajnálkoznia. Majd meglátta az arcát a tükörben. Vérmes szem, beesett arc, kis szakáll. Már megszokta.

Visszament a szobába. Lekapcsolta a villanyt, arcát csak a laptop fénye világította meg. Eszébe jutott, hogy éhes, aztán, hogy milyen jó lenne meghalni. Egyre többször futott át az agyán a halál gondolata. Ez a gondolat egyszerű volt, nem váltott ki belőle különösebb érzelmet, mintha csak az futott volna át az agyán, hogy holnap játszik a Barca, és már milyen rég nem szurkolt egy jót. Aztán elindított egy Breaking Bad részt, amit már látott háromszor, de háttérzajnak tökéletesnek tűnt.

Kinyitotta a szemét, gyorsan a telefonja után nyúlt. A fényes képernyőt hunyorogva figyelte. Fél három. Még négy óra. Négy órán keresztül biztonságban vagyok – mormolta. A barátnője mellette aludt, érezte, hogy ez az az „olyan jót aludtam” alvás. Aztán visszafordult és betakarta a fejét. Mostanában mindig betakarta mielőtt elaludt volna. Úgy érezte, hogy így jobban bezárkózhat a világába. Már csak három óra és ötvenhét perc, aztán reggel. A kora reggelektől félt a leginkább. Rossz volt kikelni, rossz volt nem tudni, hogy aznap épp mi fog történni.

Keserű ízt érzett a szájában. A nap már besütött az ablakon, ő pedig azt kívánta, hogy a következő perc bárcsak két napig tartana. Nem tartott. Ma sem. Ahogy a tegnap sem. Felkelt, persze a papucsa keresése közben belerúgott az ágyba. Aztán kiment és fogat mosott. Péntek. Normális esetben a hét egyik legjobb napja, a mai viszont nagyon húzós lesz. A munkahelyén egy francos találkozó lesz, ahol az egymást amúgy gyűlölő emberek fognak jópofizni – neki is ezt kell majd tennie. Ezt is fogja.

Útközben eszébe jutott, hogy talán érdemes lenne egy autó elé vetnie magát, de aztán inkább vett egy kiflit. Csak az kattogott a fejében, hogy kurva hosszú lesz a mai nap, közben pedig tömte magába a kiflit – nem kívánta, de „muszáj” ennie, a szülei így is folyamatosan piszkálták, hogy túl sovány. Igazuk volt. Mintha valaki a nevén szólította volna. Jobbra nézett, de semmi – miért is szólítaná valaki. Ő sem szólítaná magát.

Beért a munkahelyére. Mosolygott…