Kedves M.!

Mostanában nagyon sokat gondolok rád. Hiányzol. Nem telik el úgy éjjelem, hogy ne rólad álmodnék. Minden lefekvés előtt azt kívánom, bárcsak újra a karjaidba bújhatnék. Többé nem eresztenélek el.

Tudom, legutóbb is ezt ígértem, és mégis… De már látom: az ember akkor ébred rá valaminek az értékére, amikor elveszti azt. Megőrjít a hiányod.

Emlékszel még, mennyit beszélgettünk közös jövőnkről? Házat akartunk építeni valahol, egy Isten háta mögötti kis falucskában. Házat, ahol csak mi ketten élhettünk volna. Napjaink nagy részét a ház körüli munkák tették volna ki. Gondoztuk volna a kertet, ültettünk volna csodaszép virágokat. Vörös rózsa. Azt mondtad, az a kedvenced, mert legjobban emlékeztet a szépségre. Igazad volt! Bárcsak teleültethetnénk a közös kertünket vörös rózsákkal!

Ám ezek az álmok mára szertefoszlottak végképp. Mióta megismerkedtem Viviennel, egyre kevésbé tudom, mit jelent a szépség. Kedves lány, aranyos, és látszik rajta, hogy nagyon szeret, nekem azonban valahogy mindez kevés. Visszasírom a veled eltöltött éveket. Viviennel nem lehet sétálgatni a folyóparton, mert fél, hogy megfázik. Nem szereti az elhagyatott utcákat, mert számára túl ijesztőek. Nem díjazza azt az ötletemet sem, hogy biciklizzünk ki a közeli erdőbe, mert retteg a vaddisznóktól és a farkasoktól.

Ezért is menekülök előle, ha csak tudok. A haverokkal még mindig nagyon jóban vagyok, rengeteget járunk kocsmába, és rendszerint az asztal alá isszuk magunkat. Tudom, te mindig óva intettél, mondván: rossz hatással vannak rám. Nekem valamiért mégis úgy kellenek ezek a haverok, mint egy falat kenyér. Nem tudnék létezni nélkülük.

Ahogy nélküled sem.

Sokszor imitálom, mintha itt lennél. Próbálom felidézni legszebb perceinket, de már egyre kevésbé sikerül. Nem tudom, írok-e még neked. Lehet, el kéne engedjelek. Örökre. Valahogy azonban olyan érzésem van, hogy mi ketten mindig is össze fogunk tartozni.

Hát ennyit sikerült most papírra vetnem. Remélem, még találkozunk.

Őszinte szeretettel: J. K.