Úgy vélem, hogy türelmes ember vagyok. Igen, jól hallottátok! Na jó, olykor kiakadok és felemelem lágy, csilingelő hangomat és üvöltök, mint a vasfedő ha leesik, de ez csak akkor fordul elő, ha már elszakadt a húr. Csodálkoztok? Ugyan már! Három hímnemű mellett a nőnek igenis ki kell állnia önmagáért!

Na de nem is erről akarok írni, hanem drága, kedves, barátságos szomszédainkról, akik a gyereknevelésben nem igazán... a ház körüli munkában alig... a ház karbantartásában egyáltalán... ám a szórakozásban nagyon is! Hát nem mindenki ilyen szomszédról álmodik?

Már vagy tíz éve, hogy megvettük kis parasztházunkat, amit évekbe telt helyrepofoznunk, és kialakítanunk egy csodaszép – kacsalábon forgónak azért nem - lakká. Sokan megállnak és elámulnak, hogy: Nahát! Ez egy csúnya, öreg épület volt nemrég - na jó, az időérzéke mindenkinek lehet rossz -, most pedig szinte olyan, mint egy újonnan épült.

Volt már aki le is fényképezte. (gyorsan be is szaladtam, nehogy rajta legyek a fotón, mert ugye a ház szebb, mint én magam)

Ám, hogy mennyire nem tökéletes az összkép, csak akkor jöttem rá, mikor nagyfiam szülinapi buliján fényképeztem a gyerekeket az udvaron. Az összes fotón látható volt a szomszéd ház fala, ami valljuk be, minden, csak nem szép. Fogalmam sincs, hogy hány éves épület, de már múzeuminak sem menne el, mivel se festék, se vakolat.... És ez nem vicc! A ház felénk néző részén már kilátszanak a vályogtéglák, és az alapozó kövek. Minden nap, naponta többször is ezt vagyok kénytelen nézni, és minduntalan szeretett szomszédaim képe lebeg előttem...nem is taglalom, hogy hogyan és miként...

Ha még  a fal nem is lenne elég, de a tető, - ami barátok között is megvan egymillió éves - olyan hullámos, mint a Balaton nagy szélben. A cserepek pedig - amik már mohától színesek - egyfolytában potyognak. Na és hová? A mi udvarunkba.

De nincs is miért panaszkodnom, a kilátás múlt századbeli, vagy még régebbi... vagy írhatom azt is, hogy egészen a kőkorszakban érezhetem magam, akárhányszor a házra vetek egy pillantást. Főleg a hátsó rész figyelésekor, amit leromboltak mondván, hogy majd csinálnak belőle egy nyári pihenőt. Bár nem mondták, hogy melyik nyárra tervezik, de tény, hogy az eső mossa a vályogot, méghozzá a mi udvarunkba. A szomszéd kisfiú is itt jár át hozzánk játszani, na meg nyáron medencézni. És ezzel nem is volt baj sohasem, csupán a kutyájával, ami a saját udvarunkba ugatott meg minket, mintha csak ő lenne az úr. És ha ez nem elég, naponta át is jön, hogy tartsa a viszonyt velünk. Pedig Isten lássa lelkem, hogy az a kutya akkor sem kéne, ha utánam dobnák. Na nem azért mert kutyagyűlölő vagyok, csak épp megválogatom a barátaimat.

Hozzáteszem, a szomszéd házban talán ha egy szoba használható, és mégis öten laknak ott. Abból az ötből két életerős férfi is, akik többször emelgetik a piásüveget, mint a lapátot. Ez kitűnik abból is, hogy nemrégen lebontottak egy kéményt. Már leszedték, és csak a cserepeket kellett volna visszahelyezni egy kis deszkázás után, mikor is lefedték inkább fóliával, és ott hagyták az egészet. Ámulva néztem, ahogy másnap és harmadnap is, hogy a konyhájuk felett csupán egy nylonnal vannak védve, és ez nekik tökéletesen megfelel. Mint utóbb kiderült, a két életerős férfinek sürgősebb dolga akadt... három napig.

A szemetet pedig amit okoztak... félig-meddig eltakarították, ám a leomlott hátsó részt már nem akaródzott elvinniük.

Nem is igen szeretnek ám engem, mert folyton morgok, amikor füvet nyírok, és hol egy cserép, hol a leomlott vályog akad az utamba, a kutyáról nem is beszélve.

Ám, hogy teljes legyen a kép, amit mesélek, a neten találtam néhány bulizós képet a legutóbbi nőnapról, ahol drága szomszédaink fiatalabbik generációja mulatott, láthatólag nagyon jól. Bárcsak a házuk helyrehozása is ilyen intenzíven menne nekik. Persze lehetne mondani azt is, hogy nincs rá miből... na de már 30 éve nincs? Ugyanis azóta hozzá sem nyúltak a hátsó falukhoz, sem a tetőjükhöz. És ez csak az a dátum, amiről mi tudunk....

De hát a jó szomszédi viszonyt fenn kell tartani, ezért kerülöm őket, mint a tűzet, nehogy véletlenül beszóljak valami olyasmit, amiből eget rengető vita kerekedne. Úgyhogy nézhetem a csodaszép, ókori falat, és tiltom a gyermekeimet a ház megközelítésétől. Magam is csak félve megyek arra, és imádkozom, hogy ne akkor akarjon épp egy cserép lecsúszni, mikor a közelben vagyok. Eszembe is jutott a Bakterház,,, Na, ezt is be lehetne oda ajánlani...