Kígyók keblén dideregni 5   

Romániában, a diktatúra éveiben annyira erős volt a mozgás szabadság korlátozása, hogy például az útleveleket senki nem tarthatta magánál, csakis a szekuritáté útlevél osztálya hivatott őrizni és időként kiadni Langyosabb időszakban évente egyszer volt esedékes a kiutazás,csakis baráti szocialista országokba a Szovjetunió kivételével , mert oda csakis csoportos kirándulással lehetet menni. .Később ezt a Belügyminisztérium valószínűleg felsőbb párt utasításra úgy korlátozta, hogy csupán kétévenként egyszer lehet kiutazni, korlátolt harminc napra. Kivételt csakis a haláleset képezett, de volt rá eset, hogy jóval a temetés után adták meg a kiutazási engedélyt.

       A feleségem a gyerekkel kinn kellett maradjon Magyarországon három hónapig. A tartózkodási lehetőséget és engedélyt kellett igazolja a kerületi kapitányságon. Kellett küldjek egy igazolást a vállalattól, hogy három hónapig fizetés nélküli szabadságon van, a román követségnek láttamozni kellett a vízumhosszabbítást, mivel a kislány baleset következtében orvosi ellátásban részesül. Végül az unokabátyám a rendőrségen nyilatkozatot kellett adjon, hogy a befogadott rokon nem vállal munkát és biztosított az itt tartózkodási időre a teljes ellátása.

        Itthon rám is várt a további intézkedés. Valamilyen módon, majd ki kell utaznom, hogy haza hozzuk Andreát. Javaslatra kihallgatást kértem az útlevélhivatal osztályvezetőjénél. Mint a kétszínű kígyó, mély meghajlással fogadott, hellyel kínált. Mikor elmondtam jövetelem célját, hogy a kislányomat Budapesten baleset érte és meg kellett műtsék, majdnem együtt érzően nézett rám. A továbbiakban viszont mikor kifejtettem, hogy mikor értesítenek értük, kell, menjek, és ehhez kérem a segítségét, mosolygott, bólogatott és nézte mi van a másik kezemben.. Átadtam a cirádás tasakban egy üveg pezsgőt, akkor nagy sláger volt az Omnia kávé és egy nagy doboz csokoládét. Ezeket persze nem hiányolta, mert ők, a Belügyminisztérium részéről, amiért nem mehettek külföldre mindennel untig el voltak látva,de csak zárt körben. Utólagosan hallottam bizalmas helyről, hogy nála az intézkedési valuta a Schell olaj. Olaj hiányában a mosoly ráfagyott az arcára és azt mondta, hogy majd valahogy megpróbálja, minden esetben egy héttel indulás előtt jelentkezzem a sürgősségi intézkedési napon.

           Mikor elérkezett a hazatérés ideje, hétfői nap volt a sürgősségi intézkedések ideje., jelentkeztem az útlevélosztályon. Kitöltöttem a kérelmi űrlapot és benyújtottam az ablakon. Egy morcos hölgy vette át, végigolvasta, és megjegyezte, hogy mivel nemrég voltam, csakis a főnök jóváhagyása szükséges. Most nincs itt, próbálkozzam egy hét múlva. Ismételt jelentkezésemkor azt mondta, hogy a főnök szabadságon van, beletelhet egy hónapba is. Moraru elvtárs helyettesíti és próbálkozzam nála, ha fogad. Furcsán hangzott, ha fogad! Beálltam a sorba. Hogy mennyire furcsán és türelmetlenül vártam, az nem kifejezés! Mindenféle képzelődés egymást kergette gondolataimban. Felrémlett a mindenkori szekus látogatás. Csak velük ne legyen dolga az embernek! Egyedül maradtam, mindenkit előttem behívtak. Engem nem kellett szólítson, mert bementem. Megálltam az íróasztala előtt és vártam. Pöffeszkedett a főnök nagy bőrfotelében, adta a hatalmast. Időnként szúrós szemekkel rám meredt, feszültek arcán az izmok., de nem szólt semmit. Majd rövid várakozás után, ami számomra felért egy örökkévalósággal rám förmedt.

   -Maga mit akar?

   - Főnök úr, a kislányomért kell menjek Budapestre. Megműtötték, járni nem tud és a feleségem, nem tudja ölben cipelni.

   - Ne hazudjon! Ismerjük magát! Mi váltja ki a gyakori kiutazást, a maguk által nevezett „anyaországba” ha nem a félrevezető siránkozás”?        Most volt három hónapja! Nem sírta eléggé ki magát? Vagy van újabb információ B. Ernőről? Nem kellett volna a feleségének írt informáló levelét Kézdivásárhelyt feltegye, mert úgyis mi kaptuk meg. Pofátlanul, sajnálattal közli, hogy szegény Ernőt elítélték. Miért kell sajnálkozni egy rendszerellenes hazaárulón?De hát maga is az!

   - Kikérem magamnak. Nem hazudtolnám meg eredetem, a nagyapám román volt.

   - Oh, hogy szívrohamot ne kapjak, te aljas féreg! Úgy jársz- kelsz itt nagymellűen, mintha te lennél a székelyek Messiása. Mindenről feljegyzéseink vannak, mert léteznek olyan emberek -  szinte üvöltve mondta tovább -  akik tájékoztatnak minden ballépésről, hogy… - nem fejezte be, már előttem állt és csattant a tenyere az arcomon. A szemüvegem leesett és nem mertem lehajolni érte, nehogy belém rúgjon. Az ablakhoz sietett, majd hátat fordítva nézett ki, később megrázta magát és felém fordult. Kisimult pofáján mosoly cikázott. Vajon ezt akarta elérni, így megalázni?

   - Elnézést – mondta szemlesütve – gyengék az idegeim, néha nem tudok eléggé fegyelmezett lenni. De ne nevettesse magát a maga román érzelmeivel. Mit gondol tettei után ki hiszi el? S különben is Nagy Sándor idejéből tudott mire megy ki a hibrid, a vér keverék. Vajon miért ölette le az összes férfiakat Perzsiában?

   - „ Szent Isten!- gondoltam- ebből ömleng a történész? De miért Nagy Sándorral példálózik, hiszen ők is, ahogy beállítják magukat hibridek. Csak röhejesen a kontinuitás elvét igazolandó Erdélyért állítják,hogy Trajánusz romai császár és Decebal dák király az  őseik Két férfi a románok őse. Nem nevetséges? Bármennyire is néz engem hibridnek, a nagyapám jó nevű román mesterember volt, a nagyanyám magyar nemes. Jól rálát, a hidridet csak egyfelé lehet fanatizálni. És engem jó irányba tereltek!”

        Nem szóltam. Álltunk mind a ketten.  Egy ideig még nézett ki az ablakon, aztán hellyel kínált. Ezt használtam ki és felvettem a szemüvegem.. Megint kényelmesen pöffeszkedett a főnöki székben.

-          Én nem hiszek magának. Ha ne lenne az a vaskos iratcsomó mely magáról, szól. Hazafias Népfront, Széchényi Könyvtár, Nemzeti Múzeum, most hova irányul a jelentés?  

Csak álltam megalázottan, szótalan.

-          Nézze, ha hivatalosan igazolja táviratilag, hogy tényleg a kislányát hozza haza, segíteni fogom. Vissza csak akkor jöjjön, ha kezében a távirat.

Néhány nap múlva az is megjött és ismét a rendkívüli fogadáson jelentkeztem. Szerencsémre az ablak nyitva volt és sikerült beadnom a táviratot. Nagyon sokan várakoztak és minden ablaknyitásra megmozdult a tömeg habár láthatták, hogy név szerint szólítanak, fölösleges a tolongás. az ablak előtt. Kis idő után hallom, hogy a nevem kiáltsák és felszólítanak, hogy a jobb oldali ajtón  lépjek be. Ez ritka eset, mert akinek jóváhagyják a kérését , az ablakon adják ki az útlevelet. Irigy tekintetek kereszttüzében közeledtem az ajtóhoz, mely zárva volt. A tömeg a kiváltságos kivételezettet látta bennem. A besúgót! Kinyílt az ajtó és a szűk kis folyóson Moraru várt és szólt, hogy kövessem. A szoba ahova vezetett sötét volt és nagyon vicces akart lenni

-          Itt vagyunk a sötétkamrában. – persze akinek voltak szekus afférjai, tudják, hogy a sötétkamrában a verőlegények fogadják és azért sötét, hogy ne lásd milyen irányból és ki üt.-  De felgyújtom a villanyt és világosság lesz..  – hellyel kínált, ő pedig két kézzel rátámaszkodott az asztal szélére.

-            Nézze, elvtársam, aláírom, és beleegyezésem adom a kiutazásához. De nem magáért, a gyerekért teszem. Viszont annak ellenére, hogy a távirat Magyarországról jött, nem hivatalos, nincs rajta az intézmény jótállási kódja.

-          Főnök elvtárs, én nem értek hozzá, én láttam egy rakás furcsa kód számot, nekem ezt küldték. Most már az ön jóindulatától függ minden.

-          Mennyi időt szándékszik kinn maradni? A jóindulatom egy hétre korlátozódik, független attól, hogy a vízum egy hónapig érvényes. Figyelmeztetem, minden lépését követni fogjuk! – majd hozzátette – Nem értem, miért kell panaszkodni. Menjen fel a Sutában a sí ugratóra, mely teljesen a város felett van. Onnan nézze meg, hogy a kis hegyvidéki településből mekkora város lett. Ezekkel illik dicsekedni, hogy a párt céltudatos vezetése mennyit tesz a Székelyföld haladásáért.

Oda se figyeltem zengzetes fellendülésén, csak vártam. Aztán elővette fiókjából az útlevelet, de még egyszer figyelmeztetett, hogy csak egy hét.

Ilyen nehézségek árán, végre hazaérkeztünk. Andi nem járhatott óvodába, ismét gondozót kellett keressünk. Szépen gyógyult, már biztonságosan járt, nem voltak fájdalmai. Csupán a gond gyűrűződött tovább. Budapesten a kezelő orvos azt mondta, hogy három hónaponként kötelezően kontrollba kell vinni.. Mi ezt nem tehettük, mert nálunk a kiutazás ennyire körülményes és még tetézi a törvény, mely szerint román állampolgárt külföldön tilós kezeltetni. Végül a helyzetet felmérve beleegyezett abba, hogy három hónaponként küldjünk röntgenfilmet és az is megteszi az ellenőrzést  Egy év letelte után újra kell műteni, eltávolítani a protézist.

       Ismét egy újabb tortúra, mert a két év időköz még nem telt le, hogy a szabályok értelmében ismét kiutazhassunk. Támadt egy újabb ötletem, mi lenne, ha megpróbálnám az Egészségügyi Minisztériumban jóváhagyást kérni. Érvelve, hogy baráti szocialista ország vagyunk, bizalmasan megengedték a platina kihozatalát. Más nyugati országok esetében addig a beteg nem hagyhatja el az országot, amíg a drága fémet el nem távolítják. Akadt egy szál amin el lehetett indulni. A kézdivásárhelyi főorvos unokabátyámnak volt egy kedves ismerőse a minisztériumban, akivel időnkénti hazajövetele alkalmából nagy mulatságokat szerveztek a város közelében lévő termálfürdőn. Befutott ember politikai berkekben, volt Románia nagykövete Albániában, Lengyelországban, Zairban. Barátságukra hivatkozva kérte a segítségét. Bukarestben tikkasztó meleg volt , minden közforgalmi járművet, villamos, metró, autóbusz igénybe vettem, hogy mielőbb hozzájuk érjek. Balkán stílusú kertes ház a villanegyedben. Csengetésemre egy fiatal nő nyitott kaput, s miután elolvasta a feladót elmosolyodott és betessékelt. Olyan jó érzés volt magyarul beszélni a román fővárosban. Elmondtam jövetelem célját. Együttértő pillantás, de sajnálatát fejezte ki, hogy a szülei  Olténiában kiránduláson vannak, valószínű két nap múlva érkeznek haza., de adjam meg a tartózkodási helyem telefon számát, és azonnal értesít, hogy fölöslegesen ne járjak.

         Két nap múlva értesített, hogy igyekezzek, mert minden pillanatban kell érkezzenek. És én igyekeztem. Egyszerre érkeztünk a kapu elé. A lánya átadta a levelet, bevezettek a nappaliba, és részletesen elmondtam a helyzetet. Azt mondta, megpróbál intézkedni. Már nyúlt is a telefonkagylóhoz és tárcsázta a kollégáját. Közölte vele, hogy vár rá egy kényes ügy elintézése, és másnap beküld egy úriembert. A telefonra tette a kezét és megkérdezte a nevem, de mivel nem egyezett az unokabátyáméval,bizonyára azt hitte átverésről van szó rögtön folytatta a beszélgetést, és közölte,,hogy ne aggódjon ha nem tud intézkedni    , nem gond, jól belegondolva elutasított     És tette ezt egy háromszéki székely-magyar ember, aki segíthetett volna  csak a nemzeti hovatartozás ürügyén is, de Istenem hány renegát van a világon. Felötlött bennem a bibliai Ige” Aki azért jót tudna cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak (Jakab 4,17)” De mennyire vigasztalhat ilyen esetben az Ige. Még ha meg is veri Isten, rajtam nem segít. Hirtelen elhatározással azon tűnődtem, mi lenne, ha bemennék a miniszterhez kihallgatásra. Nagyon sokan várakoztak a Minisztérium előtt, sorszámot is osztottak. Én bementem a titkárságra, és kértem, hogy a miniszterhelyettes elvtárssal szeretnék beszélni. Tudomásomra hozta, hogy mivel a miniszter elvtárs nincs itt, a helyettes foglalkozik az egyetemisták kihelyezésével fennálló nézeteltérésekkel. Több mint százan várakoznak, de menjek Ionescu elvtárshoz, aki a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik. Különben vele beszélt a renegát székely földi is.

           Beléptem az irodába. Egy rendkívülien jóképű oltyán férfi fogadott. Hellyel kínált. Mikor felvázoltam, hogy miért jöttem, láttam a neheztelést az ábrázatán. Megmagyarázta, hogy nem teljesítheti a kérésem, mert az érvénybena lévő törvények értelmében román állampolgárt külföldön kezeltetni tilós. A törvényen csak az módosíthat, aki alkotta és ez maga a főtitkár. Amíg én bejutnék Ceausescuhoz, fogalmam sincs mennyi ellenőrzésem, kell átesni, ha egyáltalán beengednek, addig tízszer megjárhatom Magyarországot.

-          De kedves uram, itt platináról és bizalomról van szó. Mint baráti ország, bizalommal kiengedték az értékes fémet, nem gondolja, hogy lopással vádolnának, ha idejében nem visszük vissza?

-          Minket úgyis mindenki tolvajnak néz. Az már román erény. – Mondta és röhögött bugyuta együgyűségén. Annyit még megjegyzett, hogy az útlevél kiadás nem törvény, csupán belügyminiszteri megszorítás. Otthon sokkal többet el lehet intézni, mint a központi hivatalokban.

Hazaérkezve felhívtam telefonon a kezelő orvost. Nem érdekelt, hogy lehallgatnak! Elmondtam minden lehetőséget, minden egyes dugába dőlt kísérletet, az akadályokat, melyeket nem lehetett legyőzni. Megnyugtatott, hogy semmi gond, az idő rövid ahhoz, hogy a csont benője a protézist. Ahogy tudunk, menjünk.

     Dobrodzsa, a román Gulág. Már régen nem tudom csodálni A Deltában számomra nincs varázslata a Duna három ágra szakadásának mely hajózható .Elmarad a sétahajózás, madárvilág, nádasok, halas-tavak. Én behunyt szemmel csak az iszapot látom, mely lehúz a posványba, mert nekem a Delta Periprava, Tulcsa, Mahmudia, a hatalmas nagy rabtáborok. A tenger homokjában is nem az éltető , gyógyító erőt érzem, hanem az alantas világot: a Duna-csatornát, Poarta Alba, Medzsidia, Cernavada, ahol ártatlan emberek ezrei hagyták életüket, mert egy meggondolatlan, vad kommunista elv ellen mertek szót emelni.

       Amikor a Saligny hídon, mely átíveli a Dunat, egyben Dobrodzsa kapuja, átzakatolt a vonat és éreztem a szabadság szelét, megfogadtam, hogy soha többé vissza, kígyók keblén dideregni! Magasan szárnyaltak a gondolataim, mindentől távol, csendes helyen húzom meg magam, hogy ne essek kísértésbe. Így esett választásom Csíkszeredára, hegyek között nyolcszáz méter tengerszínt fölötti magasságban. Jó hely lesz! Szép álom volt, és íme mivé lett .Mert valahogyan  Erdély területén mindenhol otthon kellene érezd magad, de abban törtetnek, hogy idegen légy saját szülőföldeden. Harminc év után elhagytam a várost, melyben ért jó is meg rossz is. Késő októberi idő volt. A nap elenyészőben vörösbe borította a Nagyhagymást, melynek gyöngyszeme az Egyeskö magányosan büszkén emelkedett az ég felé. Lassan haladtunk előre, szinte lépésben, mert minden utca, minden sarok emlékeket idézett. Sok megpróbáltatás után mégis fájó szívvel búcsúztam. Október volt. A Kossuth-rádió közvetítette Göncz Árpád, köztársasági elnök ünnepi beszédét az ötvenhatos forradalomról. Ezt is megértük. Viharos sorsunk és életünk során nyíltan beszélhetünk népünk kálváriájáról. Most erről is. Aztán felcsendült a Himnusz. A magyar Himnusz. A mi Himnuszunk, mely minden magyar nemzeti imája! Felerősítettem a hangot, de lelkem mélyéből sokkal erősebben harsogott:” Ki tudja merre, merre visz a Végzet?”

                     V É G E