Megeredt az eső. A gyérül kivilágított mellékutcákon alig lézengett pár kóbor lélek. Egy férfi sietősebbre vette a tempót. Annyira fel volt paprikázva, hogy észre sem vette a tócsát, amibe gyanútlanul belegázolt és azonnal bokáig elázott a nadrágja, cipője.

– Hülye, szemét! Szar! Szemét! – szitkozódott hangosan. Redmond volt az. Hazafelé tartott. Gyalog, ahogy Franco kérte. Nem mintha lett volna más választása. Néhány centtel, és egy gyűrött Abe Lincolnnal a zsebében az összes taxis kiröhögte, akiket eddig leszólított.

Beletörődően sóhajtott, majd gépiesen sétált tovább. Éhes volt, fáradt, ideges, csóró, és persze csurom egy víz. Ahogy Franco is megmondta, tényleg volt ideje gondolkodni. Sötét dolgok jártak a fejében.

Például a szar gyerekkora. Redmondnak nem volt gyerekszobája. Szó szerint. A nappaliban, egy szakadt kanapén aludt. Kivéve, amikor az alkoholista apja egész éjszaka a TV-t bámulta. Hányszor, de hányszor elverte őt mindenféle mondvacsinált indokkal. Eszébe jutott, amikor egyszer végigkergette a házban, nadrágszíjjal a kezében, de az öreg annyira elfáradt, hogy amikor végre elkapta, nem maradt ereje bántani őt. Ezen elmosolyodott. Iszákos bunkó. Lassan tíz éve, hogy elment már. Biztos, hogy a pokolra került. Most őt kergetik nadrágszíjjal az ördögök. Redmond úgy vigyorgott, mint valami eszelős, ahogy elképzelte a jelenetet. Aztán eszébe jutott, hogy valószínűleg ő is oda kerül, és ez a gondolat lelombozta. Egész életében rettegett is a haláltól. Pontosabban nem is a haláltól, hanem a halál utáni élettől. Hívő, de nem gyakorló katolikusként a tízparancsolat minden egyes pontját megszegte már. Van, amelyiket többször is.

– Nem is emlékszem, mikor jártam templomban utoljára. – morfondírozott tovább.

Gyerekkorában rendszeresen járt szentmisére. Eleinte az apjával. Redmond szerette a vasárnapokat, mert olyankor az apja kevesebbet ivott, ezért kevesebbet is ütötte. Megpihent ő is a hatodik napon. Amikor nagyobb lett, inkább a templom mellé járt. Akkor ismerte meg Franco Provenzanót. Franco a helyi hentes fia volt. Egy istenfélő, becsületes, tipikus alsó-középosztálybeli olasz család fekete báránya. Jó ember volt az öreg Provenzano. Ha a srácok betévedtek a boltba, mindig jutott nekik egy-két finom falat. Mennyei sonkákat és szalámikat ettek ott. Több, mint egy évtizede a mennyországban eteti az angyalokat. Redmondnak eszébe jutottak az ízek és az illatok, és hirtelen melegséget érzett.

Meleg volt akkor is. Azon a nyáron, 1989-ben. A hentesüzletben lógtak.

– Tessék fiúk! – mondta kedélyesen Frederico, majd a kezükbe nyomott egy-egy doboz sört.

– De apa! 15 évesek vagyunk.

– Az én szememben már felnőtt férfiak. Salut! – felelte büszkén, majd bontott ő is egy sört, és koccintott a megilletődött gyerekekkel.

– Köszönöm, Frederico bácsi.

– Családtag vagy, Redmond. Tiszteletbeli Provenzano, nem kell megköszönnöd semmit. – mosolygott bátorítoan a fiúra, majd kortyolt egy nagyot az italból.

– Mi van fiam, nem ízlik? – nevetett jóízűen  a fintorgó Francón. – Én is annyi voltam, mint ti, amikor az apám először megkínált. Nekem sem ízlett. De férfinak éreztem magam, és büszkének. Remélem, egyszer majd te is együtt fogsz sörözni a fiaddal. Anyádnak neho…

Frederico elhallgatott, és azonnal elszállt a jókedve. Mindannyian a nyikorgó ajtó felé szegezték a tekintetüket, amelyen három marcona férfi lépett be.

– Micsoda jeges fogadtatás! Nem is örülsz nekünk? – kérdezte az egyik bőrkabátos.

– Mit akartok?

– Egek, micsoda modor!

A kíséret gúnyosan röhögött.

– Ha nem tetszik, arra van a kijárat. – mutatott az ajtó felé szigorúan.

Franco kihasználta a csetepatét és sunyin kidobta a sörét a háta mögötti kukába. A mogorva férfiak nem mozdultak. Az egyik napszemüveges, atlétás baljóslatúan ropogtatta az ujjait.

– Mit akartok?!

– A pénzünket.

– Nem jár nektek semmi.

– Úgy gondolod? – kérdezte a bőrkabátos, majd feldöntötte az üdítős automatát.

– Menjetek ki, fiúk! – parancsolta erélyesen Frederico.

Redmond és Franco teljesen lecövekeltek a rémülettől.

– Nem hallottátok? Menjetek már, mire vártok?! – ordította kétségbeesetten.

Akkor kimenekültek. Az utcáról is hallani lehetett a dulakodást. A napszemüveges összetört egy széket Frederico hátán, aki elterült a pulton és nem mozdult többet.

– Segítsen valaki, kérem! Bántják az apámat, megölik! – sikoltotta a fiatal Franco Provenzano.

A járókelők gyorsabban szedték a lábukat, és közönyösen elfordították a fejüket.

– Bácsi, bácsi, kérem!

– Takarodj az útból kölyök!

– Kérem szépen…

– Nem rám tartozik, érted?

Francónak potyogtak a könnyei. Mindennaposak voltak az ilyen, és efféle jelenetek Bronxban. A környékbeliek megedződtek. Senki nem akart belekeveredni semmibe.

A fiúk az utca túloldaláról nézték tehetetlenül, mi fog történni. Lángok csaptak fel az üzletben. A három férfi komótosan kisétált az utcára, az egyikük még megállt az épület előtt.

– Így fog járni mindenki, aki nem fizet Tony Lombardónak! – üvöltötte fenyegetően, majd beszállt ő is a kocsiba, ahol társai már várták. A sofőr gázfröccsöt adott, és pillanatok alatt elszáguldottak.

A környékbeliek látták, hogy elmúlt a veszély, és megálltak bámészkodni. Franco elkezdett rohanni a lángoló családi üzlet felé.

– Mit művel az a gyerek?

– Bolond fiú!

– Franco, várj! – kiabálta Red torkaszakadtából, és barátja után rohant.

– Valaki állítsa már meg őket!

– Meg akarsz halni, öcsi? – kérdezte egy férfi, és elkapta Francót. Red megtorpant. Teljesen elvesztette a fonalat, nem tudta, nem értette, mi történik.

– Eresszen!

Az ismeretlen férfi erősebben szorította, és odébb vonszolta.

– Eresszen el, nem hallja?! Redmond, segíts!

A felszólításra elkezdte csépelni a férfit, akinek azonnal a segítségére sietett pár vadidegen.  Hangos szirénázással érkezett egy tűzoltókocsi. A tűzoltók fürgén kipattantak, és nekiláttak a lángok oltásának.

– Fiam, fiam!

– Anya?

– Édes kisfiam, jól vagy?

Franco nem felelt. Némán tűrte, ahogy anyja agyonölelgeti.

– A szomszéd mondta. Siettem, ahogy tudtam. – zihálta. – Hol az apád?

Franco sírva fakadt. Red is rákezdett. Kórusban bömböltek.

– Bent van? – kérdezte, de tudta előre a választ. Kétségbeesetten rázta a zokogó fiát. – Bent van, ugye?

A járókelők sajnálkozva nézték a családi tragédiát, néhányan rosszallóan csóválták a fejüket.

A tűzoltók egyébként hamar megfékezték a lángokat, de a barátságos kis üzlet felismerhetetlenné égett.

– Hol a férjem?! – sikoltotta Mrs. Provenzano és összeroskadt a földön. Az egyik tűzoltó közölte vele a hírt.

Red és Franco akkor, aznap váltak férfivá. De nem attól a néhány korty sörtől, amit a néhai Frederico Provenzano rájuk tukmált. Béke poraira. Más úgysem nagyon maradt belőle.

Redmond O’Malley ilyen dolgokról elmélkedett tehát egész hazaúton. Annyira belemerült az emlékekbe, észre sem vette, hogy megérkezett a lepukkant lakásba, ahol tengette egyre lecsúszottabb mindennapjait. Teste automatizálta magát, míg fejben teljesen máshol járt. Mint egy robot, úgy nyitotta, zárta maga előtt és maga mögött az ajtókat. Ledobta elázott ruháit és elterült a kényelmetlen, olcsó ágyon. A kimerültségtől azonnal elaludt.