Az 1980-as években, sűrű homály fedte lehet e otthon aranyat tartani, vagy nem. De ha lehet is, akkor mennyit? Mert az otthon dugdosott dollárokra vonatkozó eljárást azt ismertük: miszerint tilos, és büntetendő! De hogy az aranyra is vonatkozott ez, azt nem lehetett tudni. Megkérdezni meg pláne nem lehetett, mert az már gyanús lett volna, hogy mért kérdezed. De a kollégám kocsira gyűjtött. Nagyon kellett neki a pénz, behozott hát a munkahelyre két arany tallért. Szájtátva bámultuk mindannyian. Kérdeztük honnan van, és végighallgattunk legalább három négyféle variációt, hogyan is került hozzá a csillogó régi pénz. Kínálta nekem, hogy vegyem meg. Mert azt azért lehetett tudni rólam, hogy szeretem az aranyat. Az nem büntetendő. Még csak nem is szégyenletes. Szóval nézem az érméket, és szépnek találtam ugyan, de nem volt egy viselhető ékszer. Nem lehetett sem a nyakamba akasztani, sem az ujjamra húzni. Ahhoz meg még nem voltam elég öreg, hogy a kis vagyonomat aranyba fektessem. Úgy hogy húzódoztam egy kicsit. De annyira rábeszélt, hogy végül is kötélnek álltam. Megvettem. Nem lehet azt mondani hogy drágán de nem is nagyon olcsón. Mondjuk hogy mindketten meg voltunk elégedve. Telt múlt az idő, és egyszer csak én találtam magam abban a helyzetben, hogy mindenféleképpen elő kellett állnom egy nagyobb összeggel. Kicsit problémásnak tűnt a dolog, és hirtelen más nem jutott eszembe csak az, hogy eladom a két aranypénzt. Tudtam hogy a Nemzeti Bankba kell bevinni, mert ott azonnal kifizetik ha megveszik. Igen! De mi lesz ha megkérdezik hogy hogyan került hozzám? Egész éjszaka különböző meséket találtam ki, szóval alig aludtam valamicskét, de reggel mégis nagy bátran felöltöztettem szépen az öt éves fiamat, akit avval a hátsó szándékkel vittem magammal, hogy ha mégis letartóztatnának, akkor biztosan meg engedik hogy legalább a gyereket hazavigyem, és így majd tudok hírt hagyni magamról. Nagy izgalommal indultunk a Nemzeti Bankba. A hatalmas kapuban útbaigazítottak, anélkül hogy kérdeztek volna valamit, és máris fent voltunk a harmadik emeleten. Benyújtottam a kis ablakon a két darab aranypénzt és mondtam hogy el szeretném adni. Vártam hogy majd elkérik az igazolványomat, és megkérdezik hogyan jutottam ehhez? De semmi nem történt. Az ügyintéző nő felállt a kezében a két pénzdarabbal, és egy másik íróasztalnál komoly papírhalmaz előtt ülő kollégához ment. Rövid tanácskozás, miközben a nő láthatóan felém intett. Abban a pillanatban azt hittem, most előugrik két rendőr az ajtó mögül, és engem elvezetnek! És a gyerek? Még jó hogy magammal hoztam! De az ajtó mögül nem ugrott elő senki, hanem a nő a két darab arannyal visszajött, és a következőt mondta:

-Legyen szíves menjen át a Nemzeti Múzeumba. Ott az épület hátsó oldalán vannak irodák, ahonnan bevizsgálás után adnak egy igazolást, hogy a két régi veretű pénz valódi. És már vissza is adta őket a kezembe. Fogtam a gyereket, és lendületesen átmentünk az említett helyre. Ahol elővettek egy nagy fiókos vörös bársony dobozt, és az egyik fiókjában megtaláltak egy pár hasonló érmét mint amilyent én vittem. Nem tartott sokáig, és az igazolás amit kértek a bankban máris a kezemben volt. Gyors rövid taxi út, és mint egy régi ismerős fent voltunk a harmadikon. Már nem volt annyira kimért és idegen a kis ügyintézőnő, és amikor ismét a kezébe tettem az eredetiséget igazoló papírt a pénzekkel együtt. Kérte hogy foglaljunk helyet, Ő pedig mindjárt intézkedik. Várakozás teljesen ültünk le, és vártunk. Pedig én már nagyon kíváncsi voltam mennyit kínálnak majd érte. Mert a múzeumban hiába kérdeztem: mennyit ér? Az ottani szakértő csak annyit mondott, hogy nem tudja pontosan a napi árat, de ha keveslem majd az ajánlatot, hát ne hagyjam ott. Marha jó! Gondoltam magamban. De nekem kell a pénz! Még ma! Szóval csendben ültünk a fiammal és néztük mi történik az ablakon túl. Ott közben bejött az irodába három komoly öltönyös úr, és elővettek egy akkora nagy könyvet, mint az asztal és amikor kinyitották lehetett a borítón látni: Nemzetközi Éremkatalógus. Amíg ők lapozgatták a nagy könyvet én magamban, magammal alkudozni kezdtem: csak adnak érte annyit mint amennyiért vettem? Na jó adjanak egy kicsit kevesebbet. Bent még mindig tárgyaltak. -Na jó akkor is elfogadom ha a felét adják a vételárnak. Igaz hogy nem járok jól, de a fizetnivaló nem várhat! Olyan hosszúnak tűntek a percek. Végre a könyv becsukódott és a nő közeledett felénk. Felálltam és az ablakhoz léptem olyan lesz ami lesz érzéssel a gyomromban.
-Átvesszük az érméket -mondta a nő- ha megfelel Önnek az ajánlatunk. Ami:- amikor kimondta alig akartam hinni a fülemnek - mert pontosan az ötszöröse volt annak amit én fizettem érte. Csak úgy repültünk haza a boldogságtól.
Aztán másnap megkérdeztem a kollégámat:- nincs még eladó Körmöci aranyforintod?