Százkilenc kilométer per órával lesiklani, egy meredek, kanyargós lejtőn maga a mennyország. Amikor a léceid néhány másodpercre a levegőbe kerülnek a legjobb ugratóknál, vagy amikor a 45°-os lejtőhöz érsz úgy érzed repülsz. Átsuhanni az ellenőrző pontok között és meg-megpillantani a pálya végét jelző nagy kaput minden alkalommal egyre izgalmasabb! Vagy kilencven kilóméter per órás sebességgel leugrani a sáncasztalról, és repülni 100-120 métert... őrület. A hang amikor a léceim a nyomvonalat súrolják, örökre beleégett a memóriámba, és gyakran álmodom vele. Nagyon leegyszerúsítve: imádok élni. A mi közösségünk, itt ebben az eldugott téli világban összetart. Úgy ismerjük egymást mint saját magunkat, és azok sem kivételek akik nem nagyon bírják egymást. Ami ezzel kapcsolatban dícséretre méltó: hiába tudjuk egymás gyenge pontjait, senki sem él vissza vele. Itt még a legnagyobb riválisok is haverkodnak, pedig nem semmi rivalizálás megy néha a pályákon. Ez a síparadicsom a városé, ami azért nem is annyira város. Kb. ezer lakossal... ebből rengeteg idősebb, kevesebb középkorú, és alig száz fiatal. Szóval visszatérve a páylákhoz, minden a községé. Csak a nyári hónapokban és februárban látnak vendégeket, ami pedig kimarad, a mi időnk. Ilyenkor versenyeket rendeznek számunkra, csak úgy fejlesztés címén, de nekünk több. Három időszak, három versenysorozat: Újévi "Bemelegítő" Versenycsokor; Tavaszi Nyárrahangolás Kupa; és Karácsonyi Bajnokság. Ebből az utóbbi a kedvencem. Négy hétig tart a verseny, és tulajdonképpen csak hétvégéken folynak a versenyszámok. Első advent előtt szombaton csapat válogatás van. Kisorsolnak öt csapatkapitányt, és utána az az öt ember húz négy nevet. Ezek lesznek a csapat tagjai. Este az újdonsült csapatok megbeszélést tartanak, vasárnap pedig az első verseny következik: sílesiklás. Következő szombaton újra nevet húzunk: mindenki egyet, akinek majd ajándékot kell adnia karácsony napján. Második adventkor a síugrás van soron. Harmadik advent újra sílesiklás, és a negyedik síugrás. Karácsonykor a díjátadás, és az ajándékozás, este pedig fergeteges buli. Érthető miért ez a legjobb? A városkánkkal kapcsolatban még annyi, hogy nem kell utaznunk, hogy gimibe járjunk. Szerencsére itt az is van. Elképesztő családok élnek itt. "Sínemzedék"... a szüleink, nagyszüleink, az ő szüleik... nemzedékek óta... én például a sáncasztal rajtemelvényén születtem. Anya volt olyan felelőtlen, hoyg az utolsó napjaiban is ott volt a tanítványaival én meg megvicceltem egy kissé. Az már másodlagos, hogy súlyos kihűléssel kerültem be a kórházba és nagyon közel jártam a halálhoz. Végre odakanyarodom a történetem elejére. Már a végéhez közeledett az edzési időszak, és aznap tartottuk az ún. "főpróbát" a síugrásban. Ideges voltam, mert a lányok között volt egy nagy baleset, és az egyik haladó eltörte a bokáját. Az edző arra kért lépjek elő a helyére, mert idén kölün húznak "főtanácsadót" a csapatkapitány mellé. Ezzel kiejtettek, mert kimaradtam miatta a vezetőválasztásból. De nem nagyon zavart, mert nem voltam biztos benne, hogy menne egy csapat irányítása. - Arrébb teszed a segged? - kérdeztem Tom Clever-től - a srácok legjobb síelőjétől - a sífelvonónál, ugyanis egymaga terperszedett egy kétszemélyes ülésen. Nem titkolta: a tetszésére volt, hogy mellé ülök. - Természetes drágám. - válaszolta féloldalas mosollyal ami tőle tipikus. Mint ahogy megint égnek állt szőke haja a sok zselétől, és kék szemeivel végigvizslatta mindenemet. Sokan állítotték, hoyg belém van zúgva, és én is vettem észre, hogy különösebb a viselkedése, de nála nem lehet tudni: hol ez kell neki hol az. - Bal lábbal keltél fel? - Miért is? - Kicsit idegesnek tűnsz, a táskádat nem cipzáraztad be rendesen, a kabátod ujja meggyűrődött... - Ne sorold tovább. - És nagyon csónyán viselkedsz velem. - ártatlan képet vágott... Na jó nem mondja senki, hogy hazudok, én is csíptem. Egyszerűen lehengerlő volt. - Kösz a helyzetjelentést. Anya este azt mondta, hogy új munkaidő beosztása van az áruházban. Hajnali négytől délig fog dolgozni. De én ezt elfelejtettem, és totál nem készültem rá, hogy nem lesz kikészítve a kaja, meg a kávé. - Ne mondd már, hogy most tanulod majd meg ellátni magad? - viccelődött. - Na... nem kell azért megsértődni. - a karomra tette a kezét és kicsit előre dőlve a szemembe nézett. Elindult a felvonó felfelé és visszadőlt a helyére. A mögöttünk ülők előre szóltak. - Mi van, Tom? Shonia már megint bevágta a durcát? - kérdezte a gúnyolódó... mellesleg a legjobb barátnőm Natalie. - Nem bíromha ezt csinálja. Olyan felvágós, nem? Tom megrántotta a vállát, és hátra pillantott. - Ezt pont te mondod mi? - vissza fordult és mélyen - mélyen a belenézett a szemeibe. Kirázott a hideg. - Én szeretem így is. Na mit mondtam?