Normál esetben régi nagyvárosi életemhez hűen elővennék egy tabletet és azon keresnek unaloműzésként valami lényegtelen dolgot ami lefoglal. Most azonban nem érzem ennek meg csak szükséget sem. Nem unatkozom, sőt izgatottan varom hogy, mikor megvirrad láthassam a kárpátok völgyei által nyújtott megunhatatlan látványt. Lehetőségem szerint minden nap csak vonatoznék kőrbe kőrbe a friss hóval borított hegyek völgyek között, nézegetve amint egyik másik kis falucska mellett elhaladva megpillantok egy egy élelmet kereső szarvast vagy kósza vadállatot, amint a vonatra fittyet hányva zavartalanul játszanak a hóban. Ha valaki egyszer átélte ezt az utazást soha többé nem akar megszabadulni a kellemes pillanatkepéktől amint a vonat egyik hatalmas szakadék fölött áthaladva bekúszik egy véget nem erő alagútba aztán a hegy gyomrából kiérve felüdítő látványként fogadja a halhatatlannak tűnő végtelen fenyvesek látványa. Tálán elfogult vagyok, mert ez a szülőföldem és mar évek óta azért küzdöttem, hogy újra láthassam, újra itt élhessek, ahol a puszta látvány a levegő az emberek egyszerűsége felüdít, de ezért megérte mindent feladni és visszatérni a nyugodt békés életbe ahol nincs kapkodás, nincs sietség, idegeskedés, mintha csak megállna az idő és az élet nagy dolgai is mind csak maguktól értetődőek lennének. Ezt jelenti számomra a kárpátok adta csendes nyugalom. Külföldi luxus után hirtelen idetévedt idegennek talán kissé rémisztő látvány lehet egy ilyen helyzet mikor be kell ülnie egy kis fülkébe 7 emberrel és egy gyerekkel és meg tucatnyi csomaggal, amik enyhen szólva zsúfolta teszik a teret. Nagyon rendes volt az emberektől hogy ilyen helyhiányban is elsőre helyet szorítottak egy vad idegennek, bar mindenki úgy ül, hogy lába alatt, öleben egy csomag vagy éppen ebben az esetben egy gyerek van, mégsem latszik senki elégedetlennek a helyzettel. Én magam is kissé bepréselődve üldögélek a szomszédom régi ropogós táskájára támaszkodva. Ez külföldön nagyon nyomasztó élmény lenne de itt ezen körülmények között szinte családiasan érzem magam ahogy ránézek az ablak mellett ülő nagymamára akinek az ölében ülő unokája mar édes álomba ringatózott a vonat billegésétől. A többi ember is kellemes arckifejezéssel ücsörög a táskák között, öröm rájuk nézni, bár nem látszanak tisztának sőt biztosra veszem, hogy legalább egy napja nem is mosdottak, de ez pusztán a körülmények hátrányának tudható be. Mindennek ellenére hogy latszik a kezükön a munka által a kis hajszálrepedésekbe ivódott szürkeség, minden olyan hozzá tartozónak tűnő természetes képet fest mintha ezt így írták volna meg. Velem szemben ülő öregember is mintha egy megkopott mikulás lenne a nagy őszes szakállával és szakadt ruhájában ahogy lágy barátságos mosollyal körbe tekint a kis fülkében. Talán mindez furcsa de ez a kis zsúfolt félhomályos fülke ezekkel az emberekkel és a kis ablakaival ami mintha egy reményre nyíló csodatükör lenne pillanatok alatt az ember otthonává válna amiből ugyan pár óra utazás után ki kell szállnia de legszívesebben maradna és nézné az ablakon keresztül elé tárulkozó megfesthetetlen képeket. Bár már sok helyen megfordultam, de még sehol máshol nem találkoztam ezzel a magával ragadó áhítattal. Közben magamhoz térve az ábrándos gondolataimból azon kapom magam hogy, kiértünk a faluból és a vonat egyre sebesebben zakatol keresztül az első völgyön ahol a hóval fedett szorgos kezek által összegyújtott csúcsos szénakazlak üdvözölnek, mintha csak a mi köszöntésünkre készítettek volna. A domboldalakon tűzifával körberakott kis paraszthazák ablakából kiszúródik a halvány lámpafény, ami jelzi, hogy az emberek már ébredeznek, hogy egy újabb kellemes napot eltölthessenek a hegyeik között. Itt öröm felébredni, kisétálni a kis faházból a havas tájra, megnézni a jól ismert hegyeket, mintha kedves barátokra tekintenénk, hogy lássuk jól vannak e. A hegyek hullamain magasló fenyőfákra nézve azonnal üde érzés üdvözöl minket az ujj napunkon. Közben megérkeznek az első napsugarak amelyek épphogy átszűrődnek a terebélyes fenyvesen. A nap sugara bevilágít a kis fülkénkbe és rásüt az alvó gyermek arcára, ami nyugodtságot tükröz a napsugárban. A gyerek megébred a napfénytől és azonnal az ablakot lesi merre járunk. De valójában nem is az érdekli merre járunk, pusztán a táj szépségében szeretne megfürödni, amire azonnal hatalmas lehetőséget kap mivel épp egy mély és hosszú szakadék fölött haladunk át aminek az alján egy kis patak csörgedezik és a magasból beláthatjuk az egész tájat. De ezúttal nem a táj az ami roppant érdekessé teszi az utazást, hanem a táj hatására a gyerek arcán tükröződő csodálat a hatalmas termeszét iránt amihez foghatót ritkán lát az ember. Ezekben a pillanatokban lehet látni mit veszített az ember a felnőtte válással, csak egy gyerek arcán tükröződik az igazi hamisítatlan szépség. Örömteli élmény nézni amint szinte csillog a szeme a látvány okozta gyönyörtől. Nem hiába mondjak hogy a gyerekeknek tiszta a lelke, az tükrözi legőszintébben az igazságot.