– Ugyan, fiam, elbódogulok én! Összeírom a listát, kiszámítom, mi mennyibe kerül, oszt szépen lassan hazahozom! – Janika bácsi kötötte az ebet a karóhoz, hogy Etus bízza rá a napi bevásárlást. Hiszen ennyit legalább ő is megtehet a családért, no meg aztán kell az a kis unaloműző kiruccanás, egészségügyi séta.

– Jól van, apuka, de elsőre Lacival tessék menni, mert meg kell előbb szokni a szupermarketet. Az egy kicsit másabb, mint falun a közért.

Laci nyűgösködött, semmi kedve nem volt a nagyapját kísérgetni, csak úgy nyugodott bele, hogy az anyja a lelkére beszélt: egyszeri és utolsó alkalom.

Felkerekedtek, és elindultak. Eléggé messze kellett menni, és Janika bácsi ragaszkodott a gyalogláshoz, mert tiszta szívből irtózott a villamostól, és váltig hajtogatta, hogy ez a kellemes, tavaszi levegő jót tesz a tüdőnek. Az út utolsó szakasza egy parkon keresztül vezetett. Letelepedtek egy padra, hogy megpihenjenek, gyönyörködtek a szökőkút körkörösen zuhogó sugaraiban. Amint így üldögéltek, észrevettek egy jól öltözött hölgyet, ahogy kapkodó sietséggel próbálta tartani a lépést a két méterrel előtte loholó pudlijával. A kutya megtorpant, kucorodott, és szép kis csomót produkált. A hölgy zacskót vett elő, üggyel-bajjal lehajolt, összeszedte a kutyagumit, majd egy szemeteskukába dobta. Janika bácsi csak pislogott, csóválta a fejét, és oldalba bökte az unokáját:

– Te Lacika, mán ne haragudj, de nagyon furcsák vagytok ti városi népek! Én még ilyet nem láttam, hogy valaki fusson a saját kutyája után, nálunk falun úgy szokás, hogy füttyentesz, és a kutya gyün teutánnad! Meg aztán, mióta szógája az ember az állatnak, hogy még a piszkát is feltakarítsa utána?

– De nagyapa, törvény van rá! Ha nem szedi össze, az ellenőrök meg is büntethetik! Ha senki nem tartaná meg a tisztaságot, előbb-utóbb mocskos lenne az egész park, akkor meg mindenki undorodna sétálni, meg játszani benne.

– Értem én – hümmögött Janika bácsi –, s örvendek, hogy vannak szabályok. De ez akkor sincs így jól! Városlakónak minek az állat? Az tán nem kínzás: blokkban, bezárva tartani őket? Hinnye, te Laci, odasüss, ez már a harmadik bolond ember, akit ma látok! Nézd, magában beszél!

– Nem, dehogy, csak telefonál. Tessék nézni a fülében azt a szerkezetet, az helyettesíti a mobiltelefont, így mind a két keze szabad. Autóvezetés közben is ezt szokták használni.

Janika bácsi hitte is, meg nem is, és rettentően megijedt, mert eszébe jutott a robotemberről szóló film, amit Laci számítógépén látott, és arra gondolt, hogy lám csak, egyre több emberbe építenek be technikai alkatrészeket. No, történjék bármi, énbelőlem ugyan soha nem csinálnak robotot! – határozta el magában.

Felcihelődtek, és elindultak az áruház felé. Amikor odaértek, halk zizzenéssel tárult fel előttük az üvegajtó. Janika bácsinak elkerekedett a szeme a csodálkozástól: odabent hatalmas polcok labirintusa terpeszkedett, roskadásig megpakolva mindenféle áruval, a fényes csempéken tompán csikordultak a bevásárlókocsik kerekei, a hangszórókból kellemes zene szólt, amelyet a kasszagépek irányából szűrődő folytonos pittyegés tett élvezhetetlenné. Janika bácsi csak állt, mint egy szélütött, és még soha életében nem érezte magát ennyire elveszettnek. Aztán megemberkedett, és így szólt Lacihoz:

– Hallod-é, kell nekünk ez a nagy szekér? Hisz ebbe egy egész falu bevásárlása elfér! Hoci csak azt a kisebb kosarat!

Laci hiába magyarázta, hogy sok tétel szerepel a listájukon, Janika bácsi hajthatatlan maradt. Mit volt mit tenni, kézi-kosarat kellett szerezni. Aztán megindultak a sorok között. Laci egyenesen az üdítőitalok felé vette az irányt, és négy palack ásványvizet szerzeményezett.

– Tyű, de nehezek! – háborgott Janika bácsi. – De mondd, fiam, minek veszünk üzletből vizet, mikor van elég a csapban?

– Nagyapa, a csapi víz nem jó! Tele van epeféreggel, meg hormonokkal!

– Még ilyet, még hogy horgonyokkal! Hát én ezt nem hiszem, mesebeszéd az egész! Ha így lenne, nem engednék be a vizet a háztartásokba! No, tedd csak vissza azokat a palackokat, nem cipeljük hazáig. Majd szólok Muzsik szomszédomnak, hogy mikor legközelebb jönnek Váradra, hozzanak egy bödöny ártézi vizet.

Tovább mentek a pékárukhoz. Nézték, nézegették a kenyereket, Laci el akart venni egyet, de Janika bácsi megint felfortyant:

– Furcsállom, hogy mindegyik fel van szeletelve! Sze, hogy karcol anyád keresztet a hasára, hogy kanyarítja le a győrkéjét, ha már mások így összepocsékolták? És miféle dolog ez, hogy nájlonyba csomagolták, így hamar megpenészedik!

– Hát mi másba csomagolnák? – csodálkozott Laci.

– Nagyanyád régen otthon sütötte a kenyeret, minden hétfőn csinált egy hétre valót! Tiszta konyharuhába csavarta, és elállt a kamrában. Hát itt még annyi öröme se legyen az embernek, hogy maga szelje le a karéjokat? Hadd el, tedd vissza, majd odahaza sütök én neked különbet!

A tejtermékek következtek. Lacinak megakadt a szeme a gyümölcsös joghurtokon.

– Ez huszonöt százalékos! – rikkantotta vidáman, és buzgón pakolni kezdte a barackot ábrázoló dobozokat a kosárba.

– Micsoda huszonöt százalékos? – értetlenkedett Janika bá.

– A gyümölcstartalma.

– És a többi része mibűl van?

– Nem tudom – vont vállat Laci –, de itt kell írnia rajta. Hopp, meg is találtam: mesterséges színezék, aromák, tartósítószerek. Ilyesmi.

– Ejnye, ha műanyagot akarnánk enni, akkor ezzel az erővel gumiabroncsot is rágcsálhatnánk! Gyere, menjünk a gyümölcsökhöz. Az legalább igazi, és száz százalékos.

Laci úgy érezte, soha nem fog véget érni ez a nap. Elgyötörten vánszorgott nagyapja után. Megálltak egy kisebb almahegy előtt. Janika bácsi ide-oda nézett, hitetlenkedve tapogatta a gyümölcsöket.

– Gyanús, fölöttébb gyanús – mormogta. – Túl tökéletesek, tán ezek sem igaziak? Sehol egy kukac, sehol egy ütésnyom. És nem látom az eladót, akkor kitől lehessen megtudni, honnan származik ez az alma?

– De hiszen ott írja rajta – mondta fáradtan Laci. – Olaszországból hozták.

– Micsoda? Tán idehaza nem terem alma? No, én ugyan nem gazdagítom a külfődieket! 

És így vették sorra a rajonokat, de Janika bácsi mindenben talált valami kivetnivalót: a tejet, a ráírt százalékok után, túl véznának ítélte, a tojások közül titokban feltört, és megszagolt egyet, majd megállapította, hogy nagyon sápadt, valószínűleg klimaxos tyúkok tojták. Végül nem vettek egyebet, csak egy-egy csomag lisztet és cukrot, két liter olajat, hosszas vizsgálódás után fél kiló felvágottat, és öt tábla különböző ízesítésű Milka csokit.

– Mindig ki akartam próbálni ezt a lila tehenes csokoládét! – kuncogott Janika bácsi, és ez a döntés széles vigyort csalt a végletekig kimerült, és az idegösszeroppanás szélén álló Laci arcára is.

A pénztárgép felé menet, Janika bácsi gyors fejszámolást végzett, és elhűlve tapasztalta, hogy bár igen keveset vásároltak, mégis rengeteg pénzt fognak otthagyni ezért a kis semmiségért.

– Nyisd ki a füled, Lacikám, csuda jól tudok alkudozni! – hencegett az unokájának.

– De nagyapa, az itt nem szokás! – rémüldözött a gyerek. – Mindennek fix ára van, beütik a számítógépbe, és annyit kell fizetni, amennyit a képernyő mutat.

– Ej, még ilyet! Hisz a gépet is csak ember kezeli!

– De akik a pultnál állnak, nem dönthetnek, nem tehetnek be a kasszába kevesebbet, mint amit a monitor mutat! – makacskodott Laci.

– Jó, jó, értem! De egyet mondhatok: romlik a világ, ez mán egészen bizonyos! Hová jutottunk, hogy állatok, és gépek parancsolnak az embernek?! Nem jó ez így!

Végre kikeveredtek az áruházból, és lassan, komótosan hazaballagtak. Janika bácsi levetkőzött, megmosdott, és egyből átvette a konyha irányítását. Így rendelkezett a döbbent arcot vágó Etusnak:

– Hej, lányom, mivé lettetek! Hászen éhen haltok, nincs itt mit vásárolni! Adsza csak ide a telefont, hívjam fel Muzsik Bélát, lássam, gyün-e holnap Váradra, s ha igen, hozzon tejet, tojást, gyümölcsöt, meg vizet az ártézi kútból, mert a tiétek itt tele van horgonyokkal! Most pedig kenyeret fogunk sütni!

Azzal már fel is tűrte az ingujját, és munkához látott. Etus először mérgelődött, aztán ő is beállt mellé segíteni. Az asszonykéz alatt hamarabb összeállt a tészta, aztán konyharuhával lefedte, és hagyta kelni.

– Éppen olyan ügyes vagy, mint édesanyád vót! – könnyesedett Janika bácsi szeme, amire Etus mosolyogva elpirult. Aznap este, finom, frissen sült kenyér szaga töltötte be a levegőt, és ültette egy asztalhoz a kis családot. Janika bácsi pedig magában megfogadta, hogy soha többé nem megy vásárolni.