Ahol téged egyszer vendégül látnak, nem mész el egy könnyen, körüljárod a távoli rokonokat is.

Mindig csak egy pillanat, míg gondolkodunk rajtad, amíg meg nem látogatsz, nem hívod valamelyik ismerősünket, családtagunkat. Pedig körülveszel minket, mindig itt vagy a közelben.

A halál. Félelmetes de varázslatos szó, minek hallatán mindenki megborzong elmereng. Ábrázoltak százféleképpen, hol magányos kedves öregúr, hol félelmetes, hálót szövögető kegyetlen gyilkos. De ki vagy te? Milyen terved van velem?

Ismét sokat álmodok, nincs miért mondjam tudod jól, hisz  biztos te küldöd az álmaimat. De mit akarsz üzenni? Miért jó nekem, ha megálmodom a főnököm anyósának halálát, a kutyájának halálát, egy távoli ismerős szörnyű balesetét? Egy fiatal fiú összetört szívét.

A nénike halálát megértem, hisz nagy beteg volt szegény és nagyon sokat szenvedett, elfogadom azt a tényt, amit mondani szoktak, jobb neki így. Hallottam a betegségéről, és talán azért álmodtam azt, hogy meggyógyul. De szerintem te is tudod, többet tudsz az álmaimról mind én, hogy amit megálmodok az ellenkezője történik.

Aztán eljött hozzám éjjel a kutya, együtt szaladtunk a réten, másnap elvitte egy gyors betegség. Remélem könyörületes vagy az állatokkal, és egy szép helyre viszed őket, ahol sokkal jobban bánnak velük, ahogyan mi tettük. Ők tényleg megérdemlik. Olyan eleven, aranyos kutya volt, már a nyelvem hegyén van, hogy feltegyem a kérdést, amire sosincs válasz igazán: Miért?

Egy ünnepi vacsorát álmodtam, hol egy kedves asszonyka szolgált fel, kedves nő volt, sokan szerették, felnőtt gyerekei most is csüngtek szeretetén. Mikor elszakadtam a nyugodt álomképtől, rettegve gondoltam édesanyámra. Félelmem elhatalmasodott, mikor nem hallottam semmi halálhírről a faluban. Már úgy éreztem nem bírom tovább a szörnyű várakozást, mikor jött a szomorú hír. Egy ismerősöm édesanyja, meghalt. Pontosítva szörnyethalt, elgázolták a rendőrök. A rend őrei, kik zabolátlanná válta. Nincs bünös, nincs ítélkezés, csak a te főnöködnél az én Atyámnál. Egy rossz lépés, a gázpedál mámora és nemcsak saját családunk sirat minket, hanem más családok is tönkre mennek miattunk. Milyen boldog lehetet a család a baleset előtt, az évek óta várt unoka úton volt, a rengeteg ima meghallgatásra talált. Mekkora tragédia, és én mégis némi megkönnyebbülést éreztem, nem az én édesanyám.

Milyen kegyetlen játék a tied, valaki eltávozik az élők sorából és hiába fáj, hiába sajnáljuk, mégis egy kicsit megkönnyebbülünk, hogy nem a számunkra legkedvesebbeket vesztettük el.

Talán ilyen volt a háborúban is, talán ugyanezt a lelkiismeret furdalást érezték azok az emberek is. De nem tehetek róla, én nem akartam előre megálmodni, sejtelmek közt vergődni.

Aztán az a fiú, kortársam, talán még évfolyamtársam is volt. Álmomban egy idegen sráccal menekültem a halál elől, igen tőled. Remélem tetszett a grafikád, információ hiány miatt csak erre volt képes az agyam. Másnap ismét kiderült, hogy ő nem menekült előled, önként a karjaidba repült. Nem ismerem őt, az hogy elment csupán sajnálatot vált ki belőlem, de felszaggatta a régi sebeket. Én is menekültem az álmomban, de mi tudjuk, hogy voltak idők, néha még most is vannak, de elnyomva mélyen, mikor én is ölelni akartalak téged. Vágytam az elmúlás csókjára, egy más világba. Talán ezért akarod megmutatni előre az elmúlást, van ki önként, van ki hirtelen s van kinek megváltás.  De mindenki elmegy, persze nem mindegy, hogy mikor. De tényleg nem mindegy? Tényleg szenvedni kell odaát? Tényleg halottjainkat siratjuk, vagy magunkat, amiért itt hagytak ebben a kegyetlen világba minket? Nem azt siratjuk-e, hogy mi miért nem megyünk már, vagy miért nincs merszünk átlépni a lét küszöbét?

Minden körforgásban van, nagy körök és kis körök, ahogy a történelmi korok, egy nemzet kiemelkedése és elbukása, ahogy a természet kivirul, majd meghal, ahogy az ember él, majd meghal, de a körök fedik egymást, minden összemosódik, eggyé válik.. Ugyanezek a halálesetek, még a körülmények is azonosak, már egyszer megtörténtek.  Csak akkor nem láttam, nem sejtettem, és a veszteség ugyanúgy fájt, mint most azoknak, akik számukra a legkedvesebbet vesztették el. De az idő nagy úr, s nincs erő, mi megállítja az elmúlást. Azt mondják, az idő mindent begyógyít, lehetséges, de a heg most is sajog, vérzik.

Elvitted őket, s nem engedtél velük menni, pedig te ismered legjobban, milyen nagyon akartam.. Engem mi tartott vissza? Miért érdemlem meg jobban az életet, vagy miért kell tovább büntetésbe kapjam a földi létet?