4.) fejezet: A második próba

-Gyertek utánam. –mondta egy középkorú férfi, akin látszott, hogy komoly sportot végez, hisz ha kellett volna egy ütéssel el tudta, volna törni az egyik ifjonc gerincét.

-Vajon hova megyünk?

-Nem tudom. –kezdték el a sustorgást a többiek.

-Remélem nem lesz túl veszélyes.

-Ha ilyen gyáva vagy inkább menj haza! – mondta az előttük haladó fiú.

-Nem vagyok gyáva, de nem szeretnék idő előtt távozni.

-Pedig azt fogod csinálni, ha nem maradsz csöndben. –mondta a férfi.

Öt perces séta után elértek egy faajtót. Miután bementek mindenki megállapította csodálkozva, hogy ez nemcsak egy edzőterem de ez egy küzdő csarnok. Ugyanis tele volt fegyverekkel. A falakon kardok, pajzsok, páncélok, buzogányok és modern harci eszközökkel.

-A szomszédos teremben lesz a második próbátok, amiben meg fogtok egymással küzdeni. A részleteket mástól fogjátok megtudni.  –itt a férfi tartott egy kis hatásszünetet- Így van időm bemutatkozni. A nevem Belli István és én leszek az erőnléti edzőtök mármint annak, aki megmarad.

-Ne rémisztgesd őket inkább, hagyd, hogy elmondja a feladatot-csendült az ajtóból egy női hang.

-Jó csak gondoltam egy kis lelket öntök beléjük-monda István edző.

-A nevem Kólai Krisztina és a ceremónia után a szerencséseket én fogom oktatni a fegyverrel való harcokra.

-Akkor nem mondod a próbát? -mondta megjátszott türelmetlenséggel az edző.

-Igaz. Tehát második körben meg fogtok egymással küzdeni- mondta a felvételi anyagot, de miután meglátta az ifjak arcán a rémületet elmosolyodott és hozzátette-, de ne féljetek fakardokkal csak a harc stílusotokat, akarjuk megnézni.

A mondat utolsó fele megváltásként hatott a társaságra így a negatív edző egy kis rosszindulattal hozzátette. 

-De ezt is komolyan kell venni, mert aki egy kicsit is hagyja magát vagy félvállról, kezeli ezt, mert ebben az esetben két lábbal rúgjuk ki innen.

-Igaz. Mielőtt elkezdjük a próbát, párokba állítunk titeket. Így tegye fel a kezét, aki járatos valamilyen küzdősportban!

A csoportból kevesen voltak azok az emberek, akik elsajátítottak volta valamilyen harcmodort- Tamás is járt öt évig karatéra, ahol elsajátított pár mozdulatot és fegyvereket is tudott használni- de így is meggyűlt az edzők dolga a párok elrendezésével, hiszen mint tudásilag, mint magasságilag egyformának kellett lennie a pároknak. Tamásnak egy rosszarcú fiú jutott, aki egykorú volt vele de látszott, rajta hogy bármit meg fog tenni, azért hogy bekerüljön a szektába.

-Szia! A nevem Tamás –mutatkozott be udvariasan ellenfelének.

-A nevem Bence de ne várd, azt hogy kíméletes leszek veled, mert tudom a neved!

-Jó csak gondoltam…

-Figyelem mindenki! Elkezdjük a második próbát, tehát a párotokkal sorakozzatok fel és vonuljatok ki a szemben lévő ajtón utána, keressetek egy helyet és várjátok a további utasítást! –igazította el őket a leendő erőnléti edzőjük.

A fiatalok elindultak a kapu felé közben még egyszer megnézték maguknak ezt az érdekes termet, ahová reményeik szerint még többször látogatást fognak tenni. A következő helyiség, ahova mentek egy küzdőcsarnok volt körülötte nézőtér tele emberekkel.

-De hogy fér el mindez a templom alatt? -kérdezte valaki a csoportból.

-Nem tudom de a biztos, hogy sok lehetett vele a munka. –válaszolt neki a társa.

-hölgyeim és uraim –szólalt meg a hangszórókból a kommentátor hangja-a tradícióknak eleget téve az újoncok megküzdenek egymással, hogy bekerülhessenek közénk. De felkérem azokat az emberek, akik kiesnek, hogy ezt a szövetséget tartsák titokba, mert megtaláljuk őket, és nem finomkodunk.

-Ki akarná elárulni? -tanakodtak az ifjak.

-Megkérek mindenkit, hogy álljon fel a párjával a körökbe, és a jelre kezdhetik az ütközetet. Azaz ember nyer, aki előbb lefegyverezi a társát. -folytatta a kommentátor.

Tamás és társa elfoglalta a legközelebb eső kör és vártak a jelre.

-Sok szerencsét –próbálkozott ismét egy kedves gesztussal Tamás ellenfelének.

-Aha neked is -mondta flegmán Bence.

Kűrt szó hallatszott. Erre mindenki a maga harc állásába helyezkedett és elkezdődtek a küzdelmek volt, akit könnyen legyőztek, így az edzők megmutatták következő párjukat, a veszteseket pedig visszaküldték az edzőterembe. Tamásnak volt a legnehezebb dolga mivel Bence kis termete végett könnyet tudta védeni a vágásokat vagy egyszerűen odébb lépett de neki nehezére esett, csapni a kardjával mivel a karja nem volt elég erős hozzá. Ezt kihasználva Tamás könnyet tudott vállra és bordára csapni, mert ellenfele ezeket a pontokat védetlenül hagyta, de ezek ellenére így is lefárasztották egymást, mivel ha Tamás oldalra csapott, akkor ellenfele előre szúrt. Ha Bence támadt lábra párja felugrott és háton csapta. A tömeg felfigyelt látványos harcukra és őket kezdték el figyelni és a kommentátor is bekapcsolódott az események közvetítésével.

-Tamás támadt fejre de ellenfele kivédte helyette levegőt találta el, de Bencének sikerült egy combcsapással térdre kényszerítenie párját. De mi ez? Egy gánccsal leterítette Tamás Bencét.

A tömeg tombolt. A hangulat a tetőfokára hágott.

-Ilyen látványos küzdelem még az életben nem volt ebben a csarnokban. –ordította a kommentátor.

„Na, már elértem valamit, ez kezdetnek meg is teszi.” –gondolta magában Tamás – „Ha így folytatom tovább még hírnevem is lesz.”

-És Bence kitér egy jól irányzott csapás elől, de megcsúszik. Ezzel a kis malőrrel tulajdon képen elásta magát ez már egy vesztes helyzet.

Tamás már, mint is lefegyverezni ellenfelét, amikor Bence egy pörgéssel kitért az útjából és hirtelen felpattant.

-A küzdelem folytatódik! Ez hihetetlen nem lehet őket leállítani! –kiabálta a kommentátor.

-Jobb lenne inkább az összes gyereket rájuk irányítani –súgta a vezér fülébe István edző.

-Nem is rossz ötlet-jelzett a kommentátornak hogy hagyja abba az információk közlését had jusson szóhoz. Mire elcsendesedett egy kicsit a terem megszólalt- Gyerekek! Hagyjátok abba!

Tamás és Bence leereszezte a fegyverét és az emelvény felé fordultak, ahol a vezető a két edző és a kommentátor ült a mikrofonnal.

-Ennek így semmi értelme- folytatta tovább a vezető-mind a ketten egyforma erősek, vagytok. Ne egymás ellen küzdjetek inkább Egymás oldalán.

A végszóra kinyílt az edzőterem ajtaja és kisereglett rajta a többi gyermek.

-A szabályok nem változtak lefegyverzésig vagy feladásig fog menni a küzdelem. Annyiban változtatunk, hogy nem az egy ellen lesz, hanem egy a húsz ellen.

-Úgy néz ki egymáson, múlik a jövőnk-szólalt meg Bence.

-Igen. De ennyi emberrel nem fogunk elbírni, hiszen már túl fáradtak vagyunk. –vetett ellen új társa.

-Pedig muszáj lesz győzni, mert ezen múlik a bekerülésünk.

-A jelre indulhat a küzdelem –folytatta a vezér.

Miközben a vezér beszélt a húsz gyerek szépen bekerítette két ellenfelét és lenézően fel sem vették a védekező állásaikat. Ezt figyelembe véve Tamás odasúgta Bencének.

-Nézd hogy állnak!

-Látom túl szellősen és semmi offenzívájuk nincs.

-Így egy kicsivel könnyebb lesz a dolgunk, de együtt kell maradnunk.

-Rendben. Mennyivel bírsz el?

-Úgy ötöt saccolok. Te?

-Meglátjuk.

A kürt másodszorra is megszólalt és elkezdődőt a küzdelem. A kommentátor, aki valószínűleg azért volt, hogy szórakoztatóbbá tegye a műsort ismét bele kezdett mondandójába.

-És elkezdődött a második fordulója a második próbának. Ilyen még nem volt tehát mindenki várja, hogy mi lesz a vége.

De az ellenfelek ezeket a szavakat hallva elbizonytalanodtak és nem mertek támadni. Tamás is elgondolkodott, ezen hogy mért tudott ilyen jól harcolni.

„Biztos az edzések miatt.” -gondolta magában.

-Az ellenfelek nem mozdulnak biztos elfáradtak. -tréfálkozott a mikrofont kezelő ember.

-Én nem! –ugrott ki a húz fős gyűrűből az egyik gyerek és megtámadta Bencét. Aki könnyen hárította csapását és leteperte őt a földre, és a térdével leszorította.

-Már csak tizenkilenc –vigyorgott Tamásra.

-Verseny? -kérdezte társa.

-Végül is mért ne? -mondta a még mindig legyőzött ellenfelén térdelő Bence.

-Feladom engedj már el! –mondta a gyenge idegzetű srác.

Amint Bence elengedte a gyűrű egyre kisebb lett. Végül feloszlott és egyenként megtámadták két ellenfelüket.

-Végre valami izgalom. -mondta Tamás magának.

Hiába voltak többen a két fiúnak nem esett nehezére hogy győzzön. Amikor az ellenfelek támadtak akkor ők ketten együtt maradtak és így egymás hátát védték.

-Tamás intézi a támadást két emberhez miközben Bence többi, elöl védi. És igen. Bevált a stratégia. Ugyanis két ellenféllel kevesebb lett Tamás szép gáncsának és az ellenfél ügyetlenkedésének köszönhetően. –mondta a kommentátor, amikor Tamás leguggolt egy csapár elöl- direkt, úgy időzítette, hogy Bence távolabb legyen- és kikaszálta egyik ellenfelének a lábát, aki nekiesett társának és elejtette a kardját. Ezzel a manőverrel mind ketten kiestek.

-Mínusz kettő. –mondta társának a fent nevezett.

-Csak annyi? -kérdezte Bence, aki időközben erős kard és karcsapásokkal tartotta távol a türelmetlen ellenfeleket.

-Csere? –kérdezte Tamás.

-Most!

Ezzel a forgással sikerült Bencének egy embert a kardjával gyomron vágnia, aki azonnal feladta.

-Szép volt!

-Kösz. Ugorj jobbra, amikor azt mondom most!

-Jó.

-Most!

Elugrottak mind ketten így ki tudták kerülni azt az ütést, amit egy náluk nagyobb és erősebb fiú adott le. Amikor megfordultak szemben találták magukat ellenfeleikkel.

-Csak tizenhat? –kérdezte Tamás gyors számolás után.

-Tizenöt. –mondta Bence és nekirontott ellenfeleinek. Szerencséjére egy szúrással ismét gyomorszájon talált egy ellenfelet, aki úgyszintén feladta. -Nem jössz? –kérdezte hátra se nézve a harcból.

-Tizennégy. –mondta Tamás, aki a társa általi kavarodást kihasználva hátulról kezdte bontani elleneik sorát.

Bence elmosolyodott és egy jól irányzott rúgással kiszedte az egyik fiú kezéből a kardot. A nézők ilyen fordulattokkal teli küzdelmet még soha nem láttak. Két fiú húsz ember ellen de mégis úgy látszott mintha ők lennének másfél tucatnyian. Miközben az emberek e tanakodtak a gyerekek úgy harcoltak, mintha az életük múlna rajta. Tamás elölről támadott Bence elölről.

-Tizenhárom! –kiáltotta Bence.

-Mártsak tizenegy! –válaszolt neki társa.

-Mi? –lepődött meg Bence ezen. -Nem fogsz győzni! –azzal leterített egy kegyetlen kardcsapással egy embert, akit meglepte, hogy felülről sújt le rá. Nem volt ideje kivédeni így a fakard a fején koppant.  Ő elejtette saját fegyverét és kiment a csarnokból az edzőterembe, ahol az enyhe agyrázkódásától elájult.

-Ezt a barátomért! -ugrott ki a sorból egy gyerek és Bence felé csapott de Tamás nem volt rest így bordán vágta megfogta ellenfele kardját és a fegyverrel együtt a használóját a földhöz, csapta.

-Ezt meg a társamért. –mondta a megvert srácnak, aki nagy szégyenben kullogott ki a küzdőtérről.

-Kösz. De vigyázz, mert ahogy látom, mégis van egy tervük.

-Tudom. Középre tették az erőseket.

Mind a ketten tudták hogy mit kell tenni. Amikor végre eljutottak az utolsó két emberhez sok küzdelem és fáradság árán akkor már tudták, hogy a legjobbakat hagyták a végére.

-Válassz! –mondta Bence

-Bal.

-Oké. De ő nem biztosan áll a lábán szóval egy jó rúgással vagy csapással le tudod teperni.

-Jó utána megyek segíteni, mert a tied jól képzett. Ismerem. –tette hozzá Tamás, amikor meglátta Bence meglepődött arcát, hogy milyen jól értesült.

Tamásnak valóban nem volt nehéz dolga, mert amikor a nagydarab fiú vágott hősünk hátraugrott így a lendülete a kezét túl vitte a ponttól, ahol még az előbb ellenfele állt és elvesztette egyensúlyát. Ezt kihasználva Tamás lendítette meg fegyverét pont a sípcsontja felé. A fiú felüvöltött, mert ellenfele érzékeny pontot talált egy így összeesett és feladta a küzdelmet.

-Eggyel kevesebb –mondta Tamás és ment volna segíteni Bencének, de ő már legyőzte egy ütéssel társa ismerősét.

-Gratulálok fiúk. –szólat meg a vezér a mikrofonba. –Ilyen csapatmunkával még nem nagyon találkoztam.

-Köszönjük-mondták kórusban a fenn nevezettek.

-Ezennel felvettelek titeket. István kérlek, hívd be a többieket is, kérlek.

-Rendben.

Kis idő múlva megérkezett a többi fiú és beállt Tamás és Bence mögé és félő tekintette, néztek rájuk.

-Tehát ezennel is szeretnék értesíteni mindenkit, hogy ezt a két fiút, aki előtettek állnak bevettük a Decimarekhez. De nektek újra meg kell ütköznetek, amíg ki nem kerül a nyolc társuk.

A mondat utolsó fele a legyőzőt, ifjakat sokkolta, hiszen néhányan más így is nehezen álltak a lábaikon.

-Bence és Tamás, ha akartok, maradhattok megnézni leendő társaitokat, de gondolom elfáradtatok, így ha gondoljátok Krisztina edző, elkísér titeket a szálláshelyetekre.

-Úgy gondolom mi inkább a második lehetőséggel, élnénk. –mondta Tamás.

-Rendben. Akkor az edzőtők, elkísér titeket.

-Köszönjük.

Kimentek mind a hárman a csarnokból és átmentek az edzőtermen utána kilépve az ajtón lefordultak egy titkos folyosóra, ami a hálókörletükbe vezetett.

-Válasszatok szobát, amiben ketten kényelmesen elfértek és rendezkedjetek be ízlésetek szerint. –mondta az edző. Amiről Tamásnak eszébe jutott, hogy neki minden holmija otthon van.

-De nekem otthon maradt minden cuccom –mondta tanítójának.

-Ha akarod holnap, elhozhatod minden fontos értékedet és ruhád a főhadiszállásra, de most már túl késő van ehhez.

-Lehetne egy kérdésem? –kérdezte Bence.

-Persze.

-Hogyhogy előbb volt az eskütétel, mint a harc nem fordítva kellett volna lennie?

-Az első próba az elkötelezettségeteket mérte csak az léphet be hozzánk, aki teljes mértékben úgy gondolja, hogy ide való. Azért is voltunk körülöttetek ennyin mert így jobban meg tudtuk figyelni a reakciótokat az eskü szövegére.

Ez egy kicsit elgondolkodtatta Tamást. „Lehet, hogy mégsem csak azért léptem be hozzájuk, mert bosszút akarok állni édesapámon. Lehet, hogy azért kerestem fel őket, mert nekem ide kell tartoznom, és velük kell harcolnom.” –gondolta magában a fiú. Miután Krisztina edző kiment a fiúk beágyaztak, lefeküdtek ágyaikba és rögtön el is, nyomta őket az álom.