Belenézek a tükörbe, de nem látok mást mint egy kiégett, húsz  éves srácot. Odakint tombol a nyári napsütés,én mégis hófehér vagyok. Egyedül a sötét és erős szakállam ad némi színt fakó arcomnak.

       Egy órás készülődés után nagy nehezen elhagyom kis lakásom bejárati ajtaját, és elindulok az új pszichológushoz. Öltözékemet nem variáltam túl. Szerintem elég egy farmer, kék pólóval és egy baseball sapkával. Ruhámból le lehet szűrni, hogy semmi kedvem sincs dili dokihoz menni. De inkább elmegyek hallgatok  egy órán keresztül okos tanácsokat mint anyámmal veszekedjek napokon keresztül. Hosszú ideje nyaggat, hogy próbáljak meg egy terápiát, hátha segít.

       Mégis mi segítség van benne? Elmondom egy öreg férfinak vagy nőnek a gondjaimat, és akkor mi lesz? Semmit. Elmondja az unalmas, sablonos szövegét, hogy kedves fiatal ember, muszáj változtatnia az életén, próbáljon meg új emberekkel megismerkedni, sportoljon, meg hasonlókat. Na mindegy, annyit meg ér, hogy nyugodtan tudjak tovább feküdni az ágyamban.

       Iszonyatos meleg augusztusi reggel van. Már most izzadok, pedig csak egy pár métert gyalogoltam. Az érzelmi hullámvasút, amin évek óta száguldozok, az fent volt, mikor elindultam, de most egyre jobban elkezd süllyedni. A 11. kerülettől egészen a Széna térig kéne eljutnom. Inkább választom a kényelmesebb és drágább megoldást, a taxit. Túl nagy merészség lenne ilyen állapotban villamosozni.

       Kocsiban picit jobban leszek, és a fogaskerék kezd minimálist felfelé mozdulni, mert a klíma hűvös levegője és a kellemes női hang, ami az autó hangszóróiból hallatszik ki, megnyugtat. A taxi megérkezik a rendelőhöz, kifizetem a fuvart és kiszállok a kocsiból. Elégé megviselt ez a kis utazás. A kocsiban egész jól voltam, de most ismét kezdek szorongani. A vak is láthatja, hogy harmad gyenge vagyok. Kis várakozás után a lépcsőház ajtaja felé sétálva, épp a postás jön ki az ajtón és így csengetés nélkül be tudok jutni az épületbe. Lassan eljutok a lifthez, beszállok és megnyomom a negyedik emelet gombját.

       A liftből kilépve rögtön a rendvelővel szemben találom magam. Eddig se voltam valami jól, de most még inkább hatalmába kerít a rosszullét. Próbálok magamon erőt venni, hogy ne lásson a pszichológus ilyen ramaty állapotban. Oda lépek a csengőhöz és egy mély levegő után becsöngetek. Közben ránézek a telefonomra, a pontos idő tizenhárom óra hat perc.

       Pár pillanat múlva hallom, hogy az ajtó kinyitódik. Épp magam elé nézek, mikor már teljesen kinyílt az ajtó és először meglátok egy fekete magas sarkút majd elkezdek felfele nézni és egy gyönyörű kifogástalan öltözéket, egy feltűnően csinos alakot és a legvégén egy álomszép ugyanakkor egy rendkívül tekintélyparancsoló női arcot látok meg.

– Üdvözlöm! Fehér Mia vagyok – nyújtja felém a kezét a harmincas évei közepén járó hölgy.

– Jó napot! Nemes Benjámin – zavartan fogok kezet a pszichológusnővel.

– Fáradjon beljebb fiatalember! – Ahogyan be invitál a hangjából kihallatszik valami, amit nem lehet megfogalmazni.

       Előkelő belvárosi lakás van kialakítva pszichológiai rendelőnek. Fehér doktornő rögtön jobbra az első helységbe nyit be, én pedig követem őt. A szobában van egy íróasztal, két fotel és egy olyan kanapé, amit a filmekben szokott lenni a pszichológusoknál. Elegáns, mégis modern benyomást kelt bennem a helység.

– Foglaljon helyet Benjámin! – közben odalép az asztalához és kezébe veszi jegyzetfüzetét.

       Remek mindjárt kezdődik a mokka. Jönnek a kérdések, amikre hülye választ fogok adni,a csinos dili doki pedig mindent le fog jegyzetelni. Na mindegy, ha már itt vagyok, leülök az egyik kanapéra. Próbálok nyugodtan ülni, de egyszerűen a szívem majd kiugrik a helyéről, izzadok, a gondolataim a halál köré csavarodnak, szörnyű ugyanakkor már megszoktam ezt az érzést, csak még ilyen állapotban nem szokott senki látni.

– Jól van Benjámin?

       Hihetetlen ez a nő, egy szimpla kérdést is olyan különlegesen tudja feltenni, mint ha valami hihetetlen dolgot akarna mondani.

– Persze, jól vagyok. – nagyon nem vagyok jól, legszívesebben otthon lennék és feküdnék a sötét szobámban.

– Nem úgy néz ki. Dőljön le inkább a kanapéra egy kicsit!

       Érdekes módon nem ellenkezek, pedig szokásom ilyen helyzetekben nemet mondani. Inkább felállok és lefekszek a kanapéra, ahogy mondta. A fotelba leteszi a mappáját és kecses mozdulatokkal elindul az egyik fiókhoz, ahonnan kivesz egy vérnyomásmérőt. Majd elindul felém, lépéseit végigkíséri a magas sarkújának  kopogása. Körbekerüli a kanapét és a jobb karomhoz ül.

– Erre nincs semmi szükség – mondom miközben kicsomagolja a szerkezetet.

– Azt majd eldöntöm én. hogy mire van szükség! – a vérnyomásmérő mandzsettáját elkezdi feltenni a karomra. Olyan határozottan csinálja, hogy még ellenkezni se merek vele. Van ebben a nőben valami különleges, amit még soha senkiben sem láttam.

       A karomon a vérnyomásmérő elkezd szorítani, csak szorít, majd egyszer csak megáll és elkezd leengedni. A pszichológusnő nézi a monitort, majd felnéz rám hatalmas  barna szemeivel, amiből árad a kedvesség és egyfajta szigorúság keveréke.

– Majdnem százhetven a vérnyomása. Máskor is volt már ilyen magas?

– Fogalmam sincs, nem szoktam mérni.

       Pedig kéne, az ilyen nem vicc.- Feláll leteszi a vérnyomásmérőt, majd elindul kecsesen a fiókhoz, ahonnan kivesz két szem gyógyszert, és kibont egy szénsavmentes Szentkirályi ásványvizet. Kiszolgáltatva érzem magam ennek a nőnek  a társaságában. Még soha nem éreztem ilyet, teljesen meg babonáz.

– Ezt vegye be! – a kezembe adja a gyógyszert és a pohár vizet.

– Köszönöm, de tényleg nincs semmi bajom.- Kényelmes egy kanapé, ugyanakkor mégis ennek a nőnek a jelentében elégé feszengve érzem magam.

      Tíz perc elteltével jobban vagyok, megméri ismét a vérnyomásomat, ami már normális értéket mutat. Közben elkezdődik a terápia a szőke istennővel. Észre se vettem, hogy elkezdett kibontani engem mint a kisgyerek a karácsonyi ajándékot. Az eredeti tervem az volt, hogy eljövök kényszerből, és adom zárkózott embert, de ez nem sikerült.

– Meséljen a félelmeiről Benjámin! – egymással szemben ülünk a fotelokban.

– Tudja milyen érzés, mikor az ember az életét értelmetlennek gondolja? Mikor már nem motiválja semmi? – Próbálok előtte nem megnyílni, de egyszerűen képtelen vagyok ennek a szőke ciklonnak ellenállni.

– Igen tudom – válaszol kimérten, biztos sok hasonló betege volt, amúgy sem lehet a gyönyörű arcáról semmi érzelmet leolvasni.- Folytassa!

– Félek az elmúlástól, ugyanakkor az élethez se ragaszkodok – nehezen jönnek ki belőlem a szavak, még nem állok készen arra, hogy ennyire megnyíljak, Fehérnek azonban kulcsa van az ajtómhoz.

– Gondolt már az öngyilkosságra is? – látszik róla, hogy valóban érdekli amiről beszélek.

– Nem, annyira még nem kattantam be – mosoly jelenik meg az arcomon.

      Maradék időnkben a halálfélelmemről mesélek, de csak felszínesen amolyan szokásos, sablonos dolgokat mondok, ő pedig csak jegyzetel, és jegyzetel, csak néha kérdez. De különleges vonzóereje nem hagy alább, már majdnem egy órája itt vagyok, de még mindig körül jár az a furcsa   érzés .

– Benjámin sajnos lejárt az időnk –és becsukja a jegyzetfüzetét.

– Értem – hangomban a csalódottság érezhető. Magam elé nézek egy picit, tényleg szomorú vagyok, hogy ilyen hamar elmúlt az időnk.

– Jól van Benjámin? – ahogyan a nevemet mondja, még soha senki nem mondta ilyen kifinomultan.

– Igen persze.

       Megbeszéljük, hogy péntek délután tizennégy órára kell majd jönnöm legközelebb, beírja a naptárába majd kikísér a bejárati ajtóhoz. Az előszobából észreveszem, hogy van egy vörös bőr  ajtó, ami egy másik szobába nyílik. Érdekes, hogy ilyen típusú ajtó van egy ilyen lakásban. Vajon mi lehet ott?

– Akkor pénteken várom.

– Rendben, köszönöm – kicsit zavarban vagyok.

– Viszontlátásra Benjámin, és vigyázzon magára.

      Egészen másképpen érzem magam utazás közben. Nem ver a víz, a szívem nem ugrik ki a helyéről. Még a kedvem is valamivel jobb. Bármilyen furcsa már alig várom a pénteket, hogy ismét találkozhassak Fehér Miával.