3.) Fejezet: A beavatási ceremónia

A két férfi Tamást egy közeli templomba vitte, amit veszélyesnek ítéltek így be kellett zárni. Első látása meg lehetett állapítani, hogy mért a falak romokban voltak a tetőről sorban hullottak le a cserepek és nem lehetett tudni, hogy melyik következik így merésznek kellett lenni, hogy végig haladjanak alatta. De a szép képek és a bronz szobrok megmaradtak azokat nem vitték el, pedig ahogy Tamás a falusiakat ismerte egy kis plusz pénzre nem tudtak nemet mondani. Úgy tűnt ezt a helyet messzire elkerülték bizonyos okok miatt.

-Erre megyünk –mutatta az utat Mihály.

A kis csoport bement egy félreeső ajtón, amit szinte lehetetlen volt észrevenni. Amikor beléptek a fiú elcsodálkozott. Egy olyan folyosóra nyillott az ajtó, amit a múzeumokban lehet látni. A falak tele volta művészi alkotásokkal, amiken Tamás szeme elidőzött.

-Nem állunk meg nézelődni. Sietünk.- Sürgette János.

-Jó de ezt a festmény ismerem-mondta Tamás és rámutatott az előtte lévő műre, amin középen isten térdelt és körülötte angyalok táncoltak-a címe angyalok bálja. De ez hogy került magukhoz, hiszen ez elveszett.

-Vannak kapcsolataik. –mondta Mihály tömören.

-Menjünk, mert elkésünk. A főnök már biztos türelmetlen.

„Tehát kapcsolatok. Erre jobb lesz figyelnem és kiderítenem, hogy hol vannak, mert még jól is kisülhet ez a szektás dolog.” gondolta magában Tamás útközben.

Mikor már azt hitte főhősünk, hogy ez az egész csak egy próba és átverik akkor elértek egy arany kapuhoz, ami előtt két marcona őr állt a ruházatuk kék földig érő köpeny melyekbe ezüst szálakat szőttek a kezükben bárdok voltak és látszott rajtuk tudják, hogy kell használni, és ha kell, cselekednek.

-Akkor itt be? –kérdezte a leendő újonc társaitól nem kis félelemmel.

-Na mi van csak nem félsz?

-Nem dehogy csak, hogy el ne tévedjek,- mondta a fiú és próbálta elpalástolni a félelmét.

Amikor belépet az ajtón hatalmas terem, fogadta, ami szintén tele volt arany szobrokkal és díszekkel. Itt a festmények még nagyobbak voltak és még szebbek, mint a folyosón. A padló márványkőből volt kirakva és a bejárattal szemben egy arany trón foglalt helyet előtte két sorban faasztalok.

-Pont, mint a középkori várakban. – mondta Tamás.

-Igen. De most menny a trón elé és hajolj, meg utána ne szólj egy szót se, csak ha kérdeznek. Értetted?

Tamás a fejével bólintott jelezve, hogy értette. Elindult az arany bútorzathoz de közben amennyire tudott feltűnés nélkül közbenézett és próbált minden részletet megjegyezni ebből a helyből, amikor jobban megnézte látta, hogy a falak mellett kétméterenként állnak ugyan olyan ruhájú és külsejű őrök, mint amilyenek az ajtó előtt foglalták el a szolgálati helyüket. Amikor ő is elfoglalta kijelölt helyét meghajolt a trónón ülő férfinak és felegyenesedett próbált minél elszántabbnak és bátrabbnak tűnni, mint amilyen valójában volt, mert rettenetesen félt tudta ez egy sorsdöntő összejövetel. Ha egy rossz szót szól azzal nemcsak magát, de az apját is bajba keverheti akár életveszélyesen is.

-Mond mi a neved? -szólalt meg a trónon ülő férfi, akinek a fején csukja volt így is megőrizve a bizonytalanság érzetét.

-Kis Tamás.

-Hmm. És azt tudod-e hogy én ki vagyok? –tette fel a meglepő kérdést az idegen.

-Nem uram.

-Gondoltam. Én vagyok a Decimarek vezetője, ahogy a családom minden tagja az volt egyben én vagyok a helyi rendőrség tizedese.

-Erik tizedes? –Itt megértette, hogy miért nem vizsgálják ki a mások eltűnéséinek az ügyeit.

De ezzel egy időben felszisszentek az asztaloknál ülő emberek és elkezdtek sugdolózni.

-Ki mondta a nevét?

-Ezt hogy merte?

-Látom bátor fiú, vagy-mondta a tizedes-eddig egyszer, mondták ki ez a nevet itt a mi kis csoportunkban, de azaz ember valahogy eltűnt. -itt jelentőség teljesen Tamásra nézett- De -folytatta- Neked nem, kell félned te értékes, vagy hiszen már mindent tudunk rólad. És aki szembe szál egy tízfős „más” csoporttal azt lehet bátornak mondani.

-Uram el kéne kezdenünk a ceremóniát, mert…

-Amíg nincs itt a többi újonc semmit sem tudunk elkezdeni.

-De hogyhogy nem jöttek? Hiszen úgy lett megbeszélve, hogy mi leszünk az utolsók.

-Volt egy kis fennakadás.

-Milyen fennakadás? -kérdezte Mihály.

-Semmi különös csak a gruftik megtámadták az ötös csapatot és a többi kint lévő csoportot is oda, küldtem.

-Akkor mi mért nem segítettünk nekik? –tette fel a logikus kérdést Tamás.

-Ez, mert mint ahogy az előbb mondtam te nekünk túl értékes vagy.

-Mért vagyok az?

-Az maradjon a mi titkunk, és ha biztos be akarsz közénk lépni, elfelejted ezt a rengeteg kérdést és inkább a parancsokra, figyelj! -monda János megrovóan.

A teremben látszott hogy az agymosásnak köszönhetően mindenki ezen az elven volt.

-Ahogy hallom megjöttek a többiek is. –mondta a vezér.

Amint kinyílt az ajtó besereglett rajta egy harminc főből álló csapat, akiknek a fele alig múlott el tizennégy éves. A kísérők negyven év körüli férfiak voltak és a csapat egy harmadát tették ki. -Meghoztuk őket uram -szólt egy idős ember az imént érkezettek közül.

-Látom. -mondta elégedetten a tizedes -akkor kezdjük is el a ceremóniát, amiért jöttünk.

-Rendben. Minden újonc álljon egy sorba!- adta ki az utasítást Mihály.

-Mondjátok utánam! –szólalt fel a vezér- Esküszöm, hogy mindent megteszek a Decimarekért bármi, legyen a parancs.

-Esküszöm, hogy mindent megteszek a Decimarekért bármi, legyen a parancs. –zengte a kórus.

-Jó. Túl vagytok az ünnepség első fordulóján.

„Első? Tehát lesz több is? Mind egy én kiállok bármivel és bárkivel szemben” -gondolta magában Tamás.