A határőrök kutyája már ismer. Hogyne kedvelne, egy kis sertéshúst mindig kap. Én úgysem eszem belőle. Nem mintha utálnám, csak sokszor az az érzésem, hogy csak rámondják, milyen állatból van. Mindegy, az a dög imádja. Már-már mosolyog. Persze sebhelyes pofája így is leginkább egy ocsmány vigyor. Félelmetes jószág. Egy bernáthegyi méretű pitbull. A kedvenc gumilabdája állapotából ítélve nem bunyóznék vele. A dög most a kétkilós izomdarabbal viaskodik. Hallom, talált benne egy csontot. Vérfagyasztó hangon ropogtatja.

A katonák közben teszik a dolgukat. Kivételesen nem is akarom átverni őket. Leginkább az gyanús nekik, hogy gyakorlatilag üresen vagyok. Egy ilyen távolsági fuvar drága. A félszemű kapitány hűvös tekintettel méreget, miközben a kilincset próbálgatja. Beragadt. Azt hiszi, rejtegetek valamit. Segítek neki kinyitni. Mutatom, hogy a kerékkulccsal csapjon oda. Nem merem én forgatni a szerszámot, nehogy támadásnak vegye.

- Exportom volt, és tőletek nincs is mit hozni. – magyarázom.

Bólogatnak, de érzem a feszültséget.

„Eresszetek már át, mennék haza, egy nő se jönne rosszul” – sziszegem magamban, miközben mosolygok.

Jó lenne már otthon. Stresszes egyedül. A társam pedig már nem tudott velem jönni szegény. Ezek meg itt kekeckednek.

- Üres, tényleg. Nézd, itt a titkos rekeszem. Ebben csempészem nektek is a piát, de most ebben sincs semmi!
- De megfizetve te vagy akkor? Mit viszesz? – kérdezi majdnem érthetetlen akcentussal.
- Nem kerestem hülyére magam, elhiheted. De tényleg nincs nálam semmi. Csak az a kevés hús. Kérsz?

- Adjál! Felét, kell bevizsgáláshoz, nem-e romlott.
„Persze. Mintha érdekelne bárkit is”
- Harmadát.

Muszáj alkudoznom. Akár az egészet odaadnám szívesen, úgyis csak kiszagolják a ragadozók. Jobb, ha nincs nálam. De ha neki odaadom, legközelebb másra is szemet vet.

Csak átevickélek. Otthagyom azt az átkozott őrbódét. Őrerődöt. Milyen hülye szó! De jobban illik rá. ennyire kis kalyibába ennyi nehézfegyvert nem is tudom, hogy zsúfoltak be. A határ hazai oldalán ott hagyom a többi húst örülnek, mosolyognak. Végre.

Beletaposok. Veszélyes szakasz jön. Mindenhol ragadozók. Mocskos állatok! Nagyon elpimaszodtak mostanában. Arra gondolok, hogy a sebesség az élet. Minél gyorsabban megyek, annál kevésbé ráz a gép, és annál biztosabb, hogy nem bírnak megállítani. Egy ék vagyok. Egy tank. Áthatolok mindenen. nyomom a pedált. Ordít a motor. Menjünk! Fogynak a kilométerek. Előttem a tikkasztó nyári forróságban kicserepesedett út, mögöttem a hatalmas porfelhő. Aztán előttem is kavarog.

„Fenébe! Büdös fenébe!”
A rakomány meginog. Forog velem a világ.
„Rohadékok” Lerántanak!!!”
Megfeszítem az izmaim. Az egész monstrum az oldalára dőlve áll meg a porban. Lógok az ötpontos övről mint egy rongydarab.
„Hogy a kénköves pokolba bírtak ezek lerántani?”

Szétnézek. Körbevettek. Rengetegen vannak. Úgy érzem magam, mint egy szende szűzlány egy gólyatáborra való lerészegedett kan közt.
- Éhenkórász csürhe! Még egy doboz keksz sincs nálam! – kiáltom, de tudom hogy hasztalan.

Harc lesz.

A gép egy erőd. Nem bevehetetlen, de sok hasonló támadást éltem túl. Én. Ők nem. Általában könnyű préda. De ezek most okosabbak. Le is tudtak tépni az útról! Nincs időm gondolkodni, hogy csinálták. Kikászálódom a kilencven fokban elfordult ülésből. Bekapcsolom a védelmi rendszert
„Begörcsöl a nyakam ’szameg”. A vezérlőpanel csak kitekert fejjel értelmezhető.

Rengetegen vannak. A védelmi lézerek szórják a fájdalmat. Már az égett bőr szagát is érzem. Mit nem adnék rendesebb fegyverekért! Csak ezek a vacak néhány kilowattos kínai vackok! Általában elég ez is. A valódi lőporos puska és töltény meg méregdrága.
- Legalább fáj, rohadékok???

Percek óta kapják. Nem akarnak elfogyni. Nem igazán van időm sajnálni őket, pedig talán kéne. De vagy ők, vagy én. Ez most élet-halál kérdése.
Kezd kifogyni a delej. A motort nem kapcsolhatom be, megpurcan, ha így járatom. Az akkuk kezdenek kifulladni. Le kell állnom, különben az indítózásra se lesz elég kraft. A rohadékok meg csak döngetik a kemény fémvázat. Valamit tennem kell!

Előkotrom az öklöket. Felcsatolom, a hátamra veszem az erőforrást. Pillanatszerűen kinyitom a tetőajtót. Szinte kirobbanok, gyorsan visszacsukom. Pillanatra megleptem őket. Ők is engem. Borzalmasan néznek ki. Milliónyi lézerektől származó sebhely. Gyógyultabbak, frissebbek. Valószínűleg utóbbiakat most szerezték. 1-2 hiányzó végtag, üresen csukott szemhéj. Szánalom. Borzalom. Amelyik viszont rám néz, vérre szomjazik. Nincs mit tenni. Nagyot sóhajtok.

Mindkét kar másodpercenként üt. Majdnem három méterrel nyúlik ki a fémteleszkóp, egy gyorsvonat sebességével. A túloldalt a fémváz átviszi az ellenerőt, így nem tépi ki a kezem. Lábal azért komolyan meg kell támasztanom magam. Szórom az ütéseket. Nem is ököl ez, inkább fullánk. Épp nem szúrja át őket, de csúnya sebet hagy. Fogynak végre… Talán… De nem… Jönnek még! Láncok vannak náluk. Meg botok. Megpróbálnak lekötni, kiütni. Egyre nehezebb kivédenem. Ezek baromi szervezettek!

Már épp arra gondolok, hogy nincs tovább. Aztán észreveszem, hogy néhányan rossz irányba esnek el. Valaki harcol még velük!  Nem tudom ki ez, de az ellenségem ellensége a barátom. Egy pillanatnyi szusszanásban oldalra pillantok. Egy szimpatikus úriember csépeli őket egy irgalmatlan nagy vascsővel. A felsőteste szinte trapéz alakú, olyan izmos.

Végül közös erővel győzünk. Testek hevernek mindenütt. Lihegek, dől rólam a víz. Az ököl-fullánk rendszerből is kifogyott a kraft. Ledobom magamról. Megmentőm – ha nevezhetem így- nehezen hűl vissza üzemi hőmérsékletre. Még egy darabig odaüt mindenre, ami megmozdul, szerencsére engem kivéve. Arcán folyik a vér. Nem tudom kié, de elég elevennek tűnik, hogy úgy véljem, a szanaszét heverő emberi roncsoké lehet.

- Borzalmas ez a világ - szólítom meg.
- Jah – liheg az idegen.
- Baltazár vagyok, szervusz – nyújtom felé a karom. Persze nem a valódi nevem mondom meg neki.
- Vendel. Szolgálatodra! – recsegi.
Mosolyog. Furcsán hat ez az emberi gesztus. Valami azt mondatja velem, hogy végezzek vele is, de erőfölényben van. Jobb híján úgy ítélem, egyszerűbb ha szimpatikusnak tartom.

- Megkérhetlek, hogy vigyél el egy darabon? Az én verdámat kissé jobban szétkapták – mutat egy lángoló roncs felé, párszáz méterre. - Szar idekint rekedni a falakon kívül.
- Ezer örömmel!  - válaszolom kedélyesen.
- Már ha a te géped még megmozdul…
- Semmi baja! – mosolygok.

A portól, emberi nedvektől és zúzódásoktól eltorzult monstrum felhevülten fekszik a mocsokban mint valami döglött bálna. Bütykölök egy kicsit. Az automata rugókból még éppen elegendő működik, hogy az üres kasztnit visszabillentsék a kerekeire. Nem épp elegáns balett mozdulat, de a monstrum újra a „talpán” áll.

- Uram, a hintó előállt! – vigyorgok.

Beszállunk. Szerencsére életre kel az erőforrás. Vígan hajtok át a csata színhelyén. A legyőzöttek közül, aki nem tud félreugrani, azon átmegyek. Ez egy ilyen világ.

Csak furdalja a kíváncsiság az oldalam. Megkínálom a harcostársat egy kis itallal a dugi készletből. Én is kortyolok belőle. Ad némi erőt, hogy kérdezősködjek.
- Mi járatban voltál?
- A hivatalos verziót, vagy az igazat szeretnéd hallani?
- Ezek után? Legyen a valós.
- Hát, tudod a fene akarta otthagyni a szép kis biztonságos falucskámat, de összezördültem a bratyóval.
- Ó, pedig a család fontos.
- Ja, de a pénz is. Tartozott nekem. Sokkal. Folyton csak a nők meg a fegyverek. Többet költött, mint kellett volna.
- Csak nem poéta? – próbáltam oldani a beszélgetést.
- Hogy mi van? – kérdezte a mellettem ülő fenyegető izompacsirta.
- Verseket költ, érted?

Hangosan felnevet.
- Költőpénzt költött! A szemétláda! Azt költött!

A combjára csap, úgy kacag. Nem volt ennyire vicces. Főleg, hogy barátilag az én vállamra is „ráhelyezi” a tenyerét. Alig fáj jobban, mintha elcsapott volna egy gyorsvonat. Sebaj, fő a jókedv…
- De visszavettem, ami az enyém! Úgy ám! Kivertem belőle! Itt a zsé, nézd!

A táskányi nadrágzsebéből egy hatalmas köteg papírpénzt vesz elő, meglobogtatja, majd visszateszi. Elkerekedik a szemem. De mielőtt csodálkozhatnék, folytatja.
- Tudod nem adta ám könnyen! Bunyóztunk. Meg ott volt a nője is. Mocskos ribanc! Meg akart bökni egy késsel! Már senkit nem fog bántani! Valahogy felé fordult a penge, ha érted…

Ránézek. Elképzelem, milyen lehetett ez a családi veszekedés. Vagy jobb, ha nem gondolkodok ezen. A mellettem ülő húshegy kezd fenyegető lenni, de képes rátenni egy lapáttal.

- A drága tesó meg majdnem lelökött a teraszról! A rohadék. De be volt állva. Tudod az az új szer, hogy is hívják? Na arra nyomta el a lóvém egy részét! Mindegy. Résen voltam. Szóval ő esett le. Azt hiszem ki is nyúlt. Nem néztem meg, megzavart a rohadt spiné. Még akkor nem volt halott, hívta a rendfenntartókat. Azokkal meg nem akartam találkozni, amúgy se.
- Jaja, megértem – hümmögtem együtt érzőn, de nem bírtam felvenni a beszélgetés újabb fonalát.

- Tetszik a kamionod. Saját?
- Aha. Megdolgoztam érte, de most szabadúszó vagyok. Ha megfizetnek, viszek ezt-azt.
- Szép járgány…

A műszerfalat simogatja. Szinte hallom ahogy dolgoznak a fogaskerekek az izomszövetté vált agyában. Rájövök, hogy miért nem szeretem a stopposokat, a Káosz Éve óta. Macerásak. A múltkorit is ki kellett raknom. Menet közben. A rohadt kis prosti nem akarta megadni, amit felajánlott a fuvarért. Az volt az utolsó csepp. Azóta aki be akar ülni a nyílt úton, azt a ragadozókkal egy kalap alá veszem. Pontosabban kerék alá. Hagyjanak békén!

Vagy ők vagy én. Kemény törvény. A városfalakon kívül csak ez van. Most pedig a kamionom falain belül. Ez végzetes hiba… Vagy ő, vagy én. Alig figyelek az útra. Szemem sarkából lesem, ahogy mozdul. Már nem beszélgetünk. A játszma elkezdődött…

Ő ugrik, én elhajolok. Megnyomom a gombot. Ugyanaz a félelmetes recsegés, mint az örökkévalóságnak tűnő órákkal ezelőtt annak a pokolfajzat kutyának a szájából. A kihegyezett, ülésembe épített ököl kivágódik a helyéről. Mint egy lendületes vonal, átszeli az utasfülke tőlem jobbra eső felét. Mivel alkalmi szövetségesem és potenciális gyilkosom teste sajnos jórészt ezt kitölti, hát rajta keresztül. Nem is vonaglik. Valószínű átment a szívén. Üveges tekintettel néz rám, vér folyik a szájából. Egy megmerevedett pillanat. A magát rám vető fenevad belefagyott a levegőbe.

Átnyúlok előtte, kinyitom az ajtót. Nem lassítok. Visszahúzom a védelmi rendszert. Ugyanaz a recsegő-sercegő hang, még a menet zajában is hallom. Elfintorodok. Eszembe jut a pénz. Kitépem a zsebéből, aztán úgy ahogy van, 120-as tempó mellett kirúgom a holttestet az árokba.

- Rohadt gyilkos! Képes voltál a tesód kinyírni! Lelketlen tahó! – kiáltok utána.

Végre hazaérek. Nagyot sóhajtok, ahogy bezárul mögöttem a városkapu. Mögöttem megpróbál beiszkolni néhány szerencsétlen. Az őrök beléjük eresztik a tárat. Biztonságban vagyok.

A zsebem égeti a pénz. Leadom a kamiont, tegye rendbe a Zoli. Jó arc. Bármit megszerel. Örül, mert megfizetem. Most van is miből. Boldoggá teszem. Előre fizetek. Tudom hogy nem ver át. Nem mer. Hazamegyek. Viszem az a prostit. „A” prostit, akit sose bírtam megfizetni. Most van rá. Szép csaj. Még meg is van mindene. Füle, ujja, szeme. Ritkaság manapság az ilyen. Csinos és fiatal. Kell. Próbál kedves lenni, de túl sok bennem a feszültség. Keményen megdolgozom. Dolgozzon meg ő is keményen a pénzért! Hangosan nyögdécsel, de már nem csak színészet. Eléggé összegyűröm, mire beleeresztem a táram. Megkönnyebbülök. Szerencsétlenül néz ki. Összeszedi magát, felöltözik. Végre megnyugszom. Az egyetlen idevágó kedvességet tőlem is megkapja. Busás borravalót adok neki. Úgy látom, hirtelen már nem is fáj semmije. Mosolyog. Ő ettől boldog.

Én is boldog vagyok. Még mindig élek.