Kincsek

            Régi történet, nagyon régi, '89 elötti. Szomszédommal Péterrel a gangon ültünk, és napraforgo magot magoltunk. Mintha vártunk volna valakit, vagy valamit. Hát persze vártunk is, pontosan ezerkilencszáz nyolvankilencet.

De ki nem várta? Ja, persze voltak olyanok is , de azok akkor már nagyon kevesen. Szóval ültunk a gangon,és szotyizás közben, keresztrejtvényt fejtegettünk. Emlékszem majus volt, vadul vairágzott az akác, és ha mindennünen odahordta volna  szél az akácfa virág illlatát, talán akkor sem lehetett volna  jobban érezni azt az átható illatot. Péter, a szomszédom szegte meg a csendet.

- Tudod mikor épitették ezt a házat.

- Nem , nem tudom.

- Ezernyolcázhatvanhétben. 

- Történelni jellentőségü dátum.

- És ezt a másikat, és mutat a szomszéd tüzfalára.

- Honnét tudnám?

- Azt még régebben, ezernyolcszázhatvanban.

             Erre kinyilik a szomszéd ház ablaka, és kiszól Mimike. -Szervusztok fiuk - mit csináltok.- Hát csak éppen el, üssük az időt - hiradóig.

Csak azt szeretném mondani , hogy volna itt egy kis munka, ha volna kedvetek hozzá. Én jelentkeztem volna, de  Péter megelőzött. Nem szabad magánszemélynek egy házon dolgozni. Ja úgy, hogy nem szabad. Na minden esetre én megmondom , mit kellenne itt csinálni, és ti ha akarjatok meg csináljátok , ha meg nem akkor nem. Ezzel elmesélte , hogy egy nagyobb ablakot szeretne oda tenni és, csak annyi lenne a dolgunk hogy kivegyük a régit. Ugyanis a mesterek nem vállakoznak, erre csak az új beszerelelére. 

- Mkor kéne, kérdezte Péter, aki  nem akart egyebet csak annyit hogy idöt nyerjen.

- Hát ma, vagy holnap mert, jönnek azután mesterek az új ablakot beszerelni.

             Hát akkor meg van idö. Lehet róla szó, de ma már nem fogunk hozzá mondta Péter és ezzel bevonult. Én még maradtam egy kicsit még beszélgettem  egy kicsit  Milikével , majd én  is bevonultam.

Mánap viszont Péter, nem akart kifele jönni, ezért bementem  én és meg kérdeztem , hogy csináljuk- e vagy sem. Nos, amikor megkérdeztem  Pétert, elkezdett hinodálni, hogy igy meg úgy, és   hogy nem fizeti ki. Ő ismerte, nagyon is jól, úgy hogy én nem is foglalkoztam vele vele tovább.

             Ám amikor kifele indultam, kikisért és a kovetkezőket mesélte, tudod én nagyon szivesen mennék, de Ágica nem enged, mert valamikor rég amikor még nem voltam nős, hát... jóba voltam  Mimikével. Tudod hogy, ezt most ne mesélem el, talán majd egyszer. Ágica ezt megtudta valahonnan  és azóta nekem nem szabad semmit segitenem neki. És ezzel is ki is értünk gangra. 

             Mikor kiértünk, Mimike is az ablakba volt és kérdezte , hogy mi helyzet, és hogy,  döntöttünk.  Mert nincsen semmi baj ha nem vesszük ki az ablakot, mert már beszélt valami fiukkal, akik jonnének kivenni az ablakot. Ezzel az igény elhárult és mi nyugodtan neki fogtunk sakkozni. Kis vártatva Mimike eltünt. és egy  olyan óra múlva visszajött két emberrel akik a munkát elvállalták.

             Nagy csapkodás hallattszott át, és látszott is hogy megkezdödtek a bontási munkálatok. Mi nem nagyon zavartattuk magunkat, mert a mi részunkről már régen levolt játszva a meccs. Hanem mikor az ablak meg lazult, és elöre dütötték gurulni kezdtek a Napoleon aranyak,  a tok felsö részéből. Akkor már bántuk, hogy nem vállaltuk el a bontási munkálatokat. De bánta Ágica is. Megszámolták, százegy darab volt, ám a sajto csak  kilencven háromrol számolt be. Nyolc Napóleon arany, a háztól a rendőrségig - elpárolgott,  pedig már több mint száz éve rejtözködött rejtekhelyén.