-Ne csattogj már, idegesít! -szólt rá Aranka a férjére. Ez volt a sokadik figyelmeztetés, ami miatt hangja ingerült volt.

-Elázott a zoknim. -panaszkodott Béla.

-Minek húztál zoknit? -folytatta a nő a fejét csóválva.

-Mert a szandálban fázik a lábam. Nos, ezért. -vizes zoknis lába hangos cuppanásokkal, csattogásokkal szelte a kilométereket valahol Tokió külvárosában. De örült, hogy legalább az eső már elállt. Aranka hibájából rossz metróra szálltak, Aranka persze fordítva gondolta: Béla hibája az egész. A közismerten kusza vonalhálózat sem segítette őket a helyes döntésben.

Órák óta gyalogoltak abban a hitben, hogy a szállodájuk bármelyik következő saroknál feltűnhet. Ezalatt nem is szóltak egymáshoz, az eltévedés miatti első és egyelőre utolsó nagy veszekedésen már túl voltak, s az összes verbális kommunikáció annyiban merült ki közöttük, hogy Aranka szóvá tette Béla lépteinek idegesítő hangját.

-Na, ezt nézd! Jó helyen vagyunk. Itt van ez a jel. -lélegzett fel Béla egy falra szerelt táblára mutatva, amin japán írásjelek sorakoztak egymás mellett. Vagy alatt. Attól függően, honnan nézte az ember.

-És ezt miből gondolod? -kételkedett a nő.

-Ez a hogyishívják, egy ilyen  kutya formájú jel. Na, ugyanezt láttam a metrómegállóban, mikor a szállodánál lementünk. Jó nyomon vagyunk. -jelentette ki Béla, de ő sem volt teljesen biztos abban, amit állít.

-Jaj, istenem. Ez neked kutya formájú? Hát ez egy házikó! -igazította ki Aranka mérges tekintettel, majd rámarkolt a telepakolt Tescós reklámszatyor fülére, amit otthonról hoztak, és sietős léptekkel előre indult. Az ebédjük volt benne. Azt gondolták, megspórolják a drága éttermi számlát, ha elugranak a közeli hipermarketbe. Ebéd már biztosan nem lesz belőle, lévén hogy délután 5 is elmúlt.

A nyíl irányában befordult egy kis mellékutcába, Béla utána.

Ebben a pillanatban egy sötétkék, félig emberalakú robot gurult eléjük. Derékig ember volt, attól lefelé egy kerék, amin szemlátomást elég ügyesen egyensúlyozott.

-Szore o hodzsi! Raiszenszu o hyōdzsi shite kudaszai! -szólalt meg egy rendkívül határozott géphang.

Béla és Aranka tanácstalanul néztek egymásra.

-Szore o hodzsi! Raiszenszu o hyōdzsi shite kudaszai! -ismételte a robot, hangja egyértelműen ingerültebbnek tűnt.

-Te érted, hogy mit mond? -vakargatta a fejét Béla.

-Hogy érteném? A vége valami kutyazaj. Lehet, hogy mégis kutya formájú volt az a betű? -találgatott Aranka.

-És, ha elengedi a kutyát? De itt nincs is kutya... -mormogott Béla.

A robot két oldala kinyílt és egy-egy gépfegyver jött elő belőle. Mindketten összerezzentek a rájuk fogott fegyverek látványától.

-Szore o hodzsi! Raiszenszu o hyōdzsi shite kudaszai! -üvöltötte a robot. A hatás kedvéért még egy piros villogó is bekapcsolt a robot feje fölött.

-Szentséges ég, Béla! -kiáltott fel rémülten Aranka. A kezével együtt a Tescós szatyrot is a levegőbe emelve jelezte a robotnak, hogy ő megadja magát.

-De hát mit akar tőlünk? -kérdezte kikerekedett szemekkel Béla.

folyt. köv.

Vagy nem. ;-)