Kapros Felícia: Johanna Fischer naplója (Részlet)

(19... dec.17.) Conrad tegnap este elkezdett nekem magyarázni egy történetet, hogy olyanok vagyunk mi ketten, mint a fogaskerekek. Már kész filozófiai rendszert kovácsolt a példából körém, amikor meguntam hallgatni és azt mondtam neki, hogy elegem van a gyerekeskedéséből. Conrad elhallgatott. Kényszeredetten mosolyogott, aztán sokáig csend volt a szobában.

…majd valami furcsa érzéstől, vagy annak a félelmétől a lakás átváltozott egy augusztus éjszakai fenyveserdő holdfényes tisztásává, ahol csillaghullást is képzelhettem volna az álmaim fölé, de csak a mozdulatlanság ült közénk ezzel a fogaskerék történettel…

Lassan hajnalodott. Conrad újra kezdte, de még mindig csak ott tartott, hogy a fogak egymásba fordulnak, és az egyik viszi a másikat előre ... bla-bla-bla. Nagyon igyekezett, hogy megértsem, pedig ő nem értett semmit! Aztán nem tudtam tovább nevetés nélkül hallgatni. Szegény, dadogva folytatta, hogy valami mély, szabad, erős, független, de mégis a másikhoz idomuló, a másikhoz feszülő, igazi szabadságot képzel. Látszott rajta, hogy igazán nagyon fontosat akar körénk fogalmazni, de újra és újra ugyanazokból a szavakból volt. Aztán a cigaretta füstben homályos kérdésekbe veszett minden. Az akaratom megakadt az igazságnak abban a pillanatában, amikor rájöttem, hogy amit hallani akarok, azt soha sem fogja kimondani... Egymásra néztünk.

A csend, mintha favágók milliói szállták volna meg az erdőt, szétforgácsolódott ebben az ostoba erőlködésben. A hajnal vastag, szürkéskék csíkban folyt szét a házak tetején, amikor Conrad elrohant. Hallottam, ahogy kiabál és sír az utcán. Nem tudtam utána menni. Amit az én igazamnak hittem, odaszegezett minden büszkeségemmel a tükör elé és nem akartam a könnyeim észrevenni.

Az ilyen pillanatok emelnek fekete falakat az ember tekintete elé, és a téglák olyanok mintha élnének, és fájdalomból volnának. A könnycseppek sohasem tudják kimosni a habarcsot...

(19... júl. 17.) Conrad azt írja erről az éjszakáról, hogy ott Párizsban, abban az idegen lakásban, a semmittevés pusztaságában, akkor és ott, milyen jó lett volna, ha megértem őt. Nem is érti miért voltam gyáva...

Remélem hallja, ahogy sikítozom. Tegnap válaszoltam neki. Megírtam, hogy én pontosan értettem Őt. Akkor és ott. Ahogy ő szerette volna. Ő nem értett meg engem és azt a pillanatot. Azt nem írtam meg neki, hogy életem leghitványabbul elpazarolt éjszakája volt ez. Azóta is. Hagyni, hogy a kimondhatatlanságában vergődjön... Igen, pont olyan volt, mint, mint amikor éjszaka túl későn érsz már ahhoz a pályaudvarra, hogy tudd, vársz valakit, vagy csak lekésted a vonatod, amivel el kellett volna utaznod.

Isten nagy ajándéka, hogy a helyettünk szenvedő megbocsátásától szenvedhetünk...

(19 ... szept. 9.) Conrad meghívott, hogy látogassam meg a klinikán...