Fekszem… A nyári hőség sivatagként perzseli arcom. Kiszáradt a szám, poros szél csípi a bőröm. Bágyadtan kémlelek magam körül, s ahogy a távolba nézek, nem tudom eldönteni vajon csak az elmém játszik velem, vagy valóban Ő áll ott. Érzem, ahogy szervezetemben visszatarthatatlanul felszökik az adrenalin… Hirtelen felülök, s ordítani akarok neki, de nem tudok. Szaladnék felé, de lábam földbegyökerezett. Sosem voltam némább... Hangszálaim s végtagjaim megadón tiltakoznak…

Rájövök, hogy csak képzeletem gúnyolódik velem. Hiszen ő messze jár. A világ másik végén tevékenykedik éppen, valószínűleg sütteti bronzos bőrét az ázsiai nap alatt, vagy vadul izzad, ahogy keményen küzd céljaiért, s tudom, szívem ott van vele, hogy végigkísérje. Ő erről mit sem sejt. Pedig ott vagyok. Ott vagyok a parton, ott vagyok a tengerben, ott vagyok az italokban és az emberek szemében… Ott vagyok, mert megígértem neki, hogy sosem hagyom el. Ott vagyok, mert megfogadtam, hogy minden sikerén mellette leszek. Akkor is, ha nem vesz róla tudomást. Ha tudná, milyen örömmel tölti meg kiüresedett szívemet boldogsága látványa...!! A puszta tudat szárnyalásra késztet, repülni akarnék, hogy közelebb legyek hozzá, s megnyugtassam magam afelől, hogy minden rendben vele… Hogy nélkülem is boldogul… S bár szögesdrótként, szorítva tekereg mellkasomban a gondolat, mégis édes fájdalom ez. Egy részem visszavágyik a ragyogó keserűségbe, mikor a szenvedés volt az éltető ereje kapcsolatunknak, s szeretné újra izmos karjaiba záratni magát, hogy sose engedje menni… De a realitás acélos keménységgel vág fejbe… Már nem dobog egyszerre a szívünk… Gondolatai már nem forognak körülöttem… Lelke felszabadult kemény bilincsemből, s szárnyra kélt, mint az egykori rab madár. Az utolsó cérnaszál, mely összekötött bennünket, ím végleg elfoszlott. Más lesz mankója a bajban, más lesz gyógyszere a betegségben, s más lesz társa az örömben…

Mikor visszatérek a valóságba, könnyes szemmel nézek a kezemre. Pontosabban a gyűrűsujjamra, amelyen hidegen, fémesen virít a karikám. A karikám, melynek párja egy budai lakás egyik szobájának polcán magányosan hever… Az a karika, mely egy élet ígéreteit hordozza magában. Olyan ígéreteket, melyek sosem teljesedhetnek be. Ott hever levetve, elhagyva, akárcsak én…

Ha egyáltalán ott van még…