Január!

Ha már ez a cím, hadd legyen! Habár néha úgy érzem, hogy fényévekkel eltávolodtam az oldaltól, fogadjatok, ha én is belépek a sodrásba. Tisztázni szeretném, hogy nem demagógia tartott távol, csupán egészségi helyzetem, mivel egyelőre a jobb kezem használhatatlan az írásra. És itt tisztázom az írásom menetét is: én mindenekelőtt füzetbe szoktam írni, amit bemásolok a Dokumentumokba, ezáltal is javítva nem csak helyesírási szempontból,de fogalmazásilag is. Azután töltöm fel az oldalra, persze feltöltés közben is javítgatok, és a végső szöveget is átolvasom, mielőtt ráklikkelnék. És mégis akad hiba, nem csodálkozom, aki direkt ír, miért hemzsegnek a hibái. Zárójelben megjegyzem, hogy a teológián kitűnő értékelésem volt helyesírásból.

       Rátérve a lényegre, hogyan kezdődött és miért szeretek írni. Nem jegyeztem időpontot, de van egy csodálatos román sláger: „Mert van oly hangulat, hogy verset ír az ember, reszkető kézzel írja le, hogy szeretlek!”Velem is ekként történhetett nagyobb iskolás koromban, mentem haza a templomból és valahogyan inkább tekeregtem volna. Séta közben zúdult rám a magány és özönlöttek gondolataimból a rímek, valahogy ilyen formában:”Sok kereszt és vonás, Messziről így tekinthető/ Ez nem egyéb, nem más/ Mint egy szomorú temető!” Legalább harminc gyűlt össze, és barátom javaslatára elvittem egy akkoriban divatos fiatal költőnőhöz, aki elvette, végigolvasta és később azzal állított meg:”Te taknyos ez nem neked való foglalkozás”

    Később már gimnazista koromban tagja lettem a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond alkotó klubnak, amit két erdélyi nevesség Molter Károly és Oltyán László vezetett. Itt is keletkeztek zsengéim,de nem vonzott a publikálás, inkább figyeltem a nagyok bölcseleteit és rengeteget olvastam. Kuriózumként keresett fel otthonomban Oltyán, mert a szakszervezeti könyvtár „él olvasója voltam” és túlnyomó részt, drámákat. Cikket jelentetett meg rólam aláhúzva, hogy színész szeretnék lenni és ezért érdekel a drámairodalom.

   Már a gimnáziummal is végeztem, amikor két írásomat beküldtem az akkori kolozsvári irodalmi laphoz, melyben Huszár Sándor rovatvezető válaszolt. Enyhe dicséretet közölt, persze feltárva az adódó hibákat is. Ő is figyelmeztetett az olvasásra. Később mikor már „váltás” következett be beküldtem egyszerre három írásom, különböző témákkal, de az új rovatvezető lehurrogott , mit akarok bizonyítani, hogy mennyire termékeny vagyok? Itt félbeszakadt a közlési vágy, de írtam és olvastam. Olvasmányaim elítélésében legnagyobb segítségemre édesanyám volt, meg az áldott emlékű nagynéném, aki sok későbbi írásaimnak központi alakja lett. Akkor csodálkoztam, hogy Tolsztoj a felülmúlhatatlan, nagy regényét a Háború és Békét hússzor írta át, amíg elért a végleges közléshez. Bizonyára ez is hozzájárult, hogy a világirodalom megrendíthetetlen remeke.

       Első megjelent könyvem spontán jött, megírtam a csíkszeredai református egyház száz éves múltját, mellyel eddig senki nem foglalkozott. Javaslatot és támogatást kaptam a kolozsvári püspökség és a Soros Alapítvány részéről, s így a csíkszeredai Pro Print kiadó jelentette meg.

        Olyan munkaterületeken tevékenykedtem, hogy széltében-hosszában bejártam Romániát, s így alkalmam volt helységeket tanulmányozni és ismerni. Ezek a későbbiekben mind hasznomra váltak írásaim helyszínéül.

       Első irodalmi klub a budapesti Bíró Könyvkiadó által szervezett BETŰVETÉS volt, mely rég beszűnt magával ragadva írásaim jórészét. Itt az volt a helytálló, hogy aki közölt és érdeklődött, láthatta hányan olvasták írását, aki csak olvasni akart, azzal közölték a választott írás terjedelmét. Első közölt írásom a Nemzedékek balladája volt „egy szuszra” nyolcvankét oldal, második részétől fizetett és százötvenen olvasták. Nagyon szerettem dokumentálódni irattárakban, évtizedes porlerakodást felkavarni. Minden igyekezetemmel azon voltam és vagyok, hogy írásaim kor hűek legyenek, hisz minden történetem valós elemeken alapszik.