„Minden 5 évvel ezelőtt kezdődött. Egy átlagos kedd reggel volt, senki sem gondolta, hogy a kellemes tavaszi nap bármiben is különbözni fog a többinél. Pedig az a nap mindent megváltoztatott…

Kedden reggel a Földön mindenhol kapszulák tömkelege jelent meg. Senki sem tudta, hogy honnan jöttek. Egyszerűen csak ott termettek az erdőkben, a tengerekben, a házak kertjeiben, az utcákon, a fagyos északtól egészen az Antarktiszig, mindenhol. Mindent elleptek az egyforma kis kapszula alakú képződmények. Merthogy ez a hivatalos megfogalmazás: „kapszula alakú képződmény”. Csak erre jutottak azok a híres, több Nobel-díjas tudósok, akiket végül felkértek a kormány emberei. Minden ország kutatni kezdte különös kis képződményeket, de egyik sem jutott annál tovább, hogy megállapította a kapszulák pontos kinézetét: 46 mm hosszú, 21 mm átmérőjű, lekerekített végekkel, színe ezüstszürke, meglehetősen kemény anyagból készült. És itt elakadtak… Nem tudták felvágni, megsérteni a felületét, nagy nyomással eltörni, elolvasztani, megfagyasztani, bomba alá rakva felrobbantani… semmi nem használt, az emberiség megrekedt, értetlenül állt a kis formákkal szemben.
Amíg a tudósok és a kormány emberei a megoldáson törték a fejüket, a mindennapi élet hősei megszerették a fénylő kis maroknyi tárgyakat. Szinte mindenki vitt haza néhányat, dísznek használták fel, papírnehezéknek vagy akár kabalának… Az emberi kreativitás határtalan! Három hét elteltével már mindenki megszokta a kapszulák jelenlétét. Mivel a megjelenésük óta nem csináltak semmit, még csak meg sem moccantak, mindenki szemet hunyt felettük. Habár az angolok kutatóintézetéből állítólag egy darab varázslatos módon eltűnt a gondosan védett üvegkalitkából, azt sosem sikerült bebizonyítaniuk. Ennek ellenére persze az angolok elrendelték, hogy az országuk területén minden darabot haladéktalanul el kell kobozni, és be kell zárni.

Pontosan három héttel a megjelenésük után, Zsófia hazaérve felfedezett egy kis kapszulát az ágya mellett, a földön. Igaz, már ő is megfogott jó néhányat, de haza egyet sem vitt. Csípőre tett kézzel állt a kis ezüstös forma mellett, magában eldöntve, hogy legközelebb nem fogja beengedni a szomszéd macskáját, aki a múltkor egy labdát hozott, most pedig minden bizonnyal ezt a kis kapszulát. Zsófit megnyugtatta, hogy talált megoldást a kis kapszula ottlétére, és felkapta azt. Ahogy a markában nézegette, egészen közel tartva az arához, a kis forma, mintha lüktetetni kezdett volna. Zsófi szívverése szaporább lett, ahogy egyre jobban érezte a kis lüktetést a tenyerén. Épp el akarta dobni félelmében, mikor hirtelen nagy fényt látott, majd eszméletét vesztve terült el a padlón.
Csak akkor tért magához, mikor reggel megszólalt az ébresztő. A földön feküdt, a kezei ökölbe szorítva. Azonnal engedett ujjai szorításán, hogy megnézhesse a kapszulát. De az már nem volt ott… Keresni kezdte az ágy alatt, hátha oda gurult be, de sehol nem találta. Egy halk sóhajjal vette tudomásul, hogy egyszerűen csak megint elájult, és a kapszula valószínűleg begurult a ruhásszekrény alá, ami a lakás fekete lyuka, onnan még semmit nem tudott előkaparni.

A reggeli készülődés közben feltűnt neki, hogy mintha színesebben látná a világot, de egészen addig nem foglalkozott ezzel komolyabban, amíg meg nem pillantotta saját magát a fürdőszoba tükrében. Ahogy a tükörbe belenézett ugyanúgy látta az arcát, mint mindig. De egy pillanattal később már kiélesedett a látása, az arca alaktalan formákra esett szét, ahogy a fény megvilágította, majd még apróbb darabokra. Egészen addig fokozódott a látvány, míg minden sejtét nem látta rendesen. Egy szempillantás alatt meg tudta számolni a szemét alkotó sejtek milliárdját, látta, ahogy a bőre elhalt hámsejtjei lassan megadva magukat vállnak le a testéről. Ekkor elnézett a tükörtől. A szoba felé fordult, de olyan volt, mintha a világ felé nézne. Érezte a tárgyak enyhe vibrálását, pontosan hallotta az utca zaját, látta a szobában pontos röppályán szálingózó hamuszürke porszemeket megcsillanni, majd a sötétben szállni tovább.

Zsófi nevetni kezdett, úgy, még mint soha. A megrettenés helyett végtelen boldogságot érzett. Kilépve az utcára, tágra nyitott szemekkel sétált lassan előre. Ezzel a tudással minden új volt, amit érzett. Az előző nap emlékei mind szürkék voltak, mintha egy koszos szemüvegen keresztül látta volna a világot, mintha azelőtt vak lett volna és süket, teljesen érzéketlen. De most mindent érzett!

Ahogy az utcán sétálgatott, szembe ment vele a szúrós-szemű szomszédja. Furcsán nézett rá, de Zsófi nem értette, hogy miért.

-          - Jelentenie kéne, hogy át tudta fúrni! – Mutatott a lány nyakára az öregasszony, majd az orra alatt makogva továbbment.

Zsófi megérintette a nyakát, majd a keze ismerős melegséget érzett, ahogy siklott lefelé. Olyan volt, mintha a kapszulán többször is átment volna egy kicsit sötétebb színű drót, majd megvastagodva körbetekeredett volna Zsófia nyakán. Akárhogy is történt, a kapszula most ott volt a lányon, pontosan a nyaka alatti kis gödröcskénél. Ahogy megérintette, hirtelen megint új dolgokat látott. Ezúttal üvegszilánkok milliárdnyi jelentek meg előtte, mely mintha utakat képeztek volna. A lehetséges jövőket mutatták, mely közül csupán csak egy válhatott valóságossá. Rengeteg lehetséges jövőt látott maga előtt, de volt, amelyiket tisztábban. Azok voltak a legvalószínűbbek.

-          - Sorskapszula. –Artikulálta hang nélkül.

Kutatva a lehető legjobb jövőt, megpróbálta végigjárni a döntések sorozatát, melyek elvezetnek odáig. De akárhogy is próbálkozott gondolatban, mindig ugyanoda jutott: egy szikla peremén állt, fegyveresekkel körbevéve.
Egy szempillantásnyi idő volt az egész. Ennyi kellett neki ahhoz, hogy eldöntse, melyik úton fog haladni.  Tudta, hogy az emberek még nem állnak készen arra, hogy maguk alakíthassák a jövőjüket, mert a legtöbbnek a pusztulásba vezetne. Ha nem is testileg…
Végigjárta hát az utat, ami az emberiségnek a legjobb volt. Beszélt a kormányokkal, de persze féltek attól amit hallottak, és Zsófit kezdték el üldözni. Habár hibátlanul tudta uralni a saját testét, így balerinákat megszégyenítő mozdulatokkal védte ki a golyókat, az emberek nem adták fel. Ez a baj az emberekkel, félnek az újdonságtól, és mindent megtesznek ellene. Végül ott találta magát, a mélységtől egy lépésre, a meredek szikla szélén. A fegyveresek közeledtek, és ezredjére is felszólították, hogy vegye le a kapszulát a nyakából.
De Zsófi csak elmosolyodott, kihívón felvonta a fél szemöldökét, majd szétárt karokkal lazán hátradőlt. Zuhanni kezdett a mélység felé, de mire a katonák odaértek a szikla széléhez, már eltűnt a szemük elől… nem ért födet. Senki nem tudja, hogy hová tűnt, mi lett vele. Sokan a víz tükrében vélik felfedezni kíváncsi zöld szemeit, de van aki a fák árnyékában látja. Annyi bizonyos, hogy nem tűnt el… Itt van most is köztünk, és várja a napot, amikor megérik az emberiség a kapszulákra.” – Mondandóm végeztével leültem a fotelba.

-          - Akkor ez ihlette a festményedet. – Mondta Hanna, a képre mutatva, amin egy hatalmas zöld szempár virított.

-          - Igen. – Mosolyogtam büszkén, majd pörgetni kezdtem egy kis kapszulát az ujjaim között.