Janika bácsi egyik reggel, amikor felébredt, úgy érezte, mintha valami markolászná a torkát és a mellét, tüzelt a homloka, szúrt a háta, köhögött és krákogott, minek következtében formás, zöld trutymókat köpött fel. Nem ijedt meg azért, mert nem olyan fából faragták, de ugyanvalóst elkeseredett, mert minden végtagjából kiment az erő, és a fejét akkorának vélte, mint egy dézsa. Eldugult füle, orra, mindene, és úgy kóválygott, mint egy részeg kutya.

– Apuka, tessék orvoshoz menni! – rendelkezett Etus. – Mert nem lehessen tudni, milyen bacilusokat szalajt szét a levegőben; Isten őrizz, hogy a gyerekek is megbetegedjenek!

Mit volt mit tenni, Janika bácsi felszedelőzködött, és eltámolygott az orvosi rendelőbe. Nem kellett messze menni, mégis, mire odaért leizzadt, és a tüdejében a szúró fájdalom megerősödött. Kellemetlen hódara szemerkélt az égből, kipirosodott az arca, nehézkesen lélegzett. Minden egyes beszívott hideg levegő újabb ostromot intézett fájós torka ellen. A váróban tömött fürtökben álldogáltak a betegek. Elnyúzott, vörös arcok, egybehangzó trombitakoncert. No, ha eddig kicsi bajom vót, most biztosan összeszedek valami komolyabbat! gondolta. Két hosszú óra múlva végre sorra került. Az orvosnő – borjútekintetű, középkorú asszonyság – először elkérte a nyugdíjszelvényét, aztán a betegkönyvét. Ez utóbbinál fennakadás történt.

– Nekem olyanom nincs! – mondta Janika bá.

– Hogyhogy nincs? – kérdezte az orvosnő.

– Eddig nem vót rá szükségem.

– Talán soha nem szokott megbetegedni?

– Nem, általában nem.

– Operálva volt valamivel?

Janika bácsi gondolkozott, erőltette az emlékezetét, aztán kibökte:

– Egyszer legénykoromban kihúzták az egyik fogamat, és aranyfogat tettek a helyébe, itt né, lássa? – Azzal kitátotta a száját, és mutogatta a műfogat.

Az orvosnő döbbent arcot vágott, majd legyintett, és így szólt:

– Akkor először is azzal kezdjük, hogy készítünk magának egy betegkönyvet. Most pedig mondja el a panaszait!

Janika bácsi előadta, hogy s mint ébredt aznap reggel, merről, honnan indul a fájdalom, és miképpen állapodik meg a jobb oldali tüdejében. Az orvosnő megnézte a torkát, meghallgatta a hátát, megmérte a lázát, aztán csak csóválta a fejét, és cöccögött hozzá.

– Mit gondol, Janika bácsi, mi lehet a baja? – szegezte neki a kérdést gyámoltalanul.

– Én nem tudom, ha tudnám, nem gyüttem vóna ide! De lehet, valami kis megfázás lesz!

– Megkapta az oltást influenza ellen?

Janika bá zavartan pislogott, aztán méltatlankodva megszólalt:

– Nem vagyok én szőlőtőke, hogy beoltsanak!

A háziorvos tanácstalanul nézte, aztán elővett egy rózsaszínű jegyzettömböt, sebesen írni kezdett rá, majd kitépkedte a lapokat.

– Ezek küldő cédulák – magyarázta. – Adok egyet a fül-orr-gégészetre, a másikat pedig tüdőröntgenre. Mert így nem lehet megállapítani, hogy mi a baj, előbb teljes kivizsgálás kell. A megyei kórházba tessék menni, ott végzik el a teszteket. Ideírom az orvos-szakértők nevét, és az órarendjüket is.

Janika bácsi idegesen fészkelődött, aztán megkérdezte:

– No, köszönöm, de valami gyógyszert nem kapok?

– Majd amit a specialisták mondanak az eredményei alapján!

Az ápolónő közben kinyitotta az ajtót, és már szólította a következőt. Janika bácsi pedig megértette, hogy itt most vele végeztek, és hogy mennie kell.

Egy perc múlva már kint topogott az utcán, és magában bosszankodott, hogy dolgavégezetlenül távozott. Sóhajtott, majd érdeklődni kezdett, hogy merre kell menni a megyei kórház felé. Szégyenlősen magyarázkodott, hogy nem idevalósi, csak télire jött be városra a lányához, azért nem tudja még a járást. Két villamost, és egy buszt váltott, mire odaért. A felvonó éppen nem működött, és fújtatva, szuszogva kapaszkodott fel a negyedik emeletre. Itt még nagyobb tömegbe keveredett, mindenki rózsaszínű küldő céduláját szorongatva várt a sorára. Szerencsére egy fiatal fiú átadta neki az ülőhelyét. Erőtlenül rogyott le, a láztól már vörös karikák táncoltak a szeme előtt. Alig-alig kapott levegőt, rettenetesen kapart a torka. Amikor kissé magához tért, körbenézett. Megakadt a szeme egy bágyadt fiatalasszonyon. Beszédbe elegyedtek.

– Mondja csak, kedveském, soká tart egy ilyen konzultáció? Honnan lehet tudni, ki mikor kerül sorra?

– Majd szólítják. De bejelentkezett?

– Van küldő cédulám!

– Az nem számít, az mindenkinek van, de előtte be kell jelentkezni telefonon.

– Ó, hogy a rosszseb egye meg! Hát én ezt nem tudtam! Akkor most hiába gyüttem, nem jutok be?

– Talán igen. Csak meg kell várni, mire mindenkivel végeznek. Bár lehet, hogy jönnek majd mások, akiket későbbre programálltak. Ha kijön a nővér, tessék kérni tőle egy időpontot!

Janika bácsi elkámpicsorodott arcot vágott.

– Csak kivárom most mán, mer’ nagyon rosszul vagyok. Nem bírnék holnap is visszajönni! – mormogta.

Többen szánakozva nézték. Valaki megszólalt:

– Pedig ez nem csak ennyi, hogy az ember bemegy a konzultációra. Onnan elküldik analízisekre: torokváladékot vesznek, és lehet, hogy vért is!

– Minek? – csodálkozott Janika bácsi. Az injekciós tű, és a vér gondolatától is görcsbe rándult a gyomra, és elsápadt.

– Hogyhogy minek? Hát hogy megnézzék, nem-e valami veszélyes vírus: disznó– vagy madárinfluenza! – okosították a többiek.

– Micsoda? Hát ki olyan botor, hogy a disznókat, vagy a csirkéket ölelgesse? – álmélkodott Janika bá.

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és mindenki felbolydult. Ketten össze is vesztek, mert egyazon időpontra jegyezték be őket. Alig-alig lehetett közöttük rendet teremteni. Janika bácsi oda sem fért az ajtóhoz, csak egy villanásra látta az ápolónő ideges arcát.

Órák teltek el, és minden ajtónyitáskor egy arasznyival közelebb került a céljához. Végre aztán sikerült feliratkoznia:

– Holnaputánra tudok időpontot adni – közölte unottan a nővér.

– És akkor most nem kapok gyógyszert? – értetlenkedett Janika bá.

– Majd a vizsgálatok után – szögezte le az ápolónő, és már faképnél is hagyta.

– Így küldözgetik az embert ide-oda – dohogott egy körszakállas úriember –, amikor csendre, pihenésre, ágyban fekvésre lenne szükség! Én mondom, ettől a sok hercehurcától még jobban meg lehet betegedni!

Janika bácsi a megyei kórházból is úgy távozott, mint ahogy bement: nem intézett semmit. Hasogatott a feje, és úgy érezte vaskarmok szaggatják a nyelőcsövét. A latyakos, csúszós útón minduntalan meg-megbicsaklott a lába. Tyűha, nem lesz ez így jó, még a végén elcsapódom! gondolta. Eszébe jutott, hogy talán az éhségtől is szédül, hiszen reggel óta úton van, és egy falatot sem evett. Előkaparta a másik cédulát, a röntgenre szólót. A cím alapján látta, hogy messze van a tüdőkórház, de ugyanolyan távolságra van az otthon is. Hirtelen döntött: hazafelé vette az irányt.

Amikor bevánszorgott a lakásba, már tudta, hogy aznapra befejezte a járkálást, és az orvosokat. Megfürdött, evett valamit, és ágyba bújt. De a torka továbbra is kegyetlenül fájt. No megállj, gondolta, kibabrálok én veled! Kikászálódott a paplan alól, a kamrához ment, és a legalsó polcról, az ecetes uborkák mögül elővette a féltve őrzött pálinkás butykost. Meghúzta egyszer-kétszer, és majd kiugrott a szeme, mert a jóféle nedű erősen égette a torkát. A kúrát még kétszer megismételte lefekvésig, és vidáman konstatálta, hogy már könnyebben tud lélegezni, sőt, a fejét is kitisztultabbnak érezte. Másnap reggelre pedig kutyabaja sem volt.

Etus elégedetten töltötte ki neki a reggeli kávét, sütötte a tükörtojást.

– Látja, apuka, milyen jó, hogy rám hallgatott, és elment a háziorvoshoz!

– Csakugyan, hasznomra vót a tegnapi nap. Azt hiszem, nekem jutott a legjobb háziorvos! – somolygott Janika bácsi, és szeretettel megsimogatta a pálinkás üveg karcsú nyakát.