Egyedül vagyok. Fázom, sötét van és félek. Már átkozom annak a hülye Costának az ötletét, aki pár órával sötétedés előtt még bőszen ecsetelte, milyen jó lesz a hegyen. 

Vihar közeledik, és eltévedtem. 

Elvileg nem kellene, hogy félelmetes legyen. Ez nem egy elvadult erdő, csak egy gyümölcsöskert. De mégis rohadt, rohadt félelmetes. Csend van, de a szél egyre erősödik. Susognak az ágak... mintha halk lépteket hallanék... a hátam mögül. 

Megfordulok, de csak pár ág bólogat búsan a széllökések ütemére. Megyek tovább, előre, az idegességtől és a félelemtől könnyek gyűlnek a szemembe. Kissé dühösen törlöm ki őket, egy 17 éves sráctól igazán nem elvárt a sírvafakadás kritikus helyzetekben. De most gyereknek érzem magam, nagyon gyereknek. Félek. 

Valaki jön utánam, érzem. Az első esőcseppek tétován koppannak a leveleken, faágakon, földön... rajtam. A hold fénye lassan tompul. Érzem, hogy közeledik a pánik. Sokkot fogok kapni.

Igyekszem mély levegőket venni... megfordulok...

öt méterre tőlem egy sötét, csuklyás alak áll az utamban, és engem néz. A holdárnyék elsötétíti az arcát... de a szeme csillog. Gonosz... gonosz. Nem tudok már mit tenni... megfagytam teljesen, látom, hogy felém indul, mozdulni sem bírok, egyre közelebb jön, csörtet - én majd elájulok a félelemtől, de mozdulni se bírok, ő pedig itt van, hórihorgas, fölém magasodik, a vállamnál ragad meg... végre összecsuklok, térdre esek előtte, és várom, hogy megöljön...

- Mi az isten ütött beléd, Fernando? - hallom a türelmetlen suttogást.

Az adrenalin üvöltve áramlik a fülemben, felnézek. A hold a csuklyával takart arcra esik... Costa az, a hülye, féktelen Costa, aki idehozott. Azzal sem törődök, hogy ultragay, hogy nem méltóságteljes, hogy childish, rárogyok, átkarolom a nyakát, alig tud lehámozni magáról. 

- Ne... ne, figyelj... meg kell találni a többieket, mindjárt itt a vihar... - lehalkítja a hangját és rettegve néz rám - azt hiszem... Fer, el sem merem mondani, de azt hiszem - suttogásra  vált - van valaki itt rajtunk kívül... aki nem örül, hogy idejöttünk.

Egy sikoly. Nem érkezik túl messziről, de a vért is megfagyasztja ereinkben. Costa behúz egy terebélyes almafa árnyékába és reszketve húzódik hozzám.

- Édes istenem... ez Sue... elkapta Sue-t...

- Elkapta? - meg tudok végre szólalni. - Ki?

- Én... én nem tudom - nyögi halkan, úgy lapul a fa törzséhez, mintha egybe akarna olvadni vele. - Fer, én nem tudom... de azt hiszem, megölte Sue-t...

Hatalmas robajjal mennydörgés vágtat át a sötét, néma táj fölött. A sikoly már elhalt, csak a baljós csend lüktetett, de olyan fájón, mintha ordítana. A többiek egyedül vannak... és Sue meghalt. Eltévedtünk. Akár kilométerekre is lehetünk az autóúttól. 

És van itt valaki - valaki idegen.

A mennydörgésre hatalmas durranás a válasz a domboldalból. Bumm... bumm... bumm... szabályos időközönként durran egyet, visszhangot vet a lankás tájon, majd tovaúszik a horizont felé.

- A jégágyú... - suttogja Costa.

- Meg kell találnunk a többieket - mondom végre. 

- AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAhhhhhhhh...... - az ordítás messzebről visszhangzik, de hallhatóan, Costa vinnyogva a fa tövébe roskad, az ordítás körülöttünk kering, le-lecsap ránk... Esteban az. Esteban kemény legény. Magas, izmos. De aki bántja, még erősebb... az ordítás lassan szavakká formálódik... Estebannak erős a hangja, az egész tájon bömböl. "Vihar előtt jobban terjed a hang" - emlékszem az iskolából. - Kéééééééééreeem..... NEEEEEEE.............. - üvölt Esteban hangja, s ami végképp elvágja a cérnát... az üvöltés bugyborékoló sikolyba fullad. Aztán csend lesz. Csak a jégágyú durrog szabályosan, magányosan. 

Meg fogunk halni. Esik az eső. 

- Nem bírom tovább... - nyögi Costa. És a következő pillanatban nekiindul a sötétnek, elrohan... épp, amerről Esteban hangját hallottuk. Utánakiáltani sem merek, csak állok az árnyékban, a sötétség legmélyén, és szorosan behunyom a szemem, mikor pár perc múlva meghallom Costa borzalmas halálsikolyát...

hogy fogok meghalni?

Bár a sötétség legmélyén kuporgok, menekülhetnékem támad, mert érzem, hogy jeges fenyegetés úszik felém a domboldalon, valami nem emberi, sötét, üres, de mégis kőhidegen szilárd. Rohanni kezdek, a sötétség a nyomomban, teljes vakságba merülök, ágak csapódnak az arcomba, de semmit sem látok, a vak, hideg érzés a nyomomban úszik, egyre közelebb kerül hozzám...

... jön... jön... jön...

érzem, ez már maga a halál, olyan gyorsan futok, mint még soha, de már tudom: nincs esélyem, a bénító, kegyetlen sötét bekebelez, magába húz, s már csak a koponyám falai közt pattognak a jégágyú vérdermesztő, üres durranásai...

ömlik az eső, végigömlik rajtam is, a ruháimat rám tapasztja, elnehezít, lelassulok, már rég tudom, hogy végem, a félelem íze tolakszik fel a torkomon, hirtelen határozottsággal megállok, megdfordulok: látni akarom...

de már nem látok semmit, csak azt hogy valami, ami a sötétnél is sötétebb, rám vetődik, belém rágja magát, én pedig utolsó, borzalmas halálüvöltésemen át is hallom a jégágyú monoton, üres durranásait.

2013. júnis 09.